Gyermekkora óta foglalkoztatta a színház a mai kor talán valóban legismertebb rendezőjét, akinek a Szerelem a bűnöm (Love is my sin) című, alig egyórás, állítólag hattyúdalnak szánt adaptációjának alapanyagát Shakespeare szonettjei szolgáltatták. A nagy experimentális alkotó egyébként a hetvenes évek elején hagyta el a Royal Shakespeare Companyt. Azóta a párizsi Théatre des Bouffes du Nordban dolgozik, amelynek igazgatását egy évadon belül át akarja adni másnak.
A pódiumon jelzésszerű díszlet: két magasított szék, a háttérben egy hasonló, talán a hetvenes-nyolcvanas évek ma már lehangoló stílusjegyeit viselő művház bútorai közül kiválasztott ülőalkalmatosság. A műveket egymásnak szavaló nő (Natasha Parry) és férfi (Bruce Myers) mozgása, gesztussorozata redukált, látszólagos visszafogottság uralja a színpadot és a nézőteret. A kitűnő dramaturgiával szinte drámává alakított szonettszövegek, s a színészek magabiztos, a tökéletességet közelítő harmonikus játéka, a hibátlan vonalvezetést a nem kérkedő, szinte magától értetődőnek tűnő tehetséggel vegyítő rendezői akarat láthatóan elemi erővel hat a közönségre. Azaz: épp az értelmező, gondolkodó embert megcélozva talál magának utat a „szonettdarab”, s talán kizárólag ezen keresztül vonja saját érzelmi bűvkörébe a nézőt.
A nyelvi határok igen hamar leomlanak. Akinek gondjai vannak az angol szöveggel, kivetítőn követheti a magyar fordítást, tekintetét azonban újra és újra magához parancsolja a színészi teljesítmény. A szerelemnek az a földöntúli, Hajnóczy-idézettel élve „egyszerre gúzsba kötő és felszabadító ereje” a gyűlölök és szeretek kettősségének felőrlő, de értelmes, pusztítást is végző teremtése váltja egymást a csalódást, cinizmust, féltékenységet érző belső fáradtsággal. Majd búvópatakból újból folyammá szélesedik, s transzcendens ízt nyer a melankolikus „betegességet” idéző érzés, de ez már nem a korai szerelmi lángolásra, hanem az élettől való búcsúra emlékeztet leginkább. Mintha Peer Gynt térne meg szerelmeséhez, vagy Szindbád Majmunkához. Szerelem ez is, eltéphetetlennek tűnő kötelék, majdnem vérségi kapcsolat.
Kitüntetett pillanat? Peter Brook állítólag búcsúzik, közben szerelemről beszélteti színészeit. Köztük legnagyobb szerelmét, színésznő lányának, Natasha Brooknak édesanyját, aki egyébként szinte az összes Shakespeare-darabot végigjátszotta. A lehasznált gyulai művelődési ház palotának tűnt egy pillanatra.
(William Shakespeare: Szerelem a bűnöm. Théatre des Bouffes du Nord, Párizs. Rendező: Peter Brook.)
Fleck Zoltán
Meddig még?
