A pápaesélyesek között Erdő Péter? A pápa kis balesete – csuklótörése – hirtelen ráirányította a figyelmet arra, hogy a 82 éves XVI. Benedek, aki az egyik legidősebb bíborosként lett pápa az egyház történetében, korához képest kimerítő munkarendet diktál magának. Az amerikai Newsweek magazin ezért feltette a kérdést: mi lesz, ha komolyabb baja esik? Ki követheti őt Szent Péter trónján? A lap szerint Erdő Péter esztergom–budapesti érsek is az esélyesek között van, őt ötödikként említik. (MN)
Nemrégiben XVI. Benedek pápa ünnepi esztendőt nyitott meg: a papság évét. A papok netán ünnepeltetni szeretnék magukat?
– Nem a papok ünnepléséről van itt szó, hanem arról, hogy mi, katolikusok mindannyian érezzük át a papság intézményének, ha úgy tetszik, rendjének és szentségének ajándék voltát az egyházban. A papság az egyház Istentől kapott ajándéka, tehát minden hívőt gazdagít. Hitünk szerint Jézus Krisztus az egyetlen főpap, aki közvetít Isten és ember között, lehetőséget biztosít minden ember számára, hogy Istenhez közeledjen. Ám ez a papok feladatává is vált, mivel felszentelésük következtében ők Jézus Krisztus papságának részesei, egyszersmind folytatói a történelemben. Az egyház létéhez alapvetően hozzátartozik, hogy legyenek papok, akik a szentmisében a kenyeret és a bort, Jézus utolsó vacsorakor mondott szavait elismételve, átváltoztatják. De az oltáriszentség mellett kiszolgáltatják még mindenekelőtt a bűnbánat szentségét, azaz Isten megbocsátó szeretetét is közvetítik a hívek számára.
– Lehet mindezt elgépiesedetten, megfáradtan is végezni.
– Ez igaz, hiszen a pap – bár természetfeletti titkok hordozója – ember. A hívek sokszor természetesnek veszik, hogy a papok végzik napi kötelességüket, pedig a lelkipásztoroknak sem könnyű folyamatosan megélni a hivatásukat, egyben megvalósítani a mindennapokban egy komoly értékrendet. Legtöbben nem is tudják, milyen sok munkát és energiát jelent ez. Erre tekintettel a papság éve az ő fáradságos munkájuk megbecsülését is szolgálja. Felhívja a hívek figyelmét arra, mennyire fontos a lelkipásztoruk felé irányuló szeretet. Több olyan spontán kezdeményezésről is tudok, hogy hívők, hívő családok egy-egy csoportja ebben az évben a papjáért, papjaiért imádkozik. Illetőleg azért is, hogy legyenek újabb papi hivatások. Hiszen ha mi, papok kevesen vagyunk, akkor még több munka hárul ránk. Ott, ahol nincs a plébánosnak káplánja, kisegítője, vagyis ahol nehéz megélnie a papi közösséget, ott a lelki feltöltődés is nehezebb.
– Mennyire súlyos a katolikus egyházban a paphiány?
– Létszámuk sokfelé csökken; főként Európára igaz ez, azon belül Magyarországra is. Ami azonban a világegyház egészét illeti: a papok száma nő. Hazánkban a papság korfája viszonylag elöregedett, a paphiány ennek következtében valószínűleg még jó ideig megmarad. A papnak jelentkezők száma az utóbbi években is kismértékű apadást mutat, de ez szerencsére nem veszélyezteti alapjaiban az egyház működését.
– Talán mert a katolikus papok többsége élete végéig dolgozik?
– A papság számunkra élethivatás. A papnak nyugdíjba menni annyit jelent, hogy egy egész plébániaközösség vezetésének súlya már nem az ő vállát nyomja. De továbbra is végzi szolgálatát, vagyis misézik, gyóntat, keresztel.
– Mi okozza az utánpótlás gondját?
– Mindenekelőtt az, hogy ez a pálya a fiatalok túlnyomó többségének nem vonzó, sokan nem is ismerik, milyen a pap élete. Még azok sem, akik vallásos közegben nőttek fel.
– A papi nőtlenség nem az elriasztó tényezők közé tartozik?
– Kétségtelen, hogy ez is szerepet játszik az utánpótlás nehézségében. Ma az önmegtartóztatás a többség számára nem pozitív érték, pedig a családos emberek sem mentesülnek ettől. A házastársi hűség és a gyermekek nevelése is sok önmegtartóztatással jár. De ezek mindig egy nagyobb érték érdekében történnek. Itt jegyezném meg: a cölibátus, vagyis a nőtlenség, mint a természetfeletti értékekre irányuló életforma, kezdettől fogva jelen van az egyházban. A hagyomány szerint Szent János evangélista vagy Szent Pál is nőtlen volt. Ahogyan maga Jézus is, egyes – minden történelmi alapot nélkülöző – filmek és könyvek által terjesztett fantazmagóriáktól függetlenül. A keleti keresztény egyházban szintén jelen van, igaz, ott csak a püspökökre vonatkozóan kötelező, egyébként választható.
– A paphiány sem veti fel, hogy fakultatívvá tegyék a római katolikus papok családi állapotát?
– Ismétlem, összességében a világon a papok száma nő. Természetesen a Szentatyának lehetősége van a szóban forgó életforma választhatóvá tételére, de úgy látom, ilyen lépés nincs napirenden. A helyenkénti paphiány enyhítését segítheti viszont a papok más országokban történő szolgálata. Hazánkban például már több tucat külföldi – például lengyel, indiai, indonéziai vagy afrikai születésű – pap működik, jórészt valamely szerzetesrend kötelékében. Amit még tehetünk, hogy imádkozunk Jézus parancsa szerint: Kérjétek az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az aratásba, mert az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Másrészt előtérbe kell állítanunk olyan papi példákat, életutakat, amelyekből kiderül, hogy ezek a sajátosan elkötelezett emberek boldog, kiteljesedett életet élhetnek.
– Mit kezdhetnek a papok azzal, hogy egyfelől évezredes hagyományt őriznek, másfelől ma egy kommercianizálódott álkultúra hódít, s annak közegében kellene evangelizálniuk?
– Minden ember lelke mélyén ott van a jobbra, a szebbre, a minőségre irányuló igény. Gondoljunk csak arra, hogy egy klasszikus szépművészeti alkotás ma sem hatástalan, hiszen mondjuk egy ötszáz éve élt olasz festő időszaki kiállítását akár százezrek is megnézik a Szépművészeti Múzeumban. Szilárd meggyőződésem éppen ezért, hogy nem engedhetünk az igényességből. Mi a minőséggel érünk célba, nemcsak esztétikai, hanem mindenekelőtt spirituális értelemben. Egyébként nem ismeretlen szerep az egyház számára, hogy kultúraőrző is legyen: hasonló kihívásokban a Római Birodalom hanyatlásakor már helytálltak elődeink. Ennek értelmében tervezzük megrendezni a magyar katolikus kultúra napjait idén szeptemberben.
– A pápa nemrég közzétette Caritas in veritate kezdetű új szociális enciklikáját, amelyben a nemzetközi pénzpiacok által is gerjesztett globális válság kapcsán irányt mutat az eliteknek. Mit gondol, Magyarországon, ahol az országvezetők mindent alárendelnek az újabb nemzetközi hitelrészletek lehívásának, lesz foganatja a katolikus egyházfő intelmeinek?
– Egyházunknak van egy több mint száz éve létező, úgynevezett szociális tanítása. Amikor a pápák időnként kiadnak egy-egy szociális enciklikát, akkor ezt a tanítást alkalmazzák a kor aktuális kihívásaira, társadalmi helyzetére. Az új pásztorlevél minden bizonnyal a lelkiismeretünkhöz szól, és ezen keresztül a társadalom számára nélkülözhetetlen szolidaritás felélesztését szolgálja. A mai társadalomban sajnos nagyon kevéssé veszik figyelembe a gyengék, a hátrányban lévők problémáit. Mintha arra épülne a társadalom működése, hogy a jobb helyzetben levők érvényesüljenek – akár minden erkölcsi értéket semmibe véve – az érdekeiket érvényesíteni nem tudók, vagyis a gyengébbek kárára. Mi ennek ellenére remélünk, mert reményünk alapja, hogy hiszünk Istenben, és nap mint nap tapasztaljuk segítő szeretetét.
