A reménykedés vége

Sok mindenről szólt a rendszerváltás. Arról szó sem esett, hogy innentől minden pénzbe kerül. Elővettem egy, a hetvenes években divatos könyvet. A cselekmény lakótelepen játszódik, és végigvonul a könyvön a szocializmust dicsérő vékonyka, büszke felhang, a minden ingyen van, és minden majdnem ingyen jár. A lakás, az óvoda, a napközi, az építőtábor, az üdülés, a gyerekcipő, az operabérlet és a könyvek. Amikor az Antall-kormány hatalomra került, elfelejtették közölni az emberekkel, hogy ennek vége. Olyasmi lehetett a fejekben, hogy megmarad a szocializmus ingyenessége, és élvezni fogjuk a kapitalizmus nyugatias áldásait. Aztán a legelső tömeges elbocsátások után a társadalom kezdte megtapasztalni, hogy a borítékon kívüli juttatások részint megszűntek, részint piaci áron kínálják magukat.
A szocialista–szabad demokrata koalíció, bár több pénzt ígért az emberek zsebébe, egyre csak kiszedte onnan azt. A közgazdászok nem szeretik, ha civil kérdez, a kérdés pedig úgy szól, hogy miért keresik a magyar munkavállalók alig az ötödét annak, ami az európai uniós országokban jár. Ha igaz, a jelenlegi bérszínvonal az 1978-as szinten stagnál. Ebből a bérből a munkaerőt újratermelni, rezsit fizetni, gyereket nevelni és takarékoskodni egyszerre nem lehet. Erről a témáról a parlamentben nem beszélnek, sőt azt hallottuk, hogy a multik sokallják a magyar munkás bérét, ezért szedik a sátorfájukat és elmennek egy csóróbb országba. Csak mostanában nyílt ki a közvélemény szeme, amikor egymás után bukkannak elő a gigantikus végkielégítések, horribilis fizetések és menedzseri szerződések, a képviselők puszira folyósított milliói, offshore-vagyonok tetemes számban, mesésre srófolt jövedelmek, mint az egyetemi rektoroké vagy milliós tanácsadások, szakértések, mindig ugyanannak a körnek. Természetes, hogy akár a politikai elitnek, akár a gazdasági elitnek esze ágában sincs változtatni ezen a helyzeten. Ők nagyon jól élnek, és nem értik, hogy miért fortyog mostanság a mély.
Ha összeadnánk csak a BKV évtizedek alatt magánzsebekbe töltött pénzeit, lehet némi fogalmunk, hová tűnhettek milliárdok. Az emberek nem hülyék, és ha ezt látják odafenn, akkor ők is korruptak és csalnak, persze jóval kevesebbért, annyiért, hogy a hipermarketben a kosarukat televásárolhassák. Jellemzően az APEH a megalakulása óta olyan betöltött revolverré nőtte ki magát, amit bárhol bárkire rá lehet fogni. Teszem hozzá, bizonyos szint alatt. A legfurfangosabb ügyeskedés is véget ér egyszer, amikor a kifizetendő számlák vagy törlesztőrészletek megközelítik vagy meghaladják a család összjövedelmét. Eljutottunk oda, hogy a gáz, a villamos energia ára, a víz- és csatornadíj, a bérletek, a közös költségek, térítési díjak meghaladják az átlag család jövedelmét, és már rég meghaladták a nyugdíjakat. Húsz év óta itt csak az áremelést érzékeltük pénztárcánk tekintetében, és csodálkozva hallgattuk, hogy a magyar reálbérek egészségtelenül magasak. Túlfogyasztás van, emeli meg az ujját Bokros Lajos. Igaza van? Ez az ország soha nem élt jól, olyan színvonalon, mint amennyit az egyén saját kizsákmányolása révén megérdemelt volna. Mit ígért Medgyessy Péter? Jóléti rendszerváltást, több pénzt az embereknek. Igaz, hogy a pénz késik, de itt vannak a jó kis hitelek, kölcsönök, a bankok szinte az emberek után hajították. Fedezet nélkül kínált lakások, hitelkártyák, szabad felhasználású hitelek, tiszta eldorádó. Plazmatévé, török út, lízingelt kocsi, új lakás, új bútor. Kis kényelem az évek óta megszokott rövid póráz helyett.
Ebbe zavart bele kisebb részben a gazdasági válság, nagyobb részben a szocialista kormányok dilettáns és káros kormányzása. Minden rossz döntést, minden megszorítást és minden hiányt egyszerűen rátoltak a lakosságra. A szocializmus utóbb annyival tisztességesebb volt a jelenlegi kapitalizmusnál, hogy bár az alkotmányban nem foglaltatik benne a lakáshoz jutási jog, igyekeztek valamit tenni a lakáshiány mérséklésére. Az 1970-es és a ’90-es évek között adaptált szovjet házgyárak ontották a kész panelokat, egy építészek által jóváhagyott 53 négyzetméteres lakástípusra. A lakótelepek építésének befejeztével egymillió ember lakott úgynevezett panelos lakótelepeken, ami 788 ezer lakást jelentett, azaz a lakásállomány 20 százaléka a panellakásokban öltött testet. A panel ma a proli szinonimája, igaztalanul. Akik egészségtelen, komfort nélküli nedves odúkból költöztek a távfűtéses, fürdőszobás lakásokba, azoknak ez volt mennyország. A lakótelepi lakások elosztása igazi szocialista alapokon működött. Nagyon sokan jutottak ingyen a lakásukhoz. Ez a múlté. Az önkormányzatok évek óta nem építenek bérlakásokat, a rendszerváltás jóslata, hogy nagy biznisz lesz a bérlakások építése, nem jött be. Magyarországon pedig a panelban lakók minden áron tovább akartak lépni: több gyerek, több generáció nem fér el egy lakótelepi 53 négyzetméteren, ugyanakkor a közös költségek radikálisan megemelkedtek.
Elkezdődött az eladósodás, a forintban és a devizában felvett hitel. A bankok szívesen kínáltak pénzt, az emberek pedig eladósodtak, van, aki 30 évre. A lakás Magyarországon fogalom. Amerikában, ha nem tetszik valami, a család elautózik egy másik államba, és ott vesz mutatós házat. Itthon a polgár arra büszke, hogy ebben a hálószobában éltek a szülei, nagyszülei, ez az otthonuk. Nehéz a váltás, de a tőkés világ „pénzbősége” felpiszkálta az emberek kezdeményezőkészségét, és tömegesen vágtak bele a lakásvásárlásokba. A kezdő törlesztőrészletek a legritkább esetben haladták meg a 200 ezer forintot. Ma a 4,2 millió ingatlannak mintegy 30 százalékán van jelzálog, a törlesztőrészletek pedig akár 50 százalékkal is megemelkedtek. A válságban, amely Gyurcsány Ferenc szerint elkerüli Magyarországot, bocsánat, csak súrolja hazánkat, nyakig benne ülünk, és ma külön válságkezelő kormány gondoskodik arról, hogy minden létező bőrt lehúzzanak az emberekről. Sok mindenről képesek vagyunk lemondani, de a lakhatás nem tartozik ezek közé. Az egyébként is szegény, egyik napról a másikra élő családoknak egyetlen vagyontárgyuk a hajlékuk. Erre vetettek most szemet a külföldi bankok, és a bedőlő hitelek fejében egymás után árverezik el azokat. Kétségbeejtő, amit a nagycsaládosok írtak a miniszterelnöknek emberségre, szolidaritásra hivatkozva, számszerűen bizonyítva, hogy a családok kilakoltatása sokkal többe kerül, mint a megmentésük. Válasz nincs, a kormány etikai kódexen szöszöl, olyan valamin, ami nem kötelez semmire. Szívesen lőcsölnék az önkormányzatokra a feladatot, vegyék meg az adósok lakásait, és hagyják benne őket, mint bérlőket. Csakhogy erre a kiszárított önkormányzatoknak egyetlen fillérjük nincsen.
Kétségbeejtő kérdéseket tesz fel az élet. Mi lesz azokkal, akiknek elárverezik a lakását? Mindenki albérletbe, intézetbe megy és hétvégeken a Keletiben találkoznak? Lakást bérelnek, és visszamennek 53 négyzetméterbe? Mennek a krízisalaphoz öt-hat igazolással, megalázó 20 ezer forintokért? Összeköltöznek öreg szüleikkel, pokollá téve egymás életét. És mi vár a munkanélküliekre? A hajléktalanszálló? Azt akarja a kormány, hogy egy lassan polgárosodó réteg süllyedjen vissza egy Rákosi közeli korszakba? Ígérettel teli a padlás, de a lakásárverések és kilakoltatások gőzerővel folynak. Kiderült, hogy némely pénzintézet azért folyósított hiteleket, mert előre tudta, hogy az áldozat képtelen törleszteni a részleteket, és akkor olcsón megszerzik a lakását. Egyébként szervezetten folynak a kivásárlások, ha ma felfüggesztenék a folyamatot, már akkor is családok százait kergették a reménytelenségbe.