Október 29-én Hannoverben adták át a Juliane Bartel-díjat, amelyet a tíz esztendeje elhunyt feminista újságírónőről neveztek el – ehhez kapcsolódik a fent említett események egyike. A női emancipációval foglalkozó művek honorálására alapított díjat az információ és dokumentáció kategóriában az idén a Luise, a német muzulmán nő című alkotás kapta. A dokumentumfilm egy önszántából az iszlám hitre áttért fiatal német nőt mutatott be, aki – mint az a hatvannyolcas generációhoz tartozó édesanyjával folytatott beszélgetésekből kiderül – e lépésével lázadt az otthoni szellemi „rendetlenség” ellen. Életét világos, egyértelmű szabályok alapján kívánja élni, s ezért számára természetes volt a muzulmán nők életvezetését szabályozó előírások, így viseleti kódexük elfogadása is. Anyja értetlenkedése jól jellemzi azt a szakadékot, amely a szabadság és szabadosság jegyében felnőtt generáció, valamint az erre válaszul a szilárd cölöpöket, a szabadosságot korlátozó szabályokat kereső újabb nemzedék között húzódik.
A másik tanulságos és jelképes esemény a zöldek erfurti kongresszusa volt, ahol nem csak a nemrégiben rendezett gorlebeni útlezárásukat ünnepelték rendkívüli sikerként. Hanem az Obama-mánia farvizén evezve azt is, hogy az övék az első németországi párt, amelynek Cem Özdemir személyében muzulmán az elnöke. Amint az őszintébb elemzők is megállapították, helyesebb lenne inkább szégyenkezniük az ájult büszkélkedés helyett. Ugyanis Özdemir politikai karrierjét szinte kizárólag származásának és nem kiemelkedő tehetségének, programjának vagy az általa felvetett kérdéseknek köszönheti. Az apák ellen lázadó antipárt sokkal színesebb, multikulturális, és amennyire csak lehet, nem német szövetségi köztársaságot látna szívesen. Ennek tükrében viszont kínos volt, hogy a kisebbségek jogait a zászlajára tűző párt még egy „kvóta törököt” sem tudott felmutatni vezetésében. A párt hamis retorikáját mindennél jobban leleplezte az a tudósítás, amely feltárta, hogy miközben 2005-ben a zöldek lelkesen támogatták Törökország uniós csatlakozását, a párt berlini tagjai mindent elkövettek, hogy gyerekeiket olyan iskolákba írassák, ahol minél alacsonyabb a bevándorlócsemeték aránya.
Ugyancsak fontos jelenségnek nevezhetők az idei őszt jellemző „mecsetviták”. A közelmúltig ugyanis – bár a német nagyvárosokban számtalan muzulmán imaház létezett, csak Kölnben mintegy három tucat – ezek általában eldugott hátsó udvarokban, a települések szélén álltak, ezért a közvélemény alig vett tudomást róluk. Most azonban az iszlám közösség kilépett a rejtőzködésből, és október 26-án Duisburg Marxloh városrészében felavatta Németország legnagyobb, 23 méteres kupolájú és 34 méter magas minaretű, 1400 hívő befogadására alkalmas mecsetjét. Jürgen Rüttgers (CDU) tartományi miniszterelnök ünnepi beszédében kiváló elgondolásnak nevezte az épületet, mondván, a mecset találkozóhely, ahol összejöhetnek a különféle gondolkodású és vallású emberek. Ám a projekt kritikusai ezt önáltatásnak tartják, rámutatva, hogy aligha vonz oda más vallásúakat a találkozás lehetősége. Így a miniszterelnöki köszöntő nem volt egyéb, mint a volt hamburgi kereszténydemokrata politikus és védelmi miniszter, Volker Rühe nyilatkozatának igazolása, aki kijelentette, a nagyvárosokban ma már nem lehet politizálni az időközben megerősödött iszlám vallási és társadalmi szervezetek ellenében. A mind erősebb politikai nyomás tényét igazolja Georg Barfußnak, a frissen a bajor tartományi gyűlésbe és a müncheni kormányba bekerült Szabad Demokrata Párt (Freie Demokratische Partei – FDP) integrációs megbízottjának nagy vitát kiváltó nyilatkozata. Szerinte ugyanis elképzelhető, hogy az iszlám sariát is jogforrásnak tekintsék a német ítélkezési gyakorlatban. E felfogás amúgy már kezd beszivárogni a német jogalkalmazásba, amit jól jelez egy sokakat felháborító tavaly nyári hesseni ítélet. Ebben a bírónő éppen a sariára hivatkozva tartotta elfogadhatónak, hogy a muzulmán férfi „testi fenyítésben” részesítse válni kívánó feleségét.
A nagymecset bírálói szerint annak méretében a hatalmi ambíció, következetes oszmán építészeti stílusában pedig a törökországi viszonyok iránti vágyakozás érhető tetten. Mivel a németországi vitákban is gyakran forgatott „fegyver” a fasizmus bunkója, az idegenellenesség vádja, nem véletlen, hogy az értelmiség soraiból a leghatározottabban Ralph Giordano bírálta, tudta bírálni a mecsetben megbúvó szimbólumokat. A nemzetiszocialista diktatúra egyik ismert túlélője szerint a duisburgi mecsetépítés mélyen integrációellenes, árulkodó lépés. Majd kijelentette, ideje lenne, „hogy a nyilvánosság a kritikus mozlimok oldalára álljon, s hozzálásson a német idegenistápolók, hivatásos jóemberek és profi megnyugtatók káros hagyatékának felszámolásához”. Úgy folytatta, a fogadkozások ellenére az iszlám adós maradt annak bizonyításával, „hogy összeegyeztethető a demokráciával, a véleményszabadsággal, a pluralizmussal és a nők egyenjogúságával”. Két nappal a mecset megnyitása előtt publikált írásában egyúttal utalt arra, hogy annak működtetője, a közvetlenül az ankarai kormányfő alá tartozó török vallásügyi hivatal (Ditib) a meglévő csaknem 900 mellé további kétszáz új imaház felépítését tervezi.
Mind több elemző hívja fel a figyelmet: a bevándorlók integrációjának egyik akadálya, hogy a Ditib által Törökországból Európába küldött egyházi személyek esetében csak a Korán-tudást ellenőrzik, és hivatali beiktatásuknak egyáltalán nem feltétele a fogadó ország nyelvének akár minimális ismerete. Nem véletlen, hogy éppen a muzulmán fiatalok körében messze a legmagasabb az iskolát bizonyítvány nélkül elhagyók és a funkcionális analfabéták aránya. Jellemző az az osztrák statisztikai adat, miszerint a török fiatalok alig négy százaléka képes leérettségizni.
A duisburgi mecset azonban csak rövid ideig tartja majd a magassági rekordot. November 7-én ugyanis Köln kiadta az építési engedélyt a Ditibnek, hogy Ehrenfeld nevű negyedében megvalósítsa ötemeletesre tervezett, 35 méteres kupolájú és két 55 méteres minaretű mecsetét. Az ehrenfeldi mecset körüli többéves vita azért is tekinthető szimbolikusnak, mert itt kiválóan nyomon követhetők azok az eszközök, amelyekkel a radikális baloldal megakadályozza a Ralph Giordano által is követelt nyilvános és józan beszédet. Annak ellenére, hogy a rendőrség engedélyezte az élesen mecsetellenes Pro Köln nevű civil kezdeményezés szeptember 19–20-ra tervezett rendezvényét, képtelen volt biztosítani a helyszínt a várost szabályosan megszálló sok ezer maszkírozott arcú radikális baloldali miatt. E csoportok mindenkit igazoltattak, aki megpróbálta megközelíteni a meghirdetett rendezvény helyszínét, a Heumarktot. S aki nem a környéken lakott, azt „rohadt náci!” csatakiáltással elzavarták, és örülhetett, ha olyan gyors volt, hogy elkerülje az obligát pofonokat. Aligha meglepő, hogy egy jobboldali rendezvény szétverését sokan a civil kurázsi megnyilvánulásának tartják.
A tények nyomása alatt a legelfogultabbak is kénytelenek lassan elismerni legalább az európai iszlámmal kapcsolatos problémák létét. Ilyen „kulturális” sokkot okozott a baloldalnak a legújabb PISA-felmérés eredményeinek minapi ismertetése. Amely szerint két egykori keletnémet tartomány, Szászország és Türingia iskolái tudták felmutatni a legnagyobb javulást a legutóbbi, 2006-os felmérés óta. Szászország e felmérés szerint letaszította a dobogóról az első helyet hosszú ideje birtokló Bajorországot is. E keleti tartományokban a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) – és Magyar Bálint – által elátkozott, leépíteni kívánt, világosan tagolt (itthon némi lenézéssel „porosznak” nevezett) iskolarendszer létezik. Valamint – ellentétben a nyugatnémet nagyvárosok 35–40 százalékos adataival – csak három-négy százalék a bevándorlók aránya.
Hasonló, a multikulturális álomban ringatózók számára megdöbbentő eredményre jutottak a tartományi belügyminiszterek (a rendőrség a tartományok hatáskörébe tartozik) a Bad Saarow-i konferencián. A brandenburgi találkozón a növekvő fiatalkori bűnözés ellen kidolgozott stratégia egyik elemeként felvetették, hogy a bűnügyi statisztikában nyilvántartható legyen az illető „migrációs háttere”. A politikai korrektség egyik alaptételével szembeforduló javaslatot támogató Michael Rupp, a Német Bűnügyi Hivatalnokok Szervezetének vezetője azzal indokolta a szükségszerű lépést, hogy a bevándorlók halmozottan sok kockázati tényezőt egyesítenek személyükben.
A késztetés tehát már Németországban is létezik, hogy a tényeket szembeállítsák a döntően ideológiailag motivált, a cselekvést lebénító politikai korrektséggel. Például ha már gazdasági okokból elkerülhetetlen bizonyos szakmákban a bevándorlás, akkor az államnak joga legyen megválogatni, kit enged be. S ilyen esetben megszüntesse azt az abszurd szabályozást, amely sok esetben megnehezíti, hogy inkább a németekhez kulturálisan jóval közelebb álló kelet- és közép-európai EU-tagállamokból érkező munkavállalókat bátorítsák a munkaerőpiacon.
A további semmittevés, az iszlám európaizálásának halogatása, a világos elvárások megfogalmazásának késlekedése politikailag is kedvezőtlen irányba tolhatja a közéletet. Erre jó példa Ausztria: ott az iszlám államokból érkező bevándorlókat élesen támadó radikális retorika meghatározó volt az Osztrák Szabadságpárt és a Szövetség Ausztria Jövőjéért nevű alakulat legutóbbi választási sikerében.
origo.hu
Régen nem volt olyan hideg novemberben, mint most
