Persze, a lényegét, a halott kedvesét a halálba is követő szerető tragikus sorsát – amely akár ma is játszódhatna, hiszen örök kérdést feszeget – már bárki számára érthető formába lehet önteni, akár egy képzeletbeli, modern korba helyezve. Csakhogy Zsótér Sándor rendező még ezt az utat sem jól választotta ki. Ennél már az is jobb lett volna, ha koncertszerűen adják elő, legalább nem zavarta volna meg folyamatosan a díszletek forgatása közben hallatszó csikorgás, recsegés a zenei élményt, és nem vonta volna el a figyelmet a folyamatosan és feleslegesen a színpadon tartott teljes stáb, beleértve nemcsak a kórust, de még a kettétört vonatot, a leszakadt hidat és az üres víkendházat mozgató műszakot is.
Elismerem, a maga módján volt ugyan logika a rendezés, a díszletek (díszlettervező: Ambrus Mária) és a jelmezek (jelmeztervező: Benedek Mari) felépítésében, egymásra hatásában, de az üzenet leginkább cinikus és ironikus volt, és legfeljebb kínos nevetgélésre késztette a közönséget. Különösen a gúnyosnak ható labdajelenet, amelyben a bosszúról éneklő Kreón idétlenül dobálgatja a darab alatt végig a fejekre illesztett lila labdákat. A dzsoggingos, labdafejű, pecázó kórust látva néha egyenesen az volt az ember érzése, hogy kiszabadultak az elmegyógyintézet lakói, amit az egyébként mozdulatlanul egy helyben álldogáló Orfeuszra időnként hirtelen rátörő értelmetlen rángásos jelentek csak tetéztek. A modern rendezésnek az lenne a lényege, hogy olyan rétegeit ássa elő a darabnak, amit az alkotók a sorok közé írtak, vagy ami párhuzamba vonható korunkkal. Itt azonban érthetetlen maradt a rendezői szándék, a mondanivaló. Nem is volt tehát meglepő, amikor a végén Zsótér Sándort és alkotótársait taps helyett fütty és pfujolás kísérte a színpadra.
Ez már csak azért is fájó, mivel a zenei előadás mindezzel szemben varázslatos volt, és nemcsak azért, mert Rost Andrea (Euridiké) és Kenneth Tarver (Orfeusz) volt a címszereplő. Az ő éneklésük több, mint amiről itt Budapesten álmodozni lehet. Méltó partnerei egymásnak, olyan énekhangok, amelyek a test mozgása és mimika nélkül is helyettesítik azt a színészi játékot, amiből a rendezés sajnos nem sokat hagyott nekik megcsillogtatni. (Euridiké általában a leszakadt hídon, Orfeusz pedig a víkendház tetején ácsorog.) Kitűnő volt a mitológiai jóskarakterekből összegyúrt Lélek, Hajnóczy Júlia törékeny, mégis szilárd alapokon nyugvó légies éneke, mégha a katarzist agyon is vágta az éneklés közben magától répaformára felfújódó szoknyája kapcsán kitört nézőtéri kuncogás. Cser Krisztián rövid lélegzetű Plútója karakteres színt visz a darabba, Kreónként Szegedi Csaba nem igazán meggyőző, nem átütő, de tisztességgel elénekli és eljátssza az egyébként nem könnyű szerepét. A kórusról és a zenekarról sem lehet sok roszszat mondani: Fischer Ádám valóságos csodát tett az opera zenei együtteseivel, a vasárnap este valóban világszínvonalú zenei élmény volt az Ybl-palotában, viszszafogott, puritán, régizenés Haydn-adaptáció a legjavából.
(Joseph Haydn: Orfeusz és Euridiké, avagy a filozófus lelke – bemutató, tavaszi fesztivál, Magyar Állami Operaház, március 29., 19.00.)
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben