Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel – a szállóigévé vált mondás Robert Capától származik, akit a fotótörténet a XX. század egyik legfontosabb krónikásaként, a világ egyik legismertebb haditudósítójaként tart számon. Jó néhány revelatív erejű fotó bizonyítja ezt a tárlaton (kurátor Páldi Lívia), a spanyol polgárháborúban készült felvételektől a II. világháborúban bombázott London földalattijában megbúvókat, a normandiai partraszállást ábrázoló képsorokon át a háború utáni Kelet-Európában készültekig. Utóbbiakból sajnos túl keveset láthatunk, budapesti képet éppenséggel csak egyet, azt is csak a plakáton, a lépcsőházban: ülő férfit ábrázol az 1948-as fotó, mögötte lerombolt ház, egy ajtó fölötti cégtáblával. Völgyesi József asztalosmester műhelyéből, a múltból csak ennyi maradt.
Jó lett volna, ha a tárlat többet mond el arról, hogyan látta ezt a világot a világhírű Robert Capa, aki 17 évvel korábban Friedmann Endreként innen indult a nagyvilág, pontosabban Berlin felé, ahonnan a náci hatalomátvétel után Párizsba költözött, mert, hiába volt szinte mindenki magyar származású a Dephotnál, a német fotószolgálatnál, baloldaliként és zsidóként sok jót nem várhatott. Bohém volt, legendásan megbízhatatlan, emlékeztek rá, akik ismerték, Párizsban is sokakat elbűvölt kedvességével, sokakat taszított rámenőssége. 1934-ben találkozott Gerta Pohoryllével, a lipcsei emigráns lánnyal, akivel kitalálták Robert Capa, a világhírű amerikai fotográfus alakját, hogy képeit jobban eladhassák. Jó ideig ez nem nagyon sikerült. Még 1935 karácsonyán is így írt édesanyjának: „Én most utolsó csatákra készülök, és okvetlen be akarok jutni a filmekhez, mert fotónál semmi kilátásom nincs…”
Három évvel később viszont már „a világ legnagyobb háborús fotográfusának” nevezte őt a London Picture Post magazin (természetesen újra csak magyar származású) tulajdonosa, Stefan Lorant és 11 oldalon közölte az ebrói csatáról készült fotóriportját. Mi történt közben? Nos, a kiállítás legizgalmasabb fejezete, a spanyol polgárháborúban született felvételeket bemutató összeállítás éppen erre a kérdésre ad választ. Vagy éppen ezzel kapcsolatban szaporítja a kérdéseket a történelem, a fotográfia-fotós újságírás, a tömegkommunikáció, a politika és az ideológia kibogozhatatlannak tűnő kapcsolatrendszerében? Capa ugyanis sok mindenhez „közel volt”, még több dologtól azonban nagyon távol. Tízszer járt három év alatt Spanyolországban, de egyszer sem fotózta azokat a templomokat, amelyeket a köztársaságiak romboltak le, nem beszélt az általuk meggyilkolt 4000 egyházi személyről vagy arról az ezer politikai fogolyról, akit a madridi csata idején a köztársaságiak meggyilkoltak, puszta gyanú alapján, hogy falangisták. S persze arról sem, hogy bár a köztársasági oldalon „a legkülönfélébb idealisták és irodalmárok vállvetve harcoltak, de a vezetés a kommunisták kezében volt, és minden harcászati és hadműveleti döntést a madridi szovjet nagykövetségen hoztak”.
A lapok, amelyeknek dolgozott, nem erre voltak kíváncsiak. És persze nem is minden esetben a politika határozta meg igényeiket, hanem az, hogy minél nagyobb példányszámot, s ezzel nagyobb profitot produkáljanak. A fotónak kulcsszerepe volt ebben: az új, könnyen kezelhető, könnyű kamerákkal (Leica) a fotós néhány lépésnyi távolságból követhette a harcoló katonákat, s a képek szinte „behozták a háborút” a békés otthonokba. A békésen kávézgató polgár szinte hallotta a csattanást, ahogyan a golyó csontot ér, a rohamra induló harcos a földre zuhan, karja magasra csapódik, kezéből kihull a fegyver, mint Capa leghíresebb felvételén, a 1936. szeptember 5-én készült A milicista halálán.
Erről a képről írtak, beszéltek a legtöbbet, ennek a hitelességét kérdőjelezték meg a legtöbbször. Várnánk, a kiállításnak köszönhetően tisztább lesz a kép. Az mindenesetre kiderül: nem igaz, hogy a Life magazinban jelent meg először a fotó (ott 1937. július 12-én a címlapon szerepelt). A francia Vu magazin már 1936. szeptember 23-i számában közölte a képet, kétoldalas összeállításában. Egyiken Így menekülnek címmel közlik öt fotóját. A másikon Így esnek el címmel két képet látunk, alattuk drámai hangulatú képaláírással: „A térdhajlat eleven, a mellkas a szélnek feszül, puska a kézben, lerohannak a tarlóval fedett lejtőn. A lendület hirtelen megtörik, puskagolyó fütyül – egy testvérgyilkos golyó – és vérüket beissza az anyaföld.” A képek? Nos, az egyik A milicista halála. A másik? Az is. És mégsem az. Ugyanott, ugyanakkor készült a kép, az ember talán ugyanaz, Federico Borell Garcia, az anarchista különítmény tagja, aki aznap valóban meghalt. Minden fűszál egyezik a két képen, de a „másikon” két fehér kő is van a földön, s mintha a két ing színe sem egyezne. Mi történt az exponálás és a kép kinyomtatása között? Erre a kérdésre a kontaktfotók sorozata válaszolhatna, ez azonban nem szerepel a kiállításon. Eredeti vagy beállított fotó A milicista halála? Vagy ez is, az is? Esetleg a milicista a fotós kedvéért állt ki pózolni a hegyoldalba, ahogyan az egyik legújabb elmélet állítja, és akkor lőtték le? A tavalyi londoni Capa-tárlat kapcsán is fellángolt erről a vita, s elhangzott: a fotós nem állította, hogy a kép csatában készült. Erre utalnak azok a képek is, amelyek az alakulat délelőtti, beállítottnak tűnő lövészárki gyakorlatozását ábrázolják, s amelyeken látható a milicista sapkáján a bojt. De akkor a fotós miért küldte el a lapnak mindkét képét, s a Vu miért közölte a milicista valódi és megrendezett halálát két valódi, külön halálként? Vagy a halált egy harmadik, eddig ismeretlen fotó örökítette meg? S ha elbizonytalanodunk, mit is látunk a felvételen, akkor milyen „közel kell mennie” a fotósnak , hogy jó legyen a kép? Merthogy a világhírű felvétel jó kép, az bizonyos.
(Robert Capa fotográfiái, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, október 11-ig.)
origo.hu
Szétverik a tetőt, majd pénzt követelnek
