Hogyan verjük gyermekeinket

Auctoritas ex vera ratione processit ratio vera nequaquam ex auctoritate. (A tekintély a helyes ondolkodásból fakad, de a tekintély nem lehet a helyes gondolkodás alapja.) Johannes Eriugena, IX. század Reflektálás Fázsy Anikó cikkére (Egy pofon, ha csattan. Magyar Nemzet Magazin, 2009. május 23., szombat)

Scherer Beatrix
2009. 06. 29. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A fenti idézet szerzője középkori filozófus. Ha igaz, hogy azóta sokat fejlődtünk gondolkodásmódban is, és olyan nagyra vagyunk a szellemi termékeinkkel, hogyhogy nem mondhatjuk el még mindig, hogy a tekintély a helyes gondolkodásból fakad? És milyen jogon bélyegzik sötétnek a középkort még mindig oly sok iskolában, amikor nemhogy túlhaladtuk volna, de még mindig nem jutottunk el arra a – szabad gondolkodásnak köszönhető – szellemi színvonalra, amelyet ez a mondat tökéletesen jellemez?
Nagy merészségre vall párhuzamot vonni a francia és a magyar oktatás közé. A kulturális és történelmi különbözőségeknek köszönhetően a példa sántít: a francia liberális nevelésnek immár több évszázados hagyománya van, amelynek időnként előbukkannak a hibái. Természetes, hogy az inga a szabados oktatástól most a másik irányba leng ki, de nem kétlem, hogy egyensúlyra fog jutni, és az agresszióval kapcsolatos problémáikat meg fogják tudni oldani. Ugyanis szabad véleménynyilvánítás esetén előbb-utóbb sikerül megtalálni a helyes utat.
Mindenre lehet érveket és ellenérveket találni. De nem szerencsés előhozakodni elrettentő példaként – mint a szabados oktatás elfajzott termékeivel – Summerhill és A. S. Neill nevével. Elég csak megnézni a Summerhill-iskolát, amely 1921 óta mind a mai napig működik (lehet, hogy már nem sokáig, de ezt egyedül az angol munkáspárti kormánynak köszönhetik). Ha olyan rosszak lennének az elveik, már régen nem működne az iskola, ugyanis az anarchia hosszú távon nem működőképes. Meg kellett volna bizonyosodni a valódi célokról és az iskola valódi működéséről. A demokráciát ugyanis diktatórikus eszközökkel nem lehet tanítani. Aldo Naouri Fázsy Anikó által említett könyve a kilengett inga másik végpontja.
Hogy várhatjuk el gyerekeinktől, hogy demokrataként viselkedjenek, mihelyt kikerülnek az iskolapadból, ha eddig feltétlen engedelmességhez szoktak? Hogy várhatjuk el az önálló, szabad véleménynyilvánítást, amikor iskoláinkban ez a hét főbűn egyike? Hogy várhatunk el felelős gondolkodást tőlük, ha alsó és középfokon mindent parancsra tesznek anélkül, hogy valaha is elgondolkodhatnának tetteik helyes vagy helytelen voltán?
A magyar oktatás nagyban eltér a francia hagyományoktól. Először is: nálunk a mai napig – kevés kivételtől eltekintve – diktatórikus módszerekkel történik a tanítás. A tekintély megfélemlítésen alapul, nem pedig a helyes gondolkodáson. Pofon, fenékre verés, pálcázás, pajeszhúzogatás, toll a bordák közé, simázás, hömi (ki az, aki soha nem hallott egyikről sem?) és verbális agresszió is! A sor tetszés szerint folytatható, mindenki tudna mondani egy-két elrettentő példát, akár a közelmúltból is. A magyar iskolarendszer még soha nem próbálhatta ki széles körben a helyes tekintélyen alapuló oktatást, és a magyar társadalom még soha nem láthatta annak gyümölcsöző hatásait.
„Vissza kell adni a tanítás méltóságát, meg kell követelni a szép pálya, a tanári foglalkozás tiszteletét… Mindennek megvan a méltósága.” Olyan szép mondatok ezek. Teljes mértékben igazat adok az írójuknak. De mi lesz a gyerekek méltóságával? Amíg nem tekintik őket embereknek, akiknek jogaik vannak, addig folytatódni fog az ellenségeskedés tanárok és diákok között. Ne várják a tanárok a tiszteletet. Azt ki kell érdemelni. Dolgozni kell érte. Azután jöhet létre olyan gyümölcsöző légkör, amelyben tanár és diák egyfelé húz.
Azt is ki kell mondani, hogy ezen a szép pályán is kitermelődött a kontraszelekció. A képtelenül alacsony fizetés, a társadalmi elutasítottság létrehozott egy olyan pedagógusréteget, amelynek a legfőbb vonzerő „három dolog: június, július, augusztus” volt. A kilencvenes évek előtti tanárképzés eleve szelektált volta és a rendszerváltozás utáni viszonylag nyitott felsőoktatás egyaránt nem fordított figyelmet a „szép pálya” alkalmassági vizsgálataira. Válogatás nélkül kapott – és kap – boldog-boldogtalan tanári oklevelet anélkül, hogy valaha megkérdezték volna tőle, miért akar tanítani.
A magyar iskolarendszer nagyon beteg. Beteg, mert a pedagógusok még mindig diktátorként viselkednek. És beteg azért, mert a tanároknak nincs eszközük ahhoz, hogy megfékezzék az agressziót. Számtalanszor el is hangzik különböző médiumokban pedagógusok részéről, hogy „kivettek a kezünkből minden fegyelmezési eszközt!” Milyen eszközökre gondolnak pontosan? Csak nem a fentebb említett pofonra és társaira? Nagyon nagy probléma, hogy a tekintélyüket máshogy nem tudják fenntartani, csak olyan eszközökkel, amelyek ma már – elvileg – nem megengedettek (sajnos mégis elég nagy a társadalmi elfogadottságuk).
Pedig az eszközök megtanulhatók és megszerezhetők. Számtalan előadás foglalkozik különböző egyetemeken különféle pedagógiai módszerek bemutatásával, amelyekkel fel lehet ismerni és idejében meg lehet fékezni az iskolai agressziót. Ezeket a fiatal tanárjelöltek nagyrészt meg is tanulják, de abban a pillanatban, amikor kikerülnek az első munkahelyükre, szembesülnek a nagy magyar valósággal, és a megtanult módszerek helyett a „jól bevált”, hamis tekintélyen alapuló mesterséges modort alkalmazzák. Ha mégsem így tesznek, bajba kerülnek: megkedvelik őket a gyerekek, és ezekben az ínséges időkben ők lesznek, akik legelőször lapátra kerülnek. A tanári közösség ugyanis nem tűri meg a másként gondolkodókat. (Ugyanúgy egyébként, ahogy a magyar társadalom sem, de ez már messzire vezet. A gyökere azonban itt, az iskolában keresendő.)
Tévedés ne essék: nem értek egyet azzal, hogy a gyereknek mindent szabad. Nem is volna helyes. Minden embernek gyerekkorában kell helyesen szocializálódnia, és alapvető, hogy csendben legyen, ha más beszél, és szót fogadjon annak, aki tanítani akarja. De nem félelemből! Hanem azért, mert jól felfogott érdeke! A gyerekek – éppúgy, mint a felnőttek – saját érdekeiket tartják szem előtt. Megértik, ha elmagyarázzuk nekik, miért jó nekik, ha tanulnak. De a kedvet nekünk kell hozzá felkelteni! Sajnos a tanárok nem érzik fontosnak, hogy a gondjaikra bízott gyerekekkel megszerettessék saját tárgyukat, egyáltalán a tanulást.
Elsődleges szocializációs térnek általában a gyermek otthonát értjük, azt a helyet, ahol a gyermek a legtöbb idejét eltölti, ahonnan megfelelő viselkedésmintákat sajátít el. Csakhogy ez a példa jóformán már csak a nevelési könyvekben létezik mint ideális helyzet. A valóság sokkal elszomorítóbb.
Nézzük meg, hogy telik egy átlagos iskolás napja: reggel 8-tól délután 4-ig iskolában van. Ez nyolc óra, annyi, mint egy felnőtt átlagos munkanapja. Nem érv, hogy a gyerekek nem dolgoznak folyamatosan ezalatt (kész szerencse!), hiszen pihennek, ebédelnek és játszanak is közben. Nem érv, mert nyolc órán keresztül viselkedniük kell. Azaz: folyamatosan alkalmazkodniuk a tanárokhoz, a megtanulandó anyaghoz és az osztálytársakhoz.
Hazaérkezésük után leckét írnak (a napközi sokszor nem elég erre), esetleg különórára járnak (zene, nyelvek, sport), majd vacsora, fürdés, alvás. Ideális esetben négy órába besűrítve. Mert remélhetőleg idejében lefekszik az a kölök.
Mit is nevezünk akkor elsődleges szocializációs térnek? Az otthonát, ahol nincs módja, ideje elsajátítani a viselkedésmintákat? Vagy az iskolát, ahol nevelés helyett oktatás folyik, pontosabban: információátadás? Miért mutogatnak a tanítók/tanárok a szülőkre, hogy miattuk ilyen agresszív a gyerek? Napi nyolc órában agressziót látnak maguk körül. (A kevésbé szerencsések sajnos még többet.)
A tanárok ugyanis nem tudják, nem is akarják, sok esetben nem is merik kezelni az iskolai agreszsziót. Az eszközöket pedig ugyebár „kivették a kezükből”. Sőt: nem érdekük megakadályozni a gyerekek egymás közti agresszív viselkedését, mert ez az ő (hamis) tekintélyüket rombolná. Pedig itt kezdődik a baj: ha nem állítják meg idejében az agressziót, előbb-utóbb továbbterjed, más irányt vesz, hiszen a gyerekek látják, hogy szabad verekedni, rugdosni, a gyengébbek holmiját elvenni – hogy rosszabbakról ne is beszéljek, mindannyian hallottunk ilyen esetekről a közelmúltban is –, és ezért senki sem szól rájuk, a szellem kiszabadul a palackból, és sokkal nehezebb gátat vetni a folyamatnak. De még ezek után sem lehetetlen.
De a tanárok nem cselekednek. Kényelmesebb a szőnyeg alá söpörni a problémát, mint felszámolni. Könnyebb azt mondani, hogy nem értik, miért történhetett olyan szörnyűség, hogy megütötték a tanárt, mint utánajárni az okoknak. Ne felejtsük: az iskolai agresszió kialakulása a tanárok számlájára írható. Minden diktatúra meghozza a maga gerilláit, akik szembeszállnak a hatalommal. Ezalól az iskola sem kivétel.
Természetesen mindez nem vonatkozik a valódi pedagógusokra, akik szívügyüknek tekintik a rájuk bízott gyerekek szellemi és érzelmi fejlődését, sem a valódi iskolákra, ahol jól szervezett, szabad és fegyelmezett légkörben biztosítják a tanulást. Sajnos az utóbbiak jóval kevesebben vannak.
És végül a pofonról: már megint a jó öreg Makarenkónál tartunk? Egy kellő időben adott tasli észre téríti azt az elvetemült kölköt? Micsoda gyáva dolog, ha egy nálunk kisebbet verünk! Aki nem védekezhet, mert erősebbek vagyunk, és mert szeret minket. Felnéz ránk. Mi mutatjuk meg neki az agresszióhoz vezető utat? Ja, ha a papának/mamának szabad, akkor nekem is. Hogy is állunk ezzel? Ki a felelős agresszív gyermekeinkért?
És ki mondja meg, mennyit szabad ütni? Hogy is gondolták ezt? Húsz kilogramm testsúly felett kis pofon, harminc felett közepes, 45 felett nagy? És mi alapján nevezzük a pofont kicsinek vagy nagynak? Esetleg speciális mérőeszközt helyezünk a tanárok karjára? (Amelyet már gyárt is valami kormányhoz közel álló cég?)
Persze ezek a kérdések meglehetősen szarkasztikusak. De ebből is látszik, hogy az iskola ügye nem csak iskolai ügy. Mindenki ügye, akár tetszik, akár nem. És hasznos lehet bárki építő szándékú kritikája, ötlete a szabad véleménynyilvánítás jegyében.
Végül: ki a felelős a társadalmi agresszióért, amelyet mindenki tapasztal? Könnyű azt mondani, hogy az élet erről szól. Nem, nem erről szól. Ha mégis így van, az valami borzasztó rossz berendezkedés következménye. Ki kell mondani, hogy hibáztunk. Nem szabadna, hogy az életünk az agresszióról szóljon! És ezért a legtöbbet a nevelés, az iskola teheti, de nem a mai formájában. Jelenleg sajnos képtelen rá.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.