Jobb újságíró-iskolákban a diákoknak már tanulmányaik legelején a fejükbe verik a szigorú műfaji szabályokat és azt, hogy azokhoz ragaszkodni kell. Nagy kár, hogy ezt éppen olyanok felejtik el – és tőlük senki nem kéri számon a műfaji határok átlépését, beleértve szerkesztőiket –, mint például a brit Robert Fisk, a világ minden bizonnyal legjobb tudósítója. Beszámolóiban úgy keveredik a tény és a vélemény, mint lapjában, az Independentben egyre inkább a hír a kommentárral. Miközben mindenki tudja, mikor olvassa az egyiket vagy a másikat.
Sejthető talán, hogy ez a bevezető előzetes bocsánatkérés-féle nagy nevekkel takarózva, amiért az, ami itt következik, semmilyen műfajba nem sorolható. Keveredik benne az útleírás a dühkitöréssel fűszerezett vitairattal, a gúny az együtt érző szánalommal és a felháborodással.
Akinek nem tetszik, ugorjon.
A leggyakorlottabb turisták szerint minden útra alaposan elő kell készülni. És vajon mi lehet megbízhatóbb információ annál, mint ami a gigantikus költségvetéssel dolgozó amerikai külügyminisztérium honlapján áll? Hiszen az azt összeállítók a helyszínen dolgozó nagykövetségektől származó adatokból, ajánlásokból és ellenjavallatokból merítenek.
Készüljünk fel tehát Szenegálra az amerikai külügyminisztériumnak a világ minden országáról az utazóknak írt részletes tájékoztatójából? A forrás ellenőrzése roppant egyszerűnek tűnik: nézzük meg, mit ír Magyarországról! És ha az egybevág a tényekkel, nyilván más ország esetében is használható.
A washingtoni honlapon a Biztonság címszó alatt Magyarországról az olvasható, hogy október 23-án, a forradalom évfordulója idején a rendőrség könnygázzal és vízágyúval tartja féken az erőszakba torkolló tüntetéseket. Ezért legjobb, ha e tüntetéseket elkerüljük. A tüntetési problémával kezdődő fejezet ezt követően azonnal átvezet bennünket a Magyar Gárda („Magyar Gaarda”) veszélyére, és így óvja az első ízben Magyarországra látogatókat: „Noha a csoport nem kifejezetten Amerika-ellenes, a Magyarországon utazó amerikaiaknak tekintettel kell lenniük arra, hogy az embereket etnikumuk, fajuk és nemi irányultságuk alapján veszik célba, ezért tanácsos elkerülniük a konfrontációt a csoporttal és tagjaival.”
Elképzeljük, amint a tengerentúlról reggel Ferihegyre érkező amerikai turista tudakolja, miként tudná elkerülni a gárdát. Pedig talán épp ennek az ellenkezőjét kellene tennie, ugyanis ha akár a gárdistáktól, akár bármelyik magyar polgártól kérne útmutatást – hazája külügyminisztériuma helyett – arról, hogy mire kell vigyázni mostanában Magyarországon, nem vernék össze a néhány italért százezreket számlázó bárokban, vagy nem erőszakolnák meg olyan helyeken, ahová este kíséret nélkül nem tanácsos járni.
Nagy kérdés tehát, mennyire lesz pontos a Szenegálról írt tájékoztató, de reményre adhat okot, hogy az ott dolgozó amerikai diplomaták talán nem érzik úgy, hogy egy ilyen ismertetőnek Szenegál esetében „tétje” lenne, már ami hivatali előmenetelüket illeti. A Szenegálban uralkodó biztonsági helyzetről szóló részből megtudjuk, hogy amerikai állampolgároknak nem tanácsos Casamance térségében, Kolda városától nyugatra utazgatni, kivéve, ha közvetlenül repülnek Cap Skirring üdülőterületre vagy Ziguinchor városba. A térségben ugyanis harcok folynak a helyi szeparatisták és a szenegáli hadsereg között. Szó esik a konfliktust kísérő gyilkosságokról és emberrablásokról, valamint banditizmusról is: fényes nappal autókat támadtak meg a forgalmasabb utakon. „2007. február 14-én négy személyt öltek meg, amikor buszukat egy úttorlasznál megállították.” Az amerikai külügyminisztérium ezt követően az aknaveszélyre hívja fel a figyelmet: a taposóaknák 1990 óta ezer életet követeltek.
Magyar források után kutatva a Nagyutazas.hu honlapon az utazási iroda terjedelmesebb ismertetőjében viszont a következőket találtam: „Szenegál Nyugat-Afrika egyik legkönnyebben látogatható és legbiztonságosabb országa – ideális bevezetés azoknak, akik még nem járatosak a világnak ezen a részén. Nemigen fogunk oroszlánokat vagy más vadállatokat látni, és múzeumból vagy más műemlékből is csak néhány van az országban. Vannak azért szép helyek – a tengerpart, Saint-Louis vagy a nemzeti parkok, de legalább ilyen érdekes az, hogy láthatjuk: hogyan élnek az emberek Afrika legnyugatibb országában.”
Ami az állatokat illeti, ezt némileg cáfolja a franciául beszélő utazók kedvelt Petit futé (Kisokos) útikönyveinek sorozatában megjelent tavalyi Szenegál-kötet, amikor arról ír: „Emlősök, kétéltűek, csúszómászók, madarak, halak, mintha az állatvilág teljes egésze képviseltetné magát a parkban, kezdve őfelségétől, az oroszlántól.” Igaz, a francia útikönyv megjegyzi, hogy „a gepárdok viszont évek óta eltűntek”, de hosszan sorolja az állatokat a vízilótól és antilopfajtáktól a krokodilon és elefánton át a sakálig, a foltos hiénáig, a mungóig és a zöldmajomig, megemlítve, hogy az utóbbi években elefántok leginkább már csak „nyomaikban”, azaz az általuk letaposott növényzet alapján láthatók.
Nehéz tehát mindezek alapján eldönteni, hogy Szenegál Nyugat-Afrika „legbiztonságosabb” országa-e, és hogy akkor tulajdonképpen mi is látható a vadasparkokban.
Az utas – amennyiben nekiindul Szenegálnak –, hacsak az életveszélyes mauritániai körülmények miatt lefújt Párizs–Dakar-rali nyomában nem autóval kél át a sivatagon, „fő szabályként” Dakarban, a fővárosban ér földet. Amelynek megtekintésére egy fél nap tökéletesen elegendő. A másik fél nap Gorée szigetéé. A húsz perc alatt a szigetre érő komp a dakari kikötőből indul. Az oda-vissza út ára 5000 CFA-ba, afrikai valutaközösségi frankba (2000 forint) kerül.
Ez Afrika legnyugatibb része – természetesen a Zöld-foki-szigeteken kívül. Utolsó állomása volt a földrészen a behajózásra váró fekete rabszolgák millióinak. Ide zarándokolt el a legutóbbi időkben Clinton, majd Bush amerikai elnök és XVI. Benedek pápa, bocsánatot kérve a földrész lakóitól.
Gorée szigete Dakar Szentendréje, varázslatosan hangulatos koloniális épületekkel, baobabfákkal, a tanítás után gyöngysorokat áruló diáklányokkal, lugasos kisvendéglőkkel, fafaragóművészekkel, akik a valódi és értékes, de ott fellelhetetlen afrikai művészetben teljesen járatlan turisták igényeit elégítik ki futószalagon.
A rabszolgakaravánok „végállomásaként” szolgáló erődítményszerű épület meglepően kicsi. Viszont volt benne külön cella nőknek, gyerekeknek és – ez a zárkák közül a legkényelmetlenebb – a „makacsoknak”, illetve „ellenszegülőknek”. (Érdekes, hogy az egykori rabszolgatartók már akkor is így nevezték – és ennek megfelelően „méltó” bánásmódban részesítették – azokat, akiknek igazuk volt. Mint ahogy ezt teszik ma is.)
Aki Dakart könnyű szívvel elhagyva a parttal párhuzamosan elindul délnek, a Petite Cote-nak nevezett szenegáli – hm – „Riviéra” irányába, megtapasztalja, hogy mit jelent, ha egy országban annak 1960-ban kikiáltott függetlensége óta ismeretlen fogalom a szemét gyűjtése és elszállítása.
A tengerparti halászfalvakban a falut és a tengert szeméthegyek választják el, rajtuk kecske, juh, kisgyerek. A szeméthegy felső rétege a leggyomorforgatóbb, ugyanis ez tartalmazza tonnaszámra a „civilizáció” mai korszakának egyik legundorítóbb „vívmányát”, a nejlonzacskót és a műanyag palackot, amely elborította a harmadik világ legtöbb országát.
A „Riviéra” felé a négyórás úton a taxissal (a taxizás mintegy negyede a hazai árnak) a beszélgetés elkerülhetetlenül az éppen hét évvel ezelőtt, 95 éves korában elhunyt Léopold Sédar Senghorra terelődik. A „négritude” nagy teoretikusa és poétája volt az első afrikai, akit tagjává választott a francia akadémia. Sokan tekintik őt a legnagyobb afrikai értelmiségiek egyikének.
Ő alapította a Szenegáli Demokratikus Tömböt, és húsz éven át, 1960-tól 1980-ig Szenegál első elnöke volt. Megválasztották, de sokan ma már kegyesen elfelejtik hozzátenni, hogy a listán egyetlen párt indult, és az egyetlen pártnak ő, Senghor volt az egyetlen jelöltje.
Az útikönyvek nem fukarkodnak életpályája megszépítésével, Senghort demokratikusabbnak beállítva, mint amilyen valójában volt. Holott 1962-ben pusztán az államcsínykísérlet gyanúja alapján 12 évre bebörtönöztette Mamdou Diát, saját miniszterelnökét.
Ezt követően a szocialista – de nem marxista – Senghor nemhogy demokratizálta volna rendszerét, hanem új alkotmányt vezetett be, amely tovább erősítette az elnöki hatalmat.
Egyébként Senghor együtt alkotta meg a „négritude” filozófiáját az idén elhunyt afrikai–martinique-i, szintén költő-politikussal, Aimé Césaire-rel és a Francia Guyanából (a dél-amerikai ország Franciaország tengerentúli megyéje, ahol az euró a hivatalos pénz) származó, ugyancsak költő-politikus Léon Damas-val. A „négritude” lényege: a közös fekete azonosságtudat pozitív hangoztatása. A mai Szenegálra és több más afrikai országra nézve is talán érdemes és hasznos lett volna e magasztos filozófiába felvenni a szemételtakarítás gyakorlati követelményét is.
A Petite Cote („Kispart”) „szíve” Saly-Portudal. A helyiek szerint világhírű üdülőhely. A szállodák szerencsére ezt még nem tudják, mert áraik – beleértve közülük a legnyugodtabbakat és legelegánsabbakat – mélyen a hasonló számú csillagot viselő európai társaikban szabott árak alatt vannak. Ilyen a rendkívül rokonszenves fiatal francia házaspár által vezetett, „nádfedeles” bungalókból álló Neptune is, ahol félpanzióval együtt az ár a téli főszezonban mintegy napi 20 ezer forint.
Az óceánparton a szerencsére alacsony építésű szállodákat elhagyva érhetjük el Saly halászfalut, amely – a szeméthegyek hiánya alapján – gyaníthatóan meglehetősen „turistásított”. Éppen vagy tíz halász húzza kifelé a hálót, amelyből a parton azután a nyomorultul kicsi szardíniát szedegetik ki. A fiatalok munkáját néző egyik öreg halász a karját vagy másfél méteresre tárva válaszol arra a kérdésre, hogy húsz évvel ezelőtt mekkora volt a hálóba akadt jellegzetes zsákmány.
Elneveti magát arra a kérdésre, hogy az unió és a dakari kormány között több évvel korábban megkötött halászati egyezmény nyilvánvalóan segített a parti vizek rabló lehalászása által okozott helyzeten. „Jöjjön ki ma éjjel a partra, és kimegyünk a vízre”, tanácsolja, majd megkérdezi: „Hány óriás halászhajót akar látni ma éjjel, olyat, amelyik itt ólálkodik leoltott fényekkel?”
A piac mindent elrendező, láthatatlan keze itt is, ugye?
A gyakorlatilag jövedelem nélkül maradt szenegáliak Európába akarnak jönni, ahol nemritkán az adófizetők állják a profitéhes, gátlástalan multinacionális cégek illegális halászatának emberi szenvedésben nehezen mérhető árát, vagyis a menekültekkel járó költségeket. Ennek persze nem túl sokan örülnek az Európa arculata megváltoztatásának tapsoló, a „toleranciaiparból” remekül megélő profikon kívül. Még akkor sem, ha ezt hangosan nem mondják ki.
Indulás Salyból a tőle északra, mintegy 280 kilométerre, a mauritániai határ mentén fekvő Saint-Louis-ba.
A Szenegál folyó és az óceán között elterülő kétszázezres, a gyarmati hagyományt sugárzó városban minden Jean Mermozról szól, azaz arról a francia pilótáról, akit Franciaországban és Argentínában is hősnek tartanak, és sok iskola is viseli ott a nevét.
Mermoz 1922-ben Szíriában teljesített szolgálatot a francia légierőnél, majd felcsapott postagéppilótának. Ez némi nehézség árán sikerült neki, mert első vizsgáján elbukott, ugyanis Didier Daurat, a vizsgáztató cég igazgatója, meglátva Mermoz légi mutatványait, azt mondta neki: „Monsieur, nekünk nem akrobatákra, hanem buszsofőrökre van szükségünk.”
Az ennek szellemében végrehajtott második kísérlet már kifogástalanra sikerült. A mellékesen költő Mermoz itt találkozott Antoine de Saint-Exupéryvel. A Compagnie Générale Aéropostale-nál végzett munkája során vetődött el – elképesztő kalandok után – a szenegáli Saint-Louis-ba is. Amikor onnan 1930. május 13-án a világon elsőként egyhuzamban átrepült a brazíliai Natalba, társaival megalakította a Franciaországot Dél-Amerikával összekötő légi járatot. Natalból visszarepülve a tengerbe zuhant.
Egyébként nem először.
Három évvel később Mermoz az Air France főfelügyelője lett, majd Saint-Exupéryvel az akkor megszülető Aerolíneas Argentinas légitársaságot vezették a siker felé.
Aki a nyugalmat szereti, Saint-Louis-ban a „kötelező” szálláshely a makulátlanul tiszta, a város végétől számítva mintegy három-négy kilométerre kezdődő földnyelven lévő, a bennszülött hagyományoknak megfelelően épített Hotel Cap Saint-Louis, ultrabarátságos és szolgálatkész személyzettel, illetve vezetéssel.
Az óceánparti szállodában főszezon idején egygyermekes családnak, azaz három főnek 95 euróért adnak ki egy igen tágas „kunyhót”. Ami a szintén kifogástalanul rendben tartott nagyméretű medence és a tenger egyetlen baja: egyiknek a hőmérséklete sem emelkedik télen 22 fok fölé.
Saint-Louis-tól mintegy két és fél órányira aszfaltozott és földúton juthatunk el a Dzsudzs nemzeti parkba, amely a világ harmadik legjelentősebb ornitológiai területe. Aki néhány ezer pelikánt akar látni vagy déli álmát összecsavarodva alvó óriáskígyóba botlani, annak érdemes részt vennie a félnapos túrán.
Ami pedig a szenegáli vendéglői árakat illeti, azok jóval az európai és a magyarországi árak alatt vannak.
Szenegálba már csak azért is érdemes ellátogatnunk, mert a helyieknek munkát és jövedelmet adunk. Emberbaráti és önvédelmi feladat is: így kevesebb szenegáli kockáztatja majd életét, hogy illegálisan Európába jusson.
Ha politikailag eléggé el nem ítélhető nyelven akarjuk kifejezni ugyanezt: látogassuk meg Szenegált, mielőtt Szenegál látogatna meg bennünket!
origo.hu
Gulyás Gergely: A 2025-ös már az új gazdaságpolitika költségvetése
