Sehová nem vezető válságkezelés

Lassanként közhelyszámba megy, hogy mindmáig hiányzik a hosszú távú gazdasági stratégiába ágyazott gazdaságélénkítő program, amely nem puszta megszorításokkal kezelné a válságot. Cseppet sem tartható ugyanis véletlenszerűnek, hogy amíg az Európai Unió átlagában az állam működésére a GDP 3,5 százalékát költik, addig hazánk közel hat százalékot. Az EU 18 százalékos átlagával ugyan a magyarországi szociális kiadási mutató szinte megegyezik, de ez láthatóan vajmi keveset jelent. Hiszen megszokott, hogy a kormányzat egyik nap mond valamit, majd másnap annak teljesen ellentmondót lép. Így a kiútnak semmiféle jele sem látszik abból a zsákutcából, amibe a társadalomra erőltetett hibás gazdaság- és társadalompolitika juttatta az országot. Bár pillanatnyilag az éhséglázadástól távol állunk, de ahogyan a reménytelen csapdahelyzetek szaporodnak, nemcsak a munkanélküli szakképzetlen tömeg kényszerül erre, hanem mindazok, akik a megélhetés szempontjából kulcsfontosságú jövedelmekkel nem rendelkeznek. Tehát minden szempontból bizonyos, hogy Magyarországnak a globális pénzügyi és gazdasági válság egyre kíméletlenebb szorításában új paradigmára van szüksége. Attól függetlenül is, hogy a kormányzati hatalom ötletei vég nélkül szaporodnak.
Nap mint nap ugyanazokat a szólamokat halljuk, amelyek rendre kimerülnek a különféle adónövelésekben, a jogosultságok elvonásában, a szociális megszorítások sokaságában. Kétségkívül a nemzetgazdaság legégetőbb gondjai között a tragikus alulfoglalkoztatottság, a döbbenetes mértékű eladósodottság áll, amely nyilvánvalóan a világválság következtében még inkább súlyosbodik. S az is magától értetődő, hogy az alulfoglalkoztatottság a gazdasági szerkezet és a képzetlen munkaerő közi szakadék következménye. Mert a kizárólagos bérmunkára alapozott gazdasági modell egyre kártékonyabb, annak ellenére, hogy a multinacionális cégek roppant nagy állami támogatásokat és kedvezményeket kapnak, amelyek önmagukban is versenyhátrányt jelentenek, s nem dolgozható le sem a nyugdíjak, sem az egészségügy, sem az oktatás mégoly gyökeres átalakításával. Akárhányszor ismétli is a kormányzati hatalom, hogy az előrejutás, az érvényesülés alapja a tudás, a sokat emlegetett és a sokféleképp értelmezett struktúraváltásból szinte semmi sem valósul meg. Legfeljebb annyi, hogy részleteiben és egészében eladták a közvagyont az önkormányzatok, a közműveket pedig rendre felélik. A pénzügyi válság persze arra is jó, hogy újra lehet húzni a magán- és közfogyasztás határait, és hovatovább minden magánköltségként jelenik meg, ami korábban közösségi fogyasztás volt.
Miközben az állampolgárok sokaságában nőttön nő a csüggedés, aközben az eladósodottság akkor is mélyül, ha nem keletkezne újabb és újabb folyó deficit. És azt sem szükséges hangsúlyozni, hogy az egész Európai Unióban hazánkban kiemelkedően magas a külföldi cégek aránya, aminek következtében a magyar gazdaság versenyképessége egyre gyengül. De ha a munkanélküliség alakulásában az EU-s 8 százalékos átlagot vesszük is alapul (Hollandiában a három százalékot sem éri el, Ausztriában alig haladja meg a négy százalékot), Magyarországon viszont közelít a kilenc százalékhoz. Egész Európában a recesszió ugyan tömegével szedi áldozatait, nálunk az állástalanok lázadása azonban még mindig késlekedik. Jóllehet, arányuk az év végére könnyűszerrel elérheti a dupláját, s akár több mint 20 százalékos lehet, hiszen az ingatlanpiac összeomlásával számos cég megy csődbe, több ezer állás szűnik meg. Ezzel egyidejűleg riasztó méreteket ölt a nélkülözés, a nincs vesztenivaló attitűd és a drasztikus érvényesülés erőszakos formáinak elterjedése közti kapcsolat. És ha már erről van szó, nem feledkezhetünk meg a végképp leszakadt egymillió állampolgárról, akik közül több tízezren szorulnak a társadalom sáncain kívülre. Részint a felemás piacgazdaság kérlelhetetlen logikájának, részint a végletekig hibás gazdaságpolitika következményeképpen a társadalom további kettészakadásának megakadályozására semmi sem történik.
Viszont egyre nagyobb az önámítás, hogy a jólét forrása kizárólag a bruttó társadalmi termék bővülésében lelhető fel, holott a GDP csak olyan mértékben emelheti az állampolgárok jólétét, amilyen mértékben ebből a nemzeti jövedelem lesz. Mert ha köztudomásúan a GDP növekedését a külföldi tőke táplálja, ott ennek jövedelme semmiképp sem a belföldieké. Nem szólva arról, hogy a nemzetközi cégek éppenséggel a végtelenül nyomott bérek és a javuló munkatermelékenység miatt működnek hatékonyan. Miként az is kétségtelen, hogy érezhető gazdasági sikert olyan megoldásoktól várhatunk, amelyek kreatív kidolgozásába az állampolgárokat bevonják. Vagyis a felülről kikényszerített módszerek helyett a valódi demokratikus párbeszéd kultúrája szükséges. Aminthogy szintén a magától értetődő és köztudomású igazságok közé tartozik a versenyképesség és tőkemegtartás javítása. És a mostani reménytelen helyzetben minden nap és óra számít, hiszen – ha kimondjuk, ha nem – az ország lényegében államcsődben van, a visszaszámlálás pedig megmásíthatatlanul megkezdődött. A versenyképesség növelésének legfontosabb feltétele a jól képzett polgárok tömeges megjelenésétől függ, így az oktatástól egy pillanatra sem érdemes kivonni a pénzt. Még akkor is, ha az állampolgárok nagy része valóban úgy érzi, végképp elveszítette a reményt, hogy valaha is el tud helyezkedni, s munkát képes vállalni.

A szerző szociológus, egyetemi oktató