Messiaen lényege

Bár Olivier Messiaen a negyvenes években koncertezett és tanított is a budapesti Zeneakadémián, sok nyomot nem hagyott maga után. Pontosabban nagyon is sokat, csak ezt még nem sikerült tudatosítani a szakmában sem, nemhogy a közönségben. Messiaen – annak ellenére, hogy nem tartozott egyik nagy iskolához sem, és maga sem teremtett ilyet – alapvetően határozta meg a huszadik század második felének zeneszerzői csapásvonalait. Hogy csak két neves magyar tanítványát említsük: nála tanult Kurtág György és Vidovszky László, ahogy Boulez és Stockhausen is. És bár a zeneszerzésórákon időről időre előkerülnek a művei, hiszen lehetetlen úgy beszélni a modern kompozíciós technikákról, hogy ne ütközzünk a megoldásaiba, a magyar előadó-művészet teljesen kifelejtette a repertoárjából.
Itthon talán csak az orgonisták hálásak neki, részben nyilván azért, mert a kortárs szerzők kevesebbet komponáltak a hangszerek királynőjére, Messiaen pedig mindent tudott az orgonáról, hiszen hat évtizeden át koptatta a párizsi Szentháromság-templom orgonapadját. Ez a lemaradásunk nemcsak azért kellemetlen, mert manapság már minden valamirevaló nyugati zenekar rendszeresen játssza a nagy francia zeneszerző műveit, hanem azért is, mert a Magyarországon végző zenekari zenészek csak nehezen tudják pótolni magánúton ezt a hiányosságukat, noha nagy eséllyel kaphatnak Messiaen-szólamanyagot a próbajátékon. Éppen ezt orvoslandó, az UMZE közreműködésével a Zeneakadémia zenekara tanulta most be a Turangalilát, a Messiaen főműveként emlegetett, tíztételes, szimfóniának nevezett zongoraversenyt, amelyet hazánkban eddig egyszer hallhattunk – miközben szerte a világban legalább öt-hatezer alkalommal szólalt meg – egy francia vendégegyüttestől. Nagy kérdés persze, hogy az egyszer bemutatott „magyar” Turangalilával vajon mennyit változik Messiaen népszerűsége a zeneórákon, mert hosszú távon ez lenne a nyitja a koncertéletnek is.
Nehéz egy olyan koncertről beszélni, amely szavaknál is beszédesebb volt. A Turangalilát a Ránki–
Klukon házaspár által előadott, kétzongorás Ámen-látomások előzték meg. Alighanem a zongorairodalom mind az egyéni technika, mind az együtt játék szempontjából egyik legnehezebb műve ez, amely túl a hangok megszólaltatásán, az előadói kifejezőerőt is próbára teszi. Nem vált hátrányára, hogy a két művész a magánéletben házaspár, alighanem egymás apró rezdüléseinek alapos ismerete teszi csak igazán helyére a rendkívül nehéz meneteket, nem véletlen, hogy Messiaen is későbbi feleségének, Yvonne Loroidnak és magának írta a művet, s ők ketten szólaltatták meg Budapesten a magyarországi bemutatón. Bár a hét Ámen-látomást hallgatóként sem könnyű megemészteni, Ránkiéknak köszönhetően nagyon könnyen megérezhető volt belőle Messiaen zenei nyelvének lényege, a ritmikai játék, a sajátos hangzatok, a madárcsicsergés, a képszerűség, s így a jó nyolcvanpercnyi Turangalilát már ismerősként üdvözölhettük. Bár a csaknem másfél órás színpadi jelenlét megviselhetné a zenészeket, most inkább egyre lelkesebbnek tűntek, és magukkal sodorták a közönséget is. A kamaraállások kifejezetten éteriek és áttetszők voltak, a ritmikus szakaszok tüzesek, a tuttik elsöprő erejűek, így még az a pár pillanat is feledhetővé vált, amikor némi kisiskolásság érződött a játékukból. A francia szólisták is sokat jelentettek: Jean-Efflam Bavouzet nemcsak kiváló zongorista, hanem érzékeny kamarapartner, Bruno Perrault pedig a süvöltő hangú, szintetizátorszerű ondes martenot-t is sokszínűnek mutatta be.
(Messiaen 100. MűPa, Bartók Béla Hangversenyterem, december 10. 19.30)