Gátszakadás

Ha lenne egy olyan biztosítási matematikus, aki a lehetetlennel megbirkózva ki tudná számítaná, mennyi kárt okoz a magyar gazdaságnak, hogy az hetek óta mumusként és a csőd elkerülendő modelljeként szerepel a világlapok címoldalán, az ország népe talán egy képzeletbeli független bíróságon eséllyel indíthatna keresetet kártérítésért Gyurcsány Ferenc és kabinetje ellen. Emlékeztetőül: 2002 táján inkább arról volt vita, hogy Magyarország 2007 vagy 2008 január elsejével legyen-e tagja az euróövezetnek. Ezt követték azután a szocialista–szabad demokrata koalíció hajmeresztő elméletei és céltalan fordulatai, hajtűkanyarjai, amelyek során – a kitartott neoliberális közgazdászaik nyilvános tapsától kísérve – hol „ócsítani” akarták a forintot, hol annak ellenkezőjét; hol a közös európai pénz elfogadásának előnyéről, hol annak hátrányáról győzködték a közvéleményt. A tapsvihar azonban nem csak a jobboldalon méltán cselédsajtónak nevezett honi médiából hangzott fel.
Hány cikket idézzünk a legkomolyabb nyugati lapokból, amelyek – akár a korabeli társutas nyugati baloldal Sztálin gazemberségeit – „fedezték” a szinte Guinness-rekordok könyvébe illő fejetlenséget, lopást, nemtörődömséget, hozzá nem értést és korrupciót, valamint kerítettek ezekhez „elméleti” alapokat? Míg az egész világon a folyamatosan gyenge gazdasági növekedési teljesítményt e lapok helyesen és jogosan az éppen kormányzó adminisztráció nyakába varrták és varrják, addig a globális virágzás közepén a magyar GDP egy helyben topogását azzal magyarázták, hogy „a bevezetett reformoknak meg kell fizetni az árát”. Vagy idézzük az Economist gazdasági előrejelzéseit, amelyek a térségünkből kizárólag a mi esetünkben jósoltak következetesen sokkal nagyobb eredményeket, amelyeket azután az idő múltával lefelé kellett korrigálniuk, míg a szomszédos országok esetében felfelé?
De ugyanígy viselkedett az is, akinek leginkább kötelessége lett volna meghúzni a vészharangot: Joaquín Almunia, az Európai Unió pénzügyi biztosa, akiről a Financial Times írta, hogy szeretné, ha 2006-ban Gyurcsány nyerné meg a választásokat, mert benne látja azt az embert, aki megvalósítja ígért programját. Majd a trockista emlőkön nevelkedett spanyol biztos a rendre korrigált magyar konvergenciaprogramokhoz írt ódáiban magasztalta a budapesti gazdaságpolitikát, mert az az égig növelt deficitet egy idő után elkezdte lefelé szorítani, úgy meghúzva a nép derekán a nadrágszíjat, hogy sokaknak – gyermekeikkel együtt – már ennivaló sem csúszhatott le korgó gyomrába.
De ennek most vége. Néhány hete átszakadt a gát. Gyurcsány Ferenc lassan nemhogy szabad, de kötelező célpont lett. A végletesen beteg Magyarország bűnös miniszterelnöke, akinek van képe még a húszmilliárd eurós élet- és csődmentő kölcsön után is levett kalappal koldulni. És akit Brüsszelben piócaként lepöcköltek. És akiről pontosan az őt korábban annyira szerető Economist egyik tudósítója mondta el épp a vasárnapi brüsszeli rendkívüli csúcs idején a BBC több száz millió hallgatójának, hogy mindennek nevezhető, csak sportszerűnek nem, ha az akar ismét pénzt kérni, aki „éveken át úgy költött, mint egy részeg tengerész”.
Magyarország már „leprás” is lett: a 2002-ben még szegény rokon Pozsonytól Varsón át Prágáig miniszterelnökök és bankelnökök irtózva utasítják el, hogy „ugyanabba a zsákba” tegyék a térség országait, mint ahol mi vagyunk.
E sikeres fővárosokban egyúttal fellázadtak az ellen, amit e hasábokon már a fordulat éve óta hangsúlyozunk: a nyugati sajtó és politika ne kezeljen bennünket homogén „térségként”, mert óriási különbség van az egyes országok között. Mely különbség 2010 júniusáig nőni fog.