Gordon Brown vesszőfutása

Első pillantásra logikusnak tűnik a kérdés, hogy miért érdekelné a magyar olvasókat Gordon Brown és a brit munkáspárti kormány vergődése, amikor nekünk is megvan a magunk baja a hazai baloldali kormánypárttal és saját Gordonunkkal. Pedig a két Gordon helyzete között sokkal több a hasonlóság az egyszerű névrokonságnál, igen sok a párhuzam politikai pályafutásukban, a hatalomhoz való ragaszkodásukban. Éppen ezért érdemes alaposabban szemügyre venni a brit miniszterelnök vergődését.
Paradox módon Gordon Brown politikusi karrierje már akkor nehezen kiheverhető törést szenvedett, mielőtt 15 esztendővel ezelőtt elindult volna a csúcsra. Hiszen 1994-ben John Smithnek, a Munkáspárt akkori elnökének váratlan halálát követően a politikailag tapasztaltabbnak és rutinosabbnak számító Gordon Brown az öröklésben maga elé engedte Tony Blairt. Őt a közvélemény-kutatások szerint jóval könnyebb volt eladni a sajtóban, ezért sokkal esélyesebbnek számított miniszterelnök-jelöltként a következő, 1997-es alsóházi választásokon. Ellentételezésként Blair kormányában a gazdaság feletti befolyást ígérte Brownnak, s garantálta, hogy egy idő után lemond javára a kormányfői posztról.
Akkor a Munkáspártnak, főként a másfél évtizede kormányzó toryk elhasználódása okán, jó esélyei voltak a győzelemre. A kilencvenes évek közepén világosan láthatók voltak már a thatcheri neoliberális politika káros gazdasági és társadalmi következményei is: a közszolgáltatások színvonalának hanyatlása, rémtörténetek keringtek a brit vasutak magánosításának következményeiről, a szaporodó balesetekről, az új cég legendás pontatlanságáról. A társadalomban jelentős volt a korrekciós igény, így a Munkáspárt jó eséllyel indulhatott a következő voksoláson. Viszont Brown, azzal a döntésével, hogy megállapodásuknak megfelelően maga elé engedte Blairt, komoly kockázatot vállalt. Hiszen azzal is tisztában kellett lennie, hogy mire beköltözhet a Downing Street 10.-be, a kezdeti lelkesedés már elpárolog. Ráadásul azzal is számolnia kellett, hogy Blairt nagyon nehéz lesz kimozdítania hivatalából. Bár azzal valóban nem számolhatott, hogy a miniszterelnöki posztra tíz esztendőt kell várnia, és a pozíciójához görcsösen kapaszkodó elődje sok tekintetben felperzselt földet hagy maga után.
Ilyen terület volt a megállapodásuk értelmében Blair hatáskörébe tartozó ideológiai kérdések köre. Az új elnök már az 1995-ös rendkívüli kongresszuson töröltette a pártalkotmány 1918 óta érvényben lévő IV. záradékát, mely célul tűzte ki, hogy a nép birtokolja a termelőeszközöket. Eme, a hagyományos munkáspárti közösségi értékekkel szakító, úgynevezett New Labour ideológiai alapjait később Anthony Giddens A harmadik út című könyvében vetette papírra. Ez a váltás a létező szocializmus rendszerének összeomlását követően az ideológiai zsákutcába jutott európai baloldalnak kínált iránymutatást. Egyúttal – egy újabb párhuzam a magyarországi viszonyokkal – a jóléti kiadások lefaragására, a globalizációra hivatkozva egy igen alacsony jövedelmű szektor megteremtésére készülő kormánypártoknak ideológiai támasztékot. Ez öltött testet az 1999-es Schröder– Blair-esszében, mely talán az egyik legrövidebb érvényességű ideológiai alapvetés volt, hiszen alig négy esztendőt élt.
Brown (s itt is kiáltó a párhuzam) hatalomra jutását követően nem bontotta ki az igazság minden szeletét. Amikor 2007 júniusában Blair – akivel pénzügyminisztersége idején végig feszült volt a viszonya – végre távozott, Brown hosszú ideig lebegtette az előre hozott választások lehetőségét. Érezte, hogy a demokratikus játékszabályok szerint a miniszterelnöknek meg kell(ene) szereznie a választók támogatását. Ráadásul Nagy-Britanniában a hivatalban lévő miniszterelnök bármikor kezdeményezheti a parlament feloszlatását, így a szükséges legitimációt komolyabb közjogi akadályok nélkül is megszerezhette volna. De eltaktikázta magát, túl sokáig várt az időpont kitűzésére, abban bízva, hogy népszerűségének a kormányváltást követő emelkedése hosszú távú lehet.
Ez a szószegés annyiban is megbosszulta magát, hogy a magáról a külvilág felé a szolid gazdasági szakember képét mutató miniszterelnök, ha csak egy kicsit is előrelátó, egy 2007–2008 fordulóján megtartott voksoláson legalább elméleti eséllyel indulhatott volna a győzelemért. A Nagy-Britanniát igen keményen sújtó gazdasági krízisben a brit miniszterelnök, szintén nem példátlan módon, először esélyt látott arra, hogy válságkezelőként ajánlja önmagát a polgároknak, s tízesztendős pénzügyminisztersége alatt szerzett tapasztalataira hivatkozva megerősítse hazugsága miatt megrendült támogatottságát. Csakhogy hamar kiderült, a bajok egyik legfontosabb oka, a pénzügyek szabályozásának folyamatos lazítása, éppen erre az időszakra vezethető vissza. Hiszen ő volt az, aki az amúgy sem túl sok eszközzel rendelkező brit pénzügyi felügyelet lehetőségeit tovább korlátozta. Így akarta a globális versenyben biztosítani a legfontosabb bankközpont címéért folytatott versenyben London első helyét. Ez akkoriban kifizetődőnek látszott, hiszen a gyorsan terebélyesedő bankszektor lényegesen jobban hozzájárult a GDP növekedéséhez, mint a mindinkább csökkenő jelentőségű reálgazdaság. Ezért nem véletlen, hogy szinte semmit sem tett a termelőágazatok szigetországból történő távozása ellen.
A miniszterelnök személyes hitelvesztése, a botrányos képviselői költségelszámolások, valamint a lesújtó gazdasági adatok miatt a font elvesztette értéke egynegyedét, a gazdaság az idén 4-4,5 százalékkal csökken, a munkanélküliség jövőre elérheti a tíz százalékot, a választók keményen megbüntették a Munkáspártot az önkormányzati és az európai parlamenti (EP) választásokon. A Labour az EP-választáson mindössze a voksok 15 százalékát kapta, több mint 14 százalékkal lemaradt a nagy vetélytárs, a konzervatívok mögött. A fenyegetést érzékelve a kampányban a legocsmányabb trükkökkel is megpróbálkoztak. Igaz, a rá nehezedő politikai nyomás következtében április közepén Damian McBride-nak, Brown közeli tanácsadójának mennie kellett, miután kiderült, a konzervatívokat rágalmazó, a pártelnök állítólagos nemi betegségét híresztelő e-maileket küldözgetett baráti újságíróknak és bloggereknek. A vereség drámai mértékét jól jelzi, hogy a Munkáspártra még az unióból történő kilépést szorgalmazó Függetlenségi Párt is rávert két mandátumot.
A drámai vereségtől megrettent munkáspártiak az önkormányzati választásokon egész grófságokból tűntek el, s ha ezeket az eredményeket kivetítik a parlamenti választásokra, akkor frakciójuk akár felére vagy még kisebbre zsugorodhat, próbálták is megbuktatni a miniszterelnököt. A pánik érthető, hiszen legkésőbb jövő tavaszig lehet kitolni az alsóházi választásokat, s ha addig szeretnének felépíteni egy új miniszterelnököt, akkor ezt mielőbb el kell kezdeniük.
Ezért az „összeesküvők” a miniszterelnök-buktatás brit politikai életben már bevált eszközéhez folyamodtak, s sorban benyújtották lemondásukat a miniszterek. Jó néhány miniszter és számos államtitkár távozott a Brown-kabinetből. A miniszterelnöknek azonban minapi kormányátalakításával – ahol gyakorlatilag helyettesévé választatta az igen befolyásos Peter Mandelsont, egykori párton belüli riválisát, aki miniszterként már többszörösen is megbukott – sikerült a kormánytagok lázadását lecsillapítani. Megkönnyítette helyzetét, hogy a kabinet fajsúlyosabb tagjai közül senki sem állt a puccsisták élére.
Ezzel a háttérrel és az általa csak „élete legjobb beszédeként” aposztrofált szónoklattal már a Labour-frakció többségét is meg tudta győzni maradásának szükségességéről. Csak a régi ellenfelek és a párt második-harmadik vonalának képviselői követelték a fejét. Emellett a Brown-kormány katasztrofális mérlegével mindenki tisztában van, s a megválasztásakor ígért nagy ívű víziókban sem hisz már senki. Még a hozzá hű képviselők sem tagadják, hogy csak a hatalmon maradás miatt támogatták. Ugyanis még egy miniszterelnök-cserét már képtelenség lenne választói legitimáció, azaz előre hozott választások nélkül keresztülerőltetni. S egy most megrendezett voksoláson megsemmisítő vereség érné őket. Így jobb híján kitartanak Brown mellett, és bíznak a csodában. Hátha történik valami a következő szűk egy évben, ami megmentheti a kormányzó baloldalt a megsemmisítő vereségtől.

A szerző történész, újságíró