Vilniusban, Litvánia fővárosában egy bérház udvarán nemrég avatott emléktábla hirdeti, hogy itt született a nagy francia író, Romain Gary, itt labdázott kisfiúként. Az emléktábla szövegéből csak annyi igaz, hogy az író valaha kisfiú volt és labdázott: egy szovjet köztársaság fővárosában, amelynek neve az évszázadok pergésében hol Wilno, hol Wilna, hol meg Vilnius, egy Roman Kacew nevű gyerek élt, csakhogy nem abban a házban, ahol az emléktáblát felavatták, hanem a szomszédban, de a lerobbant házat a francia nagykövet nem tartotta méltónak a híres íróhoz. Rendezettebbet választott hát szülőhelyül.
Roman Kacew, a későbbi Romain Gary életében semmi nem az, aminek látszik: mintha árnyjátékot néznénk, mindig valami más rajzolódik ki, mint amit hiszünk és várunk. Vilniusban született, de nem litván. A mítoszteremtés már itt megkezdődik: „tatárral keresztezett kozák, kevés zsidó beütéssel”, írja magáról. Apja orosz kereskedelmi attasé, anyja a moszkvai francia színház művésznője. A család 1928-ban Párizsba költözik, Kacewből Gary lesz, Romanból Romain, francia, s ezt 1935-ben állampolgárság szentesíti. Gary lelkesen francia. „Egy csepp francia vér sem folyik az ereimben, de bennem van egész Franciaország”, mondja. Ugyanebben az évben jelent meg két novellája: nemcsak francia ezután, hanem író is. Kell ennél több?
A pálya felível, mintha nem létezne lehetetlen. Gary jogot végez, a háborúban a Szabad Franciaország repülőtisztje, De Gaulle mellett van Londonban, 32 éves korától diplomata, Los Angelesben konzul. S e ragyogó karrier mellett ott az irodalom: Gary kamaszkorától az írásban találta meg „a létező bensőséges közösségét az élettel”. A lehetetlen fájdalmas meghódítására indul, akárcsak Malraux, a kifürkészhetetlen érdekli, a hozzáférhetetlent ostromolja. A jóvátehetetlennel néz farkasszemet, a kérlelhetetlennel, a visszafordíthatatlannal, azzal, „ami volt, és nem lesz többé”. Meg szeretne kapaszkodni a szakadatlanul múlóban, remélni szeretne a nyilvánvalóság dacára, megragadni a bizonyosságot, de mindig azt érzi „szorongva, hogy már megint nem az” – a valóság újból és újból kicsúszik az utána kapkodó kézből.
A regény Garynál több lesz holmi irodalmi műfajnál: a létezés értelme lesz, életmód, a túlélés eszköze. Közösség az élettel, azaz: „remény a nyilvánvalóság dacára”. Annak megértése, hogy csak az képes a tragikus küzdelemre a „lehetetlen” erőivel a „lehetségesért”, aki szembeszáll a sorssal.
De tűri-e a sors, hogy szembeszálljunk vele?
Romain Gary sorban írja a regényeit. Az Éducation européenne-t (magyarul Hajnal felé címmel jelent meg 1947-ben) Sartre az ellenállás legjobb regényének tartotta, megkapta a kritikusok díját. Majd következett a többi regény. Az 1956-ban Goncourt-díjat nyert Les racines du ciel (Égi gyökerek) a szépségért, jóságért, szeretetért esengő, eszmékért élő ember s az eszméket és ideálokat eltorzító társadalom konfliktusait ábrázolja szatirikusan, kiábrándultan. Hőse kivonul a társadalomból, az afrikai őserdőkbe megy. Tragikomikus hős, hiszen az ígéret földje Afrikában sem létezik, és tragikomédiába fordul Gary talán leghíresebb regényének, a Lady L. angyalszépségű anarchista hősének a története is.
Gary 1945-től 1974-ig harminckét könyvet írt, huszonhetet franciául, ötöt angolul. Húsz amerikai film adaptációjának írója, ebből kilenc a sajátja. Aztán ott a szerelem, a Kifulladásig és a Jeanne d’Arc gyönyörű amerikai színésznője, Jean Seberg lesz a felesége. Fiuk születik, Diego. A jól fotózható család, a délceg férj, a szép feleség, a kisfiú, de még a kutya is állandó témája lesz a lapoknak. A közönség ünnepelte Garyt, olvasta, majd megszokta. Új irodalmi divat, a strukturalizmus járja, meg az új regény, ami a regény tagadása, hiszen azt írja le, ami a regény előtt történik; az író most arra tanít, hogy „ne a gyóntató, az orvos vagy Isten szemével nézzük a világot, (…) hanem egy olyan ember szemével, akinek nincs más látóhatára, csak a látvány, s aki csak a szemére hagyatkozhat”. Az új írók lemondtak az író küldetéséről, a tartalomról, a mélységről a felület javára, tagadták világ és ember egységét, állandó kapcsolatát, amelyből az ember érzelmei születnek. A romantika és a moralitás nemzedéke, Camus és Saint-Exupéry hősei nem érdekelnek már senkit. Nem érdekes a férfiasság, a sors kihívása, a helytállás meg különösen nem. Az új író nem vállalkozik többre egy összefüggéstelen és nem értelmezhető világ regisztrálásánál, törekvésében a fizikushoz hasonlít, aki a modern fizika jelenségeit írja le, miközben tudja, hogy megfigyelése megzavarja és eltorzítja a tünékeny
állapotokat.
Ahogy telnek-múlnak az évek, Romain Garynak azzal kell szembesülnie, hogy mindegy, mit ír. Az is mindegy, ír-e. Pamfletet fogalmaz dühében: az új irodalmat „történelmi patológiának” nevezi, szerzőit „pszichiátriai diagnózisgyártóknak”. Nincs visszhang. De nem adja fel.
A kritika hol dicsérte, hol lehúzta, hol fanyalgott, de igazán nem lehetett tudni, miért. Illetve… Gary egy vacsorán összetalálkozott az egyik párizsi újság kritikusnőjével. A nő agreszszív volt: „Bizonyára csodálkozott, hogy lehúztam az utolsó regényét.” „Hm…” „Írtam én már jót is magáról, de soha nem köszönte meg.” A történetnek tanúi voltak.
Mit érez az író az önmagukat ismétlő, rutinnal írt kritikák olvastán? Egyre halványabbak a kritikák, s az író is egyre sápadtabb, már-már nincs is. A tehetetlenségből pattan ki az ötlet: új személyiséget teremteni. Újból átélni az ifjúságot, a pályakezdést, az első könyv részegségét.
Utolsó művében, az Émile Ajar élete és halálában Gary bevallotta, hogy egész életében szüntelenül az ember próteuszi vágya kísértette, szerette volna megsokszorozni önmagát. Korábban is próbálkozott már álnevekkel, F. Bondy, Shatan Bogan néven írt. 1974-ben megkérte egy brazíliai barátját, hogy Rio de Janeiróból küldje el párizsi kiadójának, a Gallimard-nak a Gros-Câlin (A nagy hízelgő) kéziratát, Émile Ajar nevében. A regény sikeres. A sajtó lázas nyomozásba kezdett, kit rejt a név. 1975-ben megint jelentkezett Ajar: az Előttem az élet Goncourt-díjat kapott, számos nyelvre lefordították, film készült belőle, és mindenki azt kutatta, ki is az írója.
Romain Gary, az író, eltűnt, megjelent viszont a titokzatos Ajar: a misztifikáció sikerült. S ekkor Gary „rájátszott”. Hogy félrevezesse a nyomában szimatoló újságírókat, előállította az unokaöccsét, Paul Pavlovitchot. Fényképe bejárta a sajtót: bőrdzsekis, torzonborz fenegyerek néz bizalmatlanul a kamerába. Ajar hús-vér valóság lett.
És megtetszik neki a szerep. Ajar nyilatkozik. Szerepel. Utazik. Útja diadalút. Gary tilalma ellenére interjúkat ad, tárgyal. Az új csillagokat imádó párizsi társaság kedvence lesz.
Gary Ajarért megölte Garyt; Ajar viszont élni kezdte Gary elképzelt új életét. Pavlovitch véget vetett az író mitologikus létezésének, s ezzel – másodszor is megölte az írót.
S hátravan még a harmadik, a valóságos halál. „Jól szórakoztam. Viszontlátásra, és köszönöm!” – ezek Romain Gary utolsó sorai. Oly szívesen hinnénk a bohócsipkában hajlongó írónak! Csak az a golyó ne röpült volna ki 1980. december 3-án, a mutatvány végén!
Halála előtt Gary eljuttatott még egy utolsó kéziratot a Gallimard-nak. A posztumusz könyvecske, Gary utolsó kívánsága szerint, 1981 nyarán jelent meg. A Vie et mort d’Émile Ajar (Émile Ajar élete és halála) sajtószenzáció lett. Több volt önleleplezésnél. Egy író vallomása, de nem az író drámája, sokkal inkább a kritikáé. Amely sémákkal dolgozik, címkéz, előítéletek szerint osztályoz. Érdekszövetségek hálózzák keresztül-kasul. Szenzációkat hajhász, s mindennél többre tartja a pillanatnyilag kihasználható reklámot.
Gary halála után egy évvel, 1981 őszén „Ajar” is előállt: ezúttal Pavlovitch. A L’homme que l’on croyait (Az ember, akinek hittek) borítóján a fénykép alig emlékeztet a hajdani bajszos, marcona Ajarra: csupasz arcú, rövid hajú fiatalember néz ránk egy kissé megszeppenve.
Ki volt az igazi tréfamester, kié volt a mutatvány? Nem hihetjük, hogy újabb misztifikáció áldozatai lettünk: Pavlovitch szövegének nincs semmiféle irodalmi értéke. S bár akadt néhány mindenre elszánt kritikus, aki sietett „új írót” avatni, Pavlovitch nagyon is rászorult, hogy „Ajar” néven hirdesse könyvét. Az Ajar-mítosz kialakulásának történetét olvasva döbbenünk rá, mit jelenthetett Garynak nézőként végignézni az új legendát, amelyet ő talált ki.
Nagybácsi és unokaöcs tele van jó szándékkal, olyan remek heccnek ígérkezik az egész. Aztán a mítosz önállósul, a szereplők már nem az előírt szerepet játsszák, hanem amit a mítosz rájuk kényszerít. Pavlovitch mintha túlontúl jól feltalálná magát sikeres íróként. Megorrol nagybátyjára, amiért nem veheti át a Goncourt-díjat, nem ünnepeltetheti magát. Csak találgathatjuk, mit érzett Gary, amikor a Le Monde nagyhatalmú kritikusa a kortárs francia irodalom legjobbjairól szólva Garyt meg sem említi, míg Ajart kétszer is. Több újság tudni vélte, mekkora féltékenység kínozza a kiöregedett írót az új üstökös láttán. Az új irodalmi szenzáció körül tolongók közül senki nem figyelt fel Gary Pseudo című könyvének keserű megállapításaira: „A hazugságomladék pszeudo-pszeudo rakás alá temette az igazi dolgokat. Hát rajta! Minél igazabbat mondasz, annál jobban elrejted az igazat.”
Pavlovitch a jövőre is gondol, kéziratokat követel Garytól, hogy „fedezze magát”. Rábeszéli kiadóját, vegyen fel még egy irodalmi igazgatót: őt. Egyre jobban idegesíti a nagybátyja, aki, ha már a báb elszabadult, néhány madzagot, legalább jelképesen, tovább rángat: tanácsokat ad, kioktat, tilt. „Ajar” ordítva kikéri magának. Elege van. Nem az ajarságból, hanem a nagybátyjából. Szakít vele.
Még egy filmbe illő jelenet. Pavlovitch a bankba megy, hogy a nagybácsi és ügyvédje kívánságára készpénzre váltsa át a kiadó ötszázezer frankos csekkjét. S néhány lépéssel mögötte Gary: a zakó fölé vett fekete bőrmellény alól kidudorodik a revolver…
A halála előtti tavaszon Gary megpróbál visszakozni: a saját nevén új regénnyel jelentkezik. A Cerfs-volants (Papírsárkányok) jó visszhangot kap. Na végre! – sóhajt fel a kritika. – Akár Ajar is írhatta volna. – Ajar megölt! – jajdul fel az író, aki egy lapra, az irodalomra tett fel mindent, s áttörve a lehetetlen falát, az életből át akart lépni a legendába. Feleségét, a hajdan tündöklő szépségű Jean Seberget agyondrogozva, egy takaró alatt holtan találják meg a kocsijában. Gary a kérlelhetetlennel néz farkasszemet, rémekkel viaskodik, amelyeket ő maga riasztott fel. Mindegy már a név: Romain Gary, Pavlovitch, Ajar. A mutatványnak vége. Nincs katarzis. Jóvátehetetlen az élet: nincs feloldozás.
Otthon Start Program
Sokat segíthet a szülő az Otthon startnál
