Magyarul tanulni, ukránul vizsgázni?

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium az Anyanyelvápolók Szövetségével közösen 2008-ban meghirdette anyanyelvi pályázatát a következő címeken: Az anyanyelv az emberek életében és Az anyanyelv az én életemben. 186 pályázat érkezett be, mintegy 30 Kárpátaljáról, sokkal nagyobb mennyiség, mint a többi határon túli területről. Kis falvakból érkeztek a megrázó vallomások, s ami szokatlan, nem nyugdíjas pedagógusok, nem idős emberek, hanem 18-20 éves fiatalok ragadtak tollat. Az ok pedig közös és nagyon szomorú. Kedves olvasóim kitalálhatják, hogy valami baj történhetett.
„A pályázati kiírást meglátván, vettem a bátorságot, hogy szólni merjek. S hogy miért is? Magamért. Családomért. A magyar nemzetért” – kezdi esszéjét egy húszéves lány, majd így fejezi be: „Tanulhatunk, ismerhetünk, beszélhetünk nyelveket, de azok csak idegen nyelvek lesznek, mert az számít édes anyanyelvünknek, amelyiken megismertük, felfedeztük a világot, s amelyen legjobban, legőszintébben, legtisztábban tudjuk kifejezni és átadni érzéseinket. Veszélybe került anyanyelvünk.” Mi történt hát?
Egy huszonkét éves lány írja: „2008-ban iskolakezdés előtt, június–júliusban egyre több és több szülő adta iskoláskorú gyerekét ukrán nyelvű iskolába. Féltek attól, hogy ha ez így megy tovább, napról napra jobban és jobban elnyomják a magyar társadalmat. Mi értelme van akkor annak, hogy a gyerekek magyarul tanuljanak, ha ukránul kell vizsgázniuk?”
Frissdiplomás huszonnégy éves lány helyzetképe: „A szülőkkel való beszélgetések során mindig valami hasonlót hallunk: a magyar nyelv fontos, de abból nem élünk meg. Sajnos igazuk van. Akinek számít valamit is az anyanyelv, az is ukrán iskolába fogja beíratni a gyermekét. Otthon majd beszélnek magyarul, de a gyerek tudja, ismerje, tanulja meg az államnyelvet, különben éhen hal.” Mi is történt tulajdonképpen?
A 2008. május 26-i 461. sz. Vakarcsuk-féle rendeletről van szó (Ivan Vakarcsuk az oktatási miniszter), „mely címében az ukrán nyelv oktatásának javításáról szól, viszont tartalmilag egyértelműen a nemzetiségi iskolák oktatási nyelvének ukrán nyelvre történő fokozatos cseréjére irányul.” „Vakarcsuk… egyértelműen a nemzeti kisebbségek, köztük a magyar tannyelvű oktatás teljes felszámolását, a kárpátaljai magyar nemzetiség fokozatos beolvasztását célozta meg. Rendeletével a miniszter nem csupán az ukrán nyelvű oktatásra való fokozatos áttérést rendelte el, hanem a magyar nyelv használatát is megtiltotta. Vagyis ukránul kell érettségiznie mindenkinek, még akkor is, ha kisebbségi, vagyis magyar nyelven tanult a diák középiskolai tanulmányai alatt végig” – írja egy húszéves lány, majd indulatosan kérdezi: „Magyar testvérem, igazságosnak tartod ezt?” Tegyük hozzá ehhez a leíráshoz a rendelet másik felét: a felvételi vizsga egy részét is ukránul kell letenni mindenütt, a magyar tanintézményekben is. Egy fiatalasszony, tanítónő, így panaszkodik: „Először arra köteleztek bennünket, hogy a dokumentációt ukránul vezessük… Már azt is szerették volna, ha egyes tantárgyakat ukrán nyelven tanítanánk. A legutolsó ötletük pedig az volt, hogy az érettségi vizsgákat csak ukránul lehet letenni. Egyre csak azon dolgoznak, hogy elukránosítsanak bennünket.”
Mindehhez hozzájárul az a rendelkezés, hogy 2010-től a felsőfokú intézmények felvételi tesztjeit csak ukránul adják meg. Természetesen a nemzetiségi embernek meg kell tanulnia az államnyelvet, ezt senki sem vitatja, ám az alapvető emberi jogok része az anyanyelv megőrzése, művelése, s ezt az anyanyelvi iskola biztosítja. Az anyanyelvi iskola került most végveszélybe. (Minderről olvashattunk a Magyar Nemzet 2009. június 18-i számának 10. oldalán az Orosz Ildikóval készített interjúban.)
A kárpátaljaiak fájdalmát erősíti a 2004. december 5-i dicstelen hazai szavazás a kettős állampolgárságról. Ehhez járul az a tény, hogy idehaza sok ember azt sem tudja, kik is látogatnak ide Kárpátaljáról. Régebben szovjeteknek, most meg ukránoknak nézik, mondják őket.
Most ismét magyar falvak és városok üzentek: Kígyós, Rát, Tiszacsoma, Dercen, Hetyen, Técső, Beregrákos, Téglás, Balazsér, Nagybereg, Ungvár, Munkács, Beregszász…
Lélek és élet a jeligéje egy fiatalasszony pályázatának, utolsó szavai: „Otthonom az, ahol anyanyelvemen beszélnek. Otthonom az anyanyelvem.” Egy 18 éves diáklány Sütő Andrást idézi: „Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember.”