A miniszterelnök-jelölést elvállalná-e? – kérdezi egy vékony arcú, szemüveges joghallgató a pécsi egyetem nagy előadójában.
Senki nem nevet, visszafojtott csend, még a légy zümmögését is hallani lehet a háromszáz fős teremben. Stadler József a kilencvenes évek vadkeleti üzleti viszonyairól tart előadást a Pécsi Tudományegyetemen. Különösen nagy kárt okozó, folytatólagosan elkövetett csalás, adócsalás, magánokirat-hamisítás és számviteli fegyelem megsértésé miatt ítélték őt pár évvel ezelőtt szabadságvesztésre. Mióta kiszabadult, Solton ruhaüzletet vezet. És nem utolsósorban egyetemeken tart előadást, múlt héten épp Pécsett.
– Úgy biztosan csinálnám, ahogy ezek teszik – érkezik a válasz. – Ha elvállalnám, rend lenne, de sok ellenséget is szereznék. Inkább hagyjanak dolgozni, hogy minél többet fizethessek be az államkasszába, így hozzájárulva a gyarapodáshoz, az ország felemelkedéséhez. Mert süllyedünk, sajnos.
Március 25-e, szerda van. Két nappal ezelőtt Bokros Lajos aznapi miniszterelnök-jelölt volt a vendég a tanintézményben. Akkor telt ház volt, most is lehetünk vagy kétszázhúszan. A portás szerint megbuktak itt már nagy nevek is: előadásukra olyan kevesen voltak kíváncsiak, hogy az utolsó percben át kellett tenni a helyszínt hagyományos terembe. Na, de nem Bokrosnál és nem is Stadlernél!
Stadler a nagypolitikáról hamar saját történetére kanyarodik: üzleti fénykorára, amikor országos ismertségre tett szert, és valahogy jelképévé vált a magyar „ügyességnek”, a jég hátán is megélő üzletembernek.
– Jó néhány tevékenységem miatt módosították a jogszabályokat, különösen az áfa-visszatérítéssel kapcsolatban, majd tanulni fogjátok – mondja a figyelmes hallgatóságnak, akik érzik, hogy ez a juhász valamiképp történelmet írt Magyarországon.
Megjegyzi, azokban az időkben – közvetve – ötvenezer embernek biztosított munkalehetőséget, és ő volt az egyedüli, aki felismerte, hogy az ukránokkal, oroszokkal is lehet kereskedni.
*
– Csípte az emberek szemét a sikerem. Napi tíz–tizenkét adóellenőr is volt a telephelyen. A házipénztár ellenőrzésekor nagy bajban voltam, kiderült, hogy pilótabőröndökben tárolom a pénzt. Akkor még nem volt tíz- és húszezres, egy bőröndbe csak hatvanmillió forint fért bele. Nos, előfordult, hogy a házipénztárban 1,3 milliárd forint volt.
Aztán börtönbe csukták.
Nem számított ilyen ítéletre. Amikor a bíróságra ment, ötven kiló harcsát megtisztíttatott, gondolván, nagy bulit csapnak majd. Azt hitte, délre otthon lesz, de hét hónapra előzetes letartóztatásba helyezték. Majd új eljárást rendeltek el. Végül jogerős ítéletben is elmeszelték: Kecskeméten ült 2003. március 25-től 2005. január 23-ig.
– Úgy gondolom, példát akartak statuálni rajtam. Majd ti is tapasztaljátok, hogy választások előtt vagy jó előre le kell tárgyaltatni az ügyet, vagy késleltetni kell az ítélkezést – emeli fel a mutatóujját a katedrán.
A narrátor, az egyetem tanára azzal kapcsolatban, hogy Stadler József mennyi adót fizetett az államnak, Martin Scorsese Kaszinó című filmjéből idéz, amikor a kaszinó főnöke azt mondja: „Miért akarnának rájönni a hatóságok arra, amit mi csinálunk, amikor százmilliókat hozunk a sivatagnak?”
És hogy mi a véleménye a válságról Stadlernek? Azt tanácsolja a hallgatóságnak a krízis ellenszereként, hogy ne vegyenek fel hitelt hitel hátára.
– Mindig is tudtuk, hogy a bankok nemigen szoktak tönkremenni, csak belehajszolnak a gödörbe. Az Európai Unió a piacról, a bekebelezésről szól, de nem biztos, hogy velünk jól jártak, mert nagyon sok lóvét kell adniuk, hogy mi talpon maradjunk. Nagyjaink majd húzni fogják a nadrágszíjat – szögezi le.
Csinos élettársa, Elvira eközben elegáns kosztümben az első sorban ül a tanárok között. Stadler Józsefnek most Solton van áruháza, főleg ruhaféléket kínál eladásra. Mivel tömve van az üzlet áruval, szeretne a településen egy tizenkétezer négyzetméteres áruházat építeni, majd ismét „okos szakemberekkel” körbevenni magát. Nem fizetést, hanem százalékos érdekeltséget biztosítana a dolgozóknak. Derültséget vált ki, amikor egy joghallgató feláll, s azt kérdi: „Már megvannak az emberei, vagy még be lehet kerülni a csapatba?”
Isszák a szavait. Később jó marketingesként elmondja: olyan toalettspray-t árul, amelynek két napig megmarad az illata, s a Lengyelországból szállított Stadler-sör háromszáz napig megtartja a szavatosságát.
Végül, másfél óra elteltével zúg a vastaps. Valaki azt mondja a kijáratnál: „Ez nekem marhára bejött.”
Stadler rutinos a katedrán. Korábban a Budapesti Corvinus Egyetemen is nagy sikerrel tartott előadást sikereiről, hányattatásairól és újrakezdéséről.
Solton, a telephely lazacszínű irodájában egykedvűen matat a tárgyalóasztalon lévő noteszok között: egy telefonszámot keres, sorra nyálazza az oldalakat. Hat ilyen regisztere van, a keresett számot egyikben sem találja. Nagy betűkkel írta tele az oldalakat, a telefonszámok mellett ilyen kódokkal: ORGONA, LEOPOLD. Stadler József sokat fogyott az elmúlt tíz évben, előnyére. Farmerban, divatos bőrkabátban és csíkos ingben fogad. Még most is kedveli az aranyat, két vastag láncot hord, az egyiken feszület. Négy pecsétgyűrűjéből kettő drágaköves, van, amelyiket faragott lófej díszíti, erről annyit mond: azért, mert paraszti sorban nőtt fel, és szereti az állatokat.
Ismeretlen magánszámról hívják. Felveszi.
– Stadler vagyok! Igen… Igen… Biztos, hogy tudnánk, de szeretném tudni, hogy micsodáról van szó, mert annyira el vagyok foglalva. Őszinte legyek? Sosincs időm. Ahogy lehetőségem van rá, belevetem magamat az üzletbe, és este tíz óráig robotolok… De miről lenne szó, hadd tudjak már valamit! Mindig azt köll mondani, ami a valóság, és akkor az embert nem éri csalódás. Ebben nem olyan egyszerű tanácsot adni. Én az üzletben vagyok, várom az adóhatóság embereit, hogy rendelkezésre álljak. Jöjjön ide! – javasolja a telefonálónak, majd felénk fordul: – Ha ennyi ideig beszél a semmiről, akkor már baj van. Fizetnie köll a banknak, mit tudok én ebben tanácsot adni. Azt kérdezte, hogyan tudja megoldani, hogy ne vigyék el a feje fölül a házat…
Úgy tűnik, akár az egyetemi előadóteremben, itt, Solton is számít a szava. Hogy az emberek kétségbeesése-e az oka ennek vagy a tisztelet, nehéz megmondani.
– Majd ki köll derítenünk, hogy Krisztike hova tehette a telefonkönyvet – mondja élettársának, Elvirának, aki éppen a kávéfőzésben jeleskedik. A vállalkozó finom bőrből készült klumpáját cipőre cseréli, közben a fotózáshoz készülődve azért aggódik, mert nem borotválkozott meg.
Stadlerék mindennap hatkor kelnek, hét és nyolc között már telefonon intézi az ügyeit. Nyolckor nyitnak lent, a boltban a lányok, s neki ott kell lennie, mert a gazda szeme hizlalja a jószágot. Aztán ha napközben a gumibékás kabalával ellátott pénztárgép mellől felugrik az irodába – mely tárgyaló, nappali és étkező is egyben –, időnként az ablakon át az udvart figyeli, a parkoló autókat számolja. Ebből következtet arra, hány vendég lehet a fürdőruha-, bőrkabát- s öltönysorokban, ahol az alkalmazottak kalauzolják az érdeklődőket.
Kopognak. Egy dolgozó számol be arról, hogy két öltönyt elvisznek, majd egy lila női ruhát mutatva annak engedményes árát kérdezi. Stadler József szemével végigpásztázza a kelmét, kiszámolja a végösszeget, majd átveszi a két húszezrest. Előhúz ingének felső zsebéből egy köteg pénzt, hatszáz–hétszáz ezer forint lehet, majd leszámolja a visszajáró ezreseket. Bár sokat változott a világ, ez a férfi sok mindenben régi formáját mutatja. Úgy tűnik, ma is a készpénzre esküszik, és amihez ér, pénzzé is változik. Régen piros Mercedesszel járt, most pedig egy sportos Mercedes kupé áll az udvarán. De csak akkor ül be, ha fontos dolga van.
– Aki üzletelni akar, jöjjön ide – mondja, neki nincs ideje az ország távoli szegletébe utazgatni a tárgyalásokra.
A lélegzetvételnyi bizniszszünetekben önéletrajzi könyvet ír vagy inkább írat. Három rész már elkészült, a boltjában kapható. Ötrészesre tervezi.
– Jön az író úr, odaültetem a pénztár mellé, s nyomatom neki – meséli. Az író úr pedig gyorsírással jegyzetel, de így is rengetegszer felfüggesztik a beszélgetést a teendők miatt: olykor csak másfél oldalig jutnak, mert a vásárló az első.
– Nem könnyű munka ez, de nagyon tökös gyerek. Tudom, hogy a helyében sokan azt mondanák, cseszd meg a könyvedet.
Ezerkilencszázötvenegy január 2-án burokban, csukott marokkal született Stadler József. A bába fel is kiáltott: ennek a gyermeknek óriási szerencséje lesz! Már apró gyermekként a libatömést figyelte, s tizenkét évesen ekézett a harminchektárnyi, felesben művelt családi földön. Üzleti érzéke hamar megmutatkozott. Nyájőrzés közben korhadt kukoricaszárakat ásott ki a földből, majd eladta a szövetkezetnek tüzelőként, az összeszedett birkatrágyát pedig a kiskőrösi szőlősgazdáknak értékesítette. Szövetkezeti juhász volt, később hivatalos bőrfelvásárlóként lett ismert, egy Danuvia motorral járta a környéket, s egyre növő mennyiségben juh- és borjúbőrt szállított a szabadszállási tímároknak. A ceglédi téeszker alkalmazottjaként a borkereskedelmet egyre nagyobb tételben intézte, a nyolcvanas évek elején nagy fekete Volgával szállította a készpénzt a termelőknek. Kezdettől a készpénzes üzletek híve volt, s később, amikor konzervgyárak árukészletét vásárolta fel, már az azonnali kifizetés hírére is tíz–tizenöt százalékos kedvezményt kapott. A kilencvenes évek elején ötven kamionnal bort, lecsókonzervet és sört szállított a FÁK országaiba és Romániába, így kft.-je 1992-ben egymilliárdos, a következő évben kétmilliárdos, 1994-ben pedig tízmilliárdos árbevételt ért el.
– Ekkoriban annyi adót fizettem, mint Bács-Kiskun megye összes vállalkozója. Mikor bevittem a mérleget, kirohantak utánam az utcára, hogy néhány nullával többet írtam. Mondtam, hogy nem, s ez még csak a kezdet!
Állítása szerint nyolcvanezer vagon áruja ment ki Ukrajnába és Oroszországba.
– Kint is meg kellett olajozni a gépezetet, hogy az ellenérték is visszaérkezzen – jegyzi meg.
A nagyvállalkozó gyermekkora óta szerette a futballt, ezért Akasztón stadiont és szállodát épített, majd létrehozott egy labdarúgócsapatot, amely az 1994–95-ös szezont az élvonalban, az NB I. kilencedik helyén zárta. Stadlert kétszer is elrabolták: 1994. január közepén a keleti maffia tartotta fogva, de ő huszonnégy óra alatt megszerezte a százmilliós váltságdíjat. Másodjára egy ócska Trabanttal érkező férfinak állított ki 28 milliós csekket. Postán kapott már levélbombát és pisztolygolyót is azzal az üzenettel, hogy az párja fejében landol majd.
Aztán sok minden kiderült. Az APEH huszonhárom Mercedes kamiont, négy IFA teherautót és kilenc pótkocsit foglalt le akasztói telephelyén. Zár alá került a stadion is a szállodával. A maratoni ügyben felhalmozódott s bíróság elé került iratok tizenkétezer oldalt tesznek ki. A hosszas adatgyűjtést követően 1997-ben kezdődött el az ellene irányult büntetőper a Bács-Kiskun Megyei Bíróságon. A vádirat szerint a Stadler Kft. 1992 vége és 1994 augusztusa között 740 millió forint jogosulatlan áfát, valamint 417 millió forinttal több mezőgazdasági és élelmiszer-ipari exporttámogatást igényelt vissza, mint ami járt volna. A tényállás szerint a kft. nem tett eleget társasági adófizetési kötelezettségének sem: fiktív kiadások elszámolásával a társaság kimutatott nyereségét a valóságos töredékére csökkentette. Az ügy legérdekesebb darabjai azok a festmények voltak, amelyeket Stadler József vásárolt egymilliárd forint Akasztón kifizetett készpénzért Szergej Anatoljevics Vexler orosz állampolgártól. Köztük Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című munkája. A dolog szépséghibája, hogy az Utolsó vacsora falra festett freskó, 1498-tól a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falán látható. Stadler Józsefnek persze erre is van magyarázata: fordítási hiba okozta a félreértést, az Esti táncmulatság képcímet valaki Utolsó vacsorára ferdítette. Ráadásul ez a Leonardo nem az a Leonardo, ugyanis a XVII. században is élt ilyen néven alkotó művész.
Solton az APEH munkatársai manapság gyakori vendégek. A szerencsevadászok is kerülgetik Stadler Józsefet, akik azt hiszik, hogy a bőre alatt is pénz van. Pedig elmúlt az a világ. A pénzét áruba fekteti, hogy nőjön a választék: húszezer öltöny, tizenötezer német és pakisztáni bőrkabát, tíz–tizenkét ezer kosztüm, háromszáz–négyszáz ezer nadrág várja itt új viselőjét.
– Dolgozni szeretnék, ez az életem. Emberek között itt, az áruházban. Akkor vagyok boldog, ha azt látom, hogy elégedetten távozik a vevő. Az többet ér a pénznél, mindennél. S ha úgy megy el, hogy legközelebb is ide jön vásárolni, az remek. A retrólázon is gondolkodunk. Sok stadleros termékünk van: mosópor, sör, vegeta és pirospaprika, de akár a sportruházatra is visszaállhatunk.
Van olyan nap, hogy nyugdíjasokat szállító buszból tíz–tizenkettő is érkezik a telephelyre: utazási irodák járatai ejtik útba a Stadler-áruházat. Mindenki kap egy kis ajándékot: mosóport, ételízesítőt, édességet.
A kereskedő füléhez emeli a telefont.
– Stadler vagyok. Jó napot. Tessék… Készpénzes fizetés van nálam. Van ugyan kártyalehúzóm, de ha céltudatosan jönnek, inkább vegyék ki valahol a pénzt az automatából. Az 51-es úton az utolsó ház az enyém. Este tízig nyitva vagyunk.
Az iroda falán nagy képek a Stadler FC-ről, a polcokon könyvek egymásra fektetve: Kárpátaljai művelődéstörténeti kislexikon, A magyar opera története és a Meghökkentő történetek régmúlt időkből. Aztán Gerald Durrell Állatkert a kastély körül, Balogh Géza Márnalesen (horgásznovellák) meg Charles Handytól Az elefánt és a bolha. De bevallja, nincs sok ideje olvasni.
Vágya, álma, hogy megint belevágjon a külkereskedelembe. Mert szentül hiszi, hogy újra kell építeni a keleti kapcsolatokat. Igaz, most Amerikába készül több átszállással, ahol nagykereskedőkkel tárgyal majd arról, mit lehet jól eladni Európában. Nehéz megítélni, lejárt-e a Stadler Józsefek kora. Előző éjszaka arról álmodott, hogy a kísérője eltűnik, s ő nyelvtudás nélkül forgolódik a repülőtéren.
Nézi, figyeli a mobiltelefonját.
– Ha tizenöt perc alatt nem csörren meg a telefonom, arra gondolok, valami baj van.
Dolgozók pakolgatják a Russkaja Zima fantázianevű férfizoknikat. Jóska bácsi, Papa – így hívják a tulajdonost. Egyikük aprót kér a kávéautomatához. És a Papa ad neki.
– Mondjon már valami igazán jó tanácsot, amin elgondolkodhatnánk – kísérlem meg búcsúzóul. Mosolyog, zsivány szemében fény csillan.
– Olyan lóra köll tenni, amelyik befutó.
