Gyógyíthatatlanok

Németországban a nürnbergin kívül is számos per zajlott le a háborús bűnösök ügyében, s legalább ennyi a háború által érintett országokban. E perek közül minden valószínűség szerint a legfontosabb, legnagyobb hatású – a főper mellett – a nürnbergi orvosper volt (1946. december 9. – 1947. augusztus 20.), amelyről hazánkban is jelent meg széles olvasóközönségnek szánt megrázó beszámoló. Hiányzik azonban ezen orvosperek jogi bemutatása, holott a német szakirodalom bőven feldolgozta őket.

Vizsgálataik célja nem az életmentés és a gyógyítás volt, hanem a pusztítás és a gyilkolás. Semmiféle
hasznosítható eredményt nem értek el a civilizált orvostudományban.

A magam részéről – a megrázó, megdöbbentő tények feltárása mellett – az alábbiak miatt tartom mérföldkőnek a nürnbergi orvospereket:
1. Először zajlott olyan per, amelyben nagy számban állapították meg – súlyos ítéletekkel – orvosok felelősségét. Ezzel világszerte megszűnt az orvos mint felelősség nélküli „nagy fehér varázsló” képe, s megkezdődött az a folyamat, amelynek köszönhetően az orvos-beteg viszonyban két egyenjogú, mellérendelt fél szerepel.
2. A nürnbergi ítélethez fűzött melléklet – „nürnbergi charta” – a mai napig meghatározó módon rögzítette az emberen végrehajtott orvosi kísérletek alapjait. Itt jelentek meg a „tájékoztatáson alapuló beleegyezés” kiinduló eszméi is, ami két-három évtized múlva a betegjogok alapja lett.
3. A legalizált eutanázia elrettentő gyakorlati következményei – s a súlyos ítéletek – mind a mai napig számottevő visszatartó erőt jelentenek az eutanázia elfogadásával szemben.
4. A bűncselekményeknek több százezer pszichiátriai beteg is áldozatul esett, így az ítélet előtérbe helyezte a pszichiátriai betegek jogvédelmét is.
5. Mivel a náci orvosok által elkövetett bűncselekmények mintegy a holokauszt bevezetését jelentették, megvizsgálható az a folyamat, hogy mivé alakul az emberi élet leértékelése különböző fajbiológiai vagy rasszista szempontok alapján. A perek tanulsága, hogy az orvosi munka középpontjában mindenfajta emberi élet védelmének kell állnia, függetlenül annak „értékétől”. Ki kell kapcsolni azt, hogy bármiféle állami érdek fölébe emelkedhessen az egyedi ember érdeke védelmének.
Sajnálattal kell megállapítani, hogy a nürnbergi orvosperek során büntetett cselekmények elméleti megalapozása több évtizeddel megelőzte Hitler hatalomra jutását. A „higiéniai forradalom” gondolata az orvosi gondolkodásban már a XIX. században megjelent Németországban (példa erre Lorenz von Stein munkássága, 1815–1890). Az „egészséges társadalom” utópiájának gondolata már a „rasszhigiéniát” vetítette előre. (Alfred Grotjahn alkotta meg a „szociális patológia” elméletét.) Ennek lényege, hogy az orvostudománynak, az államnak törekednie kell az „egészséges fajtákból” álló társadalomra, s ennek elérésére felhasználhatók az emberen végrehajtott kísérletek, az „értéktelen életektől” való megszabadulás, illetve a kötelező sterilizáció. Ez a gondolat a náci orvosok szemléletében és cselekedeteiben az orvostudomány fejlődésének középpontját jelentette.
A több évtizedes elméleti vita 1939-ben változott gyakorlati kérdéssé, a „Knauer gyermek” néven elhíresült esetben. 1939. február 20-án született meg az a ma már ismeretlen nevű gyermek, aki gyógyíthatatlan gyengeelméjű volt. Szülei levelet írtak Hitlernek, s kérték, hogy engedélyezze a gyermek „kegyes halálát”, aki megadta az engedélyt. Hitler háziorvosa, Karl Brandt – akit az eutanáziaprogram s az embereken végrehajtott kísérletek miatt a nürnbergi orvosperben halálra ítéltek – 1939. július 25-én megölte a gyermeket. Ez volt a hitleri „gyermekeutanázia-program” kiindulópontja, amelynek során körülbelül 5000 gyengeelméjű gyereket küldtek a másvilágra 1941-ig.
Ezzel párhuzamosan, 1939-ben kezdődött a „felnőtteutanázia-program”, mikor Berlinben „eutanáziacentrumot” építettek. Bár törvényjavaslatot készítettek ebben az évben az „életképtelenek halálba segítésére” (kidolgozója Theo Morell), ez nem lépett hatályba, ezért a német jog szerint a halálba segítés továbbra is büntetendő volt. Az „Aktion T4” fedőnéven emlegetett eljárást Hitler kancelláriája vezette, három szakértő orvos döntött a pszichiátriai beteg sorsáról. Az úgynevezett Harheim-statisztika pontosan kimutatja, hogy 1940–1941-ben a hat városban működő kivégzőhelyeken 70 273 elmebeteget pusztítottak el. (Módszerük az volt, hogy a betegeket a zuhanyozóhelyiségbe kísérték, ahol szén-monoxiddal ölték meg őket.) A T4 akciót a nemzetközi és az egyházi felháborodás hatására maga Hitler állította le 1941-ben. „Az elmebetegek elleni háború” (Dörner) azonban nem ért véget. Más módszerekkel – például a pszichiátriai kezeltek halálra éheztetésével, gyógyszer-túladagolással – továbbra is gyilkoltak (Franciaországban 40 ezer, Lengyelországban 20 ezer, a Szovjetunióban szintén 20 ezer elmebeteg megöléséről van adat). Összességében a pszichiátriai betegek elleni hadviselés halálos áldozatainak számát 296 ezerben adják meg. Az akció egyik vezetője, Hermann Paul Nitsche pszichiáter meg akarta őrizni az eutanáziaakció kiépített struktúráját, mert a „végső győzelem” után folytatni akarták a programot. A történtek nyilvánosságra kerülése súlyos megrázkódtatást okozott a német orvostársadalomban. (Bár ellenállás is volt a német orvosok körében, például Gottfried Ewald tiltakozása.)
A hitleri eutanáziaelmélet és -gyakorlat bizonyítja, hogy egy látszólag humánus célt szolgáló vita hogyan alakul át a gyakorlatban tömeges emberöléssé. A hitleri eutanáziagyakorlat, valamint a kötelező sterilizáció lényegében az évtizedekkel korábban elméletileg megalapozott „higiéniai forradalom” gyakorlati megvalósítását jelentette. Rögtön Hitler hatalomra jutása után hatályba lépett az a törvény (Erbgesundheitsgesetz, 1933. július 14.), amely öröklődő betegségek esetén (például epilepszia, öröklődő süketség, vakság, alkoholizmus) kötelezővé tette a sterilizálást. Voltaképpen ez a törvény teremtette meg az orvosok között „az értéktelen élet” alacsonyabbrendűségének legitim alapját, s így kiindulópontja lett a következő tizenkét év orvosi gyakorlatának. Az 1945-ig kötelezően sterilizáltak száma 200–350 ezer körülire becsülhető.
A fent ismertetett elméletekből egyenesen következett, hogy az „értéktelen életekkel”, a „nem kívánt emberekkel és fajtákkal” lényegében szabad orvosi kísérleteket végrehajtani. A náci orvosok felfogása szerint ezeknek az embereknek az értéke „kevesebb”, mint más embereké. A „lengyelek nem emberek”, a „zsidóknak el kell pusztulniuk”, az elmebetegeknek csak „vegetatív életük van”, s egyébként is „gyógyíthatatlanok” – vagyis ezek az emberek csak „élethordozók” (Lebensträgern) Karl Brandt szerint, szemben „az emberi életet” megélő emberekkel. Ezt az elvet orvosilag magától értetődőnek (medizinische Selbveständnis) tekintették a haláltáborok lakóinak, illetve az elmebetegeknek a körében. Vagyis ezeknek az embereknek semmiféle beleegyezésére, egyetértésére nem volt szükség a rajtuk végrehajtott kísérletekkel kapcsolatban, amelyek számos esetben a halálukkal végződtek.
Kísérletek folytak Dachauban, Sachsenhausenban, Ravensbrückben, Auschwitzban, Buchenwaldban. Ennek során például jeges vízbe merítették a foglyokat, hogy a tengerbe esett pilóták újraélesztését gyakorolják, súlyosan megfertőzték, majd megkísérelték meggyógyítani őket, a sterilizáció különböző módszereit próbálták ki rajtuk, égő foszforral sebesítették meg őket, majd a gyógyulást vizsgálták – s az orvosi beavatkozásokat érzéstelenítés nélkül végezték.
Egyik általam ismert szerző sem tett kísérletet arra, hogy felbecsülje a náci orvoskísérletek halálos áldozatainak számát. Ennek több oka lehet. Egyrészt a kísérletek helyszínein nem folyt olyan alapos vizsgálat, amely el tudta volna különíteni az orvosi kísérletek áldozatait a többi halottól, másrészt a kísérletek következményeibe sokan belehaltak szabadulásuk után is. Némely helyszínről becslések állnak rendelkezésre, ennek alapján Manfred Stauber 100 ezerre teszi az orvosi kísérletekben részt vevők számát.
A pszichiátria tudománya a nácizmus idején a hatalom eszközévé vált, ezért súlyosan diszkreditálódott. Annak idején az eutanáziaprogram mellett a pszichiátriát is felhasználták a politikai ellenfelek kikapcsolására, sőt megölésére. A teljes beteganyagot minden pszichiátriai intézetre kiterjedően itt sem dolgozták fel; viszont az egész folyamatra kivetíthető képet ad a Hessen tartományi Hadamar Intézet beteganyagának 1933–1945 közötti feldolgozása. A húsztagú kutatócsoport az intézet 5000 betegaktáját dolgozta fel, s ebből arra a következtetésre jutott, hogy az áldozatok száma ebben az intézetben 18 ezer volt.
Egyébként kettős sorscsapás várt az elmebetegekre a náci Németországban; egyrészt a sterilizáció az említett 1933. évi törvény alapján és az elme-gyógyintézeti kezelés. A Heilen und Vernichten (gyógyítani és megsemmisíteni) szemlélet szerint amíg hasznosítani tudták munkaerejüket, addig dolgoztatták, utána megölték őket. Így az eldöntendő első kérdés az volt, hogy használható-e a beteg valamilyen munkára, ami bizonyos betegségek esetén (például skizofrénia) kizárt volt. Amennyiben a beteg munkára alkalmatlan volt, 24 órán belül kivégezték az eutanáziacentrumokban. A családot azonban csak hónapokkal később lehetett értesíteni erről, mégpedig úgy, hogy a beteg természetes úton halt meg.


Az orvosper jogi alapjaiban a négy győztes nagyhatalom 1945. augusztus 8-án állapodott meg, amit 1945. december 20-án törvényben is kihirdettek.
Nürnbergben az orvosperben a négy bűncselekménytípus (elmebetegek elleni visszaélések, eutanáziagyakorlat, orvosi kísérletek, szelekció) közül lényegében csak az orvosi kísérletek miatt emeltek vádat. (Az eutanáziagyakorlat miatt csak Victor Brackot és Karl Brandtot vonták felelősségre.) Ennek oka valószínűleg az volt, hogy e kérdésben lehetett a leggyorsabb és legmeggyőzőbb tanúbizonyítással alátámasztani az elkövetett bűncselekményeket. A nürnbergi orvosperben 23 doktort vontak felelősségre. A kísérletekhez azonban lényegesen többen kapcsolódtak, akiket nem ítéltek el. A vád bűnszövetségben elkövetett háborús bűncselekmények és emberiségellenes bűncselekmény volt, amelyet Telford Taylor dandártábornok főügyész képviselt. A vád szerint gyilkosságokat, brutális kegyetlenségeket, kínzást és más embertelen cselekményeket követtek el a vádlottak áltudományos emberi kísérletek során. Az orvosi kísérleteknek a koncentrációs táborok lakói voltak az alanyai, akik semmilyen módon nem egyeztek bele a kísérletekbe. (Még formális beleegyezést sem kértek, valószínűleg azon korábbi jogelvből kiindulva, hogy a foglyok nem jogképes emberek.) A kísérletekben számos magyar fogoly is részt vett, akik közül többeket meghallgatott a bíróság. Több magyar halálos áldozat is volt. Taylor vádbeszéde szerint a vádlottak nem voltak politikai és katonai vezetők, pártokat támogató iparmágnások, ügyük mégis a legfontosabb perek közé tartozik, mert a legvilágosabban mutatják a náci faji elképzelések gyakorlati megnyilvánulásait. Vizsgálataik célja nem az életmentés és a gyógyítás volt, hanem a pusztítás és a gyilkolás. Semmiféle hasznosítható eredményt nem értek el a civilizált orvostudományban.
A vádlottak valamennyien tagadták bűnösségüket. Védekezésük alapja az volt – hasonlóan a nürnbergi náci politikai vezetők védekezéséhez –, hogy a tételes pozitív jog nem tiltja és nem szabályozza az emberen végrehajtott kísérleteket, amelyeket egyébként korábban más országokban is végeztek. A vád és a bíróság kezdetben csak a hippokratészi eskü „ne árts” (nil nocere) szabályának megsértésére tudott hivatkozni normaként – ezt az esküszöveget akkoriban minden orvosnak be kellett tartania. A védelem következő érve az volt, hogy az orvosi kísérletek mindig az egész emberiség javát szolgálják, s a kísérletek – többek között – a háborús sebesülteket, a járványok áldozatait védik. A védekezés szinte támadó volt, azt hangsúlyozta, hogy a kísérletek segítségével több ezer ember életét mentették meg, s hogy a foglyoktól nem kértek beleegyezést, azt mintegy igazolta a cél.
E perben is a természetjogot hívták segítségül e nyilvánvaló jogsértések megítélésénél. A kérdést szabályozó konkrét jogi norma hiányát Andrew Ivy és Leo Alexander amerikai orvosok szakvéleményével oldották fel, akik meghatározták az emberen végrehajtott orvosi kísérletek legfontosabb feltételeit. A bíróság szerint a vádlottak ezen természetjogi alapú tételeket sértették a „ne árts” elve mellett. Az elveket mellékletként az ítéletekhez fűzték, ez volt az úgynevezett nürnbergi kódex.

A nürnbergi kódexben megjelent elvek röviden
1. A kísérletbe cselekvőképes ember befolyásmentes beleegyezése szükséges, megfelelő tájékoztatás után.
2. A kísérletnek a társadalom javát kell szolgálnia.
3. A kísérleteknek állatkísérletek eredményein kell alapulniuk.
4. A kísérlet nem okozhat szükségtelen lelki és fizikai szenvedést, sérelmet.
5. Nem lehet kísérletezni, ha feltételezhető, hogy a következmény halál vagy rokkantság lesz.
6. Nem lehet túlzott a kockázat.
7. Meg kell védeni a kísérletben részt vevőt a sérüléstől, rokkantságtól és haláltól.
8. Kísérletet csak tudományos képzettséggel rendelkező személy végezhet a legnagyobb gondossággal.
9. A kísérletben részt vevő személy bármikor véget vethet a kísérletnek.
10. A kísérletet végzőnek bármikor be kell fejeznie a kísérletet, ha úgy látja, hogy a kísérlet halált, rokkantságot vagy sérülést okozhat.

A nürnbergi kódexnek nagy hatása volt az etikai szabályokra, a tételes jogra és a jogalkalmazásra:
A World Medical Assembly 1964-ben elfogadta a helsinki nyilatkozatot, amely lényegében egyezik a nürnbergi kódexszel, és a modern orvosi etika egyik legfontosabb szabálya. A szabályok hamarosan beépültek a nemzeti jogalkotásokba is (az 1972. és 1997. évi magyar egészségügyi törvényekbe is). A hatvanas–hetvenes évek hatalmas vitát kiváltó szerv- és szövetátültetési pereiben, vitáiban gyakran hivatkoztak a nürnbergi kódexre mint a szervátültetések jogi alapjára – mivel ez időben ilyen beavatkozásokra még szintén nem volt jogszabály.
Ítéletét 1947. július 17-én hozta meg a nürnbergi bíróság. Az ítélet a vádirati minősítés alapján megállapította a 23 orvosból 16 bűnösségét; közülük hatot halálra ítélt (Karl Brandt, Victor Brack, Rudolf Brandt, Karl Gebhardt, Hoven Waldemar, Joachim Mrugowsky, Wolfram Sievers), ötöt életfogytiglani, négyet 10–20 évi börtönbüntetéssel sújtott a bíróság. Az orvosok közül a fő felelősség Karl Gebhardtot terhelte, mivel lényegében ő hozta meg a döntést a kísérletek engedélyezésére.
A náci orvosok által 1933-tól elkövetett bűncselekmények a zsidó nép kiirtásának előzményei voltak. Valamennyinek a közös gyökere az emberi életnek, az embercsoportok életének leértékelése, az emberek tárggyá való lefokozása. Ezért a nürnbergi orvosperekben hozott ítéleteket kiemelkedő fontosságúaknak tartjuk az emberi jogok fejlődésében, védelmében, és mérföldkőnek tekinthetjük a modern orvosi jog kialakulásában.