Piskóta az égből

Alighanem úgy öregszik az ember, hallottunk már felőle harangozni, hogy öreg/öregedő korára mással nem bírván, még a honi literárok is, de egyéb olvasó férfiak, úgy kilencven körül Jókait olvasnak. Pontosabban: ha olvasnak – Jókait olvasnak. Ezt nyilatkozta például az öreg Kós Károly is (amikor melegében hallottam e konfessziót, el is hűltem rajta) – nemigen élvezek én már mást, mint Jókai-regényt, mondta egy régi beszélgetőkönyvében. Mert: benne ott minden. Így mondta. És aztán láttam a pátriárkakort megélt apósomat is, aki pap-literátor lévén kilencvenöt éves kora körül napszámra olvasott ősvadonra emlékeztető tilaji kertjében (áprilistól októberig) – szinte mindent, teológiát, filozófiát, de legszívesebben: Jókait. Beszélgettünk is a kifürkészhetetlen szenvedély okairól – antikváriumi razziáim során el is kezdtem begyűjteni a „százkötetest” (elsősorban neki), ámbár a második ötven máig foghíjas. Ez a bizonyos Nemzeti kiadás, melynek 1894-es indulásakor írta az alábbiakat egyik kiadója a vállalkozás méretességéről, mármint a Jókai-mű, a „monstrum” méreteiről: Jókai „ötven esztendő alatt háromszázhuszonnégy kötetet adott ki, vagyis körülbelül háromezer-ötszáz nyomtatott ívet, hetvenmillió-nyolcszáztizenhatezer-négyszáz betűvel. Ólombetűkben kifejezve ez kb. 243,8 km hosszú sort, 355,5 métermázsa, vagyis 3 vagonnyi súlyt alkot. Egy szedőnek az életmű teljes kiadása 70 millió mozdulatot (évi 280 munkanapot, napi 8 munkaórát számítva), összesen 35 évi munkát jelentene, a Nemzeti Kiadás korának gépei számára pedig 8 évit.”
A napokban fellapozám a sorozat egyik darabját, a nem tudom, hányadik kilométert, a Fráter György című regényt, és már a második oldal után beleszédültem. Ejnye, tapogattam csontjaimat – csak nem? Csak nem vénültem meg – annyira? Mert bizony úgy szippantott be textus és miliő és korrajz és bonyolult cselekményvezetés, dramaturgiai bőségszaru, hogy izgatni kezdett Fráter (Martinuzzi, Utiesenic) György, Szapolyai János király legfőbb tanácsadója, kincstartója, váradi püspök stb. élete, műve és halála. A rég porosodó figura az udvari nemességgel, miniszterekkel, zsoldosokkal és árulókkal, renegátokkal és a Mohács körüli törökkel, némettel, szerzetesekkel és retorikusokkal, egyházszakadással és kalózvilágot idéző csendéletekkel a zavaros magyar históriából.
De közben tudjuk a Jókai-olvasás problémáit is – a terjedelem problémáit, az Egész elmondhatóságának problémáit, például Gyulai Pál és Péterfy Jenő nyomán. Ez utóbbi írta az 1881-es Budapesti Szemlében, hogy Jókainál a jó az ég felé lebeg – a rossz a föld alatt bujkál. A „jó csupa fény, az árnyék egészen kívüle esik”. S hogy szerzőnk lényegében a „nagy gyermekek számára írta meséit”. (Szerb Antal hozzáteszi, hogy Jókai maga is örök gyermek, aki „el nem apadó mesélőkedvével ma is ott ül a betegek ágya mellett, és szívesen dől a gyötrődő székének karjára”.) Mert, és vissza Péterfyhez, „a jók számára piskóta hull az égből, a rossz pedig csak amolyan szilvamumus”. Mégis beleugrottam a tengerméretű szomorúság XVI. századi módozataiba.
Egyébként Montaigne is emlegeti a szomorúságot, mégpedig egyik külön traktátusában, melyet kereken ostoba és nemtelen ékességnek tart; gyáva és alantas érzésnek, amelytől a sztoikusok eltanácsolják a bölcseket. Szóval a sztoikus Montaigne megírja egy bizonyos Raisciac kapitány esetét, aki a Buda ostroma körüli harcokban azt látta, hogy egy lovag testét viszik el a csatatérről, „ahol igen vitézül verekedett még az imént, és megsiratta, mint szokás; másokkal együtt kíváncsi volt azonban a kilétére is, és amikor kibontották páncélzatából, a saját fiára ismert. Mindenki könnyekre fakadt körülötte, csak ő állt ott szó nélkül, sírás nélkül, mozdulatlan szemének merev tekintetével, míg csak a szomorúság ereje meg nem dermesztette benne az eleven szellemet, s gutaütötten el nem terült a földön”.
Ennyit az eleven szellem megöléséről, a szomorúság átkos voltáról vagy romboló erejéről. Jókai nem említi, viszont művében maga az ostromló generális, Roggendorf küldi várostromra saját fiát, aki aztán sebesülten bukik alá a várfalakról. Jókai alapvetően Antoine Bechet Histoire du ministere du cardinal Martinusius című, 1715-ös monográfiáját használja (ezt Montaigne nem ismerhette), s bár az „erdélyi politika” atyjáról rengeteg munka született, mégis itt válik először a nemzetközi közvélemény előtt világossá, hogyan lett a megvetett „barátból”, a leki-
csinylett „frater Georgius”-ból a „nagy Martinius”, „le Cardinal” és „le Régent”. Bechet magyarázta először mélyebben a „pompás diplomata” tekervényes útját és „magasztos furfangjait”. S ha már a forrásoknál tartunk, Jókai használja, gyakran idézi, sőt szerepelteti is Szerémi Györgyöt, Szapolyai János udvari káplánját, akinek a magyar monarchia széthullásáról szóló nagy munkáját, a Magyarország romlásáról címűt elővettem, és lebilincselőnek találtam.
És bizony Jókai figurái életre kelhetnek – az ideális hősi szellem, a bűnök és bűnhődések kavalkádjai, a bosszú cifra alakzatai, a nemesszívűség steril bajnokai vagy a tragédiák, a gonosz, az ördög, a pokol infernális módozatai. De hogy mai világunkban a Jókai-figurákat keressük? Lehetséges az olyan, egyébként súlyos, ám árnyalatlan és következmények nélküli megállapításnak értelmet adni, amelyet Szerémi ír (és nyomában Jókai), hogy „a magyarok pusztulásának alapja az árulás”? S tovább, az ő örvénylő vádjai mentén: van-e annak allúziója, hogy „pártos urak, áruló udvariak, istentelen főpapok, közerkölcstelenség s a nemzet salakjait a felszínre toló lázas pezsgés s a jámboroknak lelketlensége akadályozza a törvények végrehajtását”? És hogy ebből a couleur locale-ból fakadhatnak aktuális „élethelyzetek” – akár per analogiam is? Például az adott szó kötelezettségének elmulasztására? A kiküzdött elvek, a régi barátságok, a közös múltak elárulására? A cserbenhagyásra, a „tőrvetésre”? (A regény főhősét alvinci kastélyában szúrja nyakon Ferrari Márk, saját olasz titkára és Sforza Pallavicini vezetésével orgyilkosok népes hada: karddöfésekkel és pisztolylövésekkel terítik földre a kardinálist, majd hetven napig hagyják a tornác márványán temetetlen.) Legalább úgy, mint egy Shakespeare-drámában.
S persze végül a lónak a feje arra fordul, amerre az abrakos vályút teszik – a „jóknak viszont piskóta hull az égből”. De Jókai tudta, hiába lökik hősét szinte szó szerint a szemétdombra, műve mégis az élet mérhetetlen szépségéről beszél.