Amikor 1980-ban anyagot gyűjtöttem Drótszamár című könyvemhez, a következő hírre bukkantam a Sportvilág című lap 1896. november 20-i számában: „Tolsztoj, ki ez idő szerint hatvanhét éves, engedélyt váltott, hogy Moszkva utcáin biciklizhessen.” Meg kellett osztanom örömömet a könyveket kiadó kisasszonnyal. Ő rám nézett, és kesernyés mosollyal nyugtázta: „Jó magának, hogy az ilyen hírektől még lázba jön!”
Hasonló tapasztalatokat szereztem ismerőseim körében, amikor Blériot mankóiról meséltem. Hőstett helyébe száz év múltán jót ne várj! – írhatom és hozzátehetem: tisztában vagyok azzal, hogy minden hős unalmassá válik végül.
De talán mégsem lehet élni nélkülük!
Egy perc hat másodperc – ennyi maradt meg egy dokumentumfilmben a La Manche csatorna átrepüléséből. Blériot két mankóval biceg, úgy indul a gépéhez. (Egy korábbi sikertelen repülése során megégett a lába. A mankót a gép oldalához erősítik, hogy amikor leszáll Doverben, kéznél legyen.)
A kifutópályára tolják a gépet. Blériot-t látjuk rajtra készen. (Ekkor mondja: „Ha nem tudok járni, megmutatom, hogy repülni tudok!” Megkérdezi az egyik újságírót: „Merre van Dover?” Az újságíró megmutatja.) A gép propellerét barátja, Le Blanc ragadja meg. Újra Blériot arca. A házak tetején zászlót lobogtatnak a nézők. Feltűnik egy pillanatra az Escopette. (A hadihajót – kísérőként – a francia államtól kapta.) A repülőgép motorjának a hangja hallatszik. Elindul. Emberek futnak utána. Blériot a víz felett.
Alighanem semmi sem okoz(ott) nagyobb zavart a tudományban és a felfedezésekben, mint egy új tény, amellyel számolni kell(ett).
A fejlődést a versengés viszi előre. A kísérletezés legfontosabb varázsszava pedig a „hátha”. Lord Northcliffe, a Daily Mail című angol napilap tulajdonosa 1909-ben 1000 fontot (1910-ben 5000 dollárnak megfelelő összeget) ajánlott fel annak, aki elsőként repüli át a La Manche-t. A 37 éves Blériot, aki 1902-ig automobil-lámpák gyártásával foglalkozott, ebből szerzett vagyont, beleszeretett a repülésbe, és ettől kezdve minden pénzét erre költötte. „Elvakított a ragyogó álom, és elrabolta a nyugalmamat. Repülni akartam…” – írta önéletrajzában. Vitorlázógépével a Szajna felett gyakorolgatott. Több gépet tört össze, mire a csatorna átrepülésére vállalkozhatott. (Életében tizenkettőt.) Vakmerő volt, és barátai azt hitték, nem kerülheti el végzetét. 1906-ig kétfedeles modellekkel kísérletezett. 1907-ben építette meg első, kacsarendszerű „monoplánját” (egysíkú gépét), de ez a próbálkozása is kudarccal végződött. Néhány hónappal később azonban egy tandemszerű egyfedelesével már valóban tudott repülni. A kormányzás céljaira a mozgatható szárnyvégek szolgáltak, a pilóta pedig az úgynevezett gurulóülésen foglalt helyet. Ezt követően erősebb motorral kísérletezett, de gépe már az első felszálláskor összetört. Újabb négy gépet szerkesztett, és erről az időszakról jegyezte fel később: „Tovább kellett folytatnom, mint a szerencsejátékosnak, újból kockáztatnom kellett valamit… Megszerkesztettem a XI. számú gépet, feltehetőleg az utolsót; olyan buzgalommal dolgoztam, mint a hajótörött, aki tutajának deszkáit kötözi össze… S megnyertem a játszmát.”
A XI. számú modell a modern egyfedeles ősének tekinthető, amelynek már szabályszerű kormányszerkezete volt. Meghajtására egy Anzani gyártmányú, háromhengeres, 24 lóerős, léghűtéses motor szolgált. A magassági és csűrőkormányt a pilóta botkormánnyal, az oldalkormányt pedálokkal működtette.
Mire elérkezett 1909 eleje, Blériot már minden pénzét elköltötte a repülésre, és csőd fenyegette. Július elsején azonban, a születésnapján a felesége megmentette egy gazdag ültetvényes gyermekét, aki az asszonynak köszönhette, hogy nem zúzta halálra magát. A család úgy fejezte ki háláját, hogy pénzt kölcsönzött Blériot-nak, amelyből a tervező finanszírozni tudta a csatorna átrepülését.
A versenybe még két pilóta szállt be: Hubert Latham egy Antoinette típusú egyfedelűvel és Charles de Lambert gróf egy Wright kétfedelessel. A Blériot–XI hozzájuk képest kicsiny „madár” volt. Társai gépét 50 lóerő segítette. Latham július 19-én az Antoinette–IV-gyel megkísérelte a csatorna átrepülését, de motorhiba miatt a vízen landolt. Két nappal Blériot sikere után az Antoinette–VII-tel is próbálkozott, de ezúttal is a vízbe bukott. (1912-ben, 29 éves korában egy afrikai vadászaton lelte halálát.)
Várakozó játék kezdődött Latham és Blériot között. Az időjárás egyre rosszabb lett, és Lathamot megtévesztette a széljárás. Úgy gondolta, hogy semmiképpen nem tudnak elindulni. Le Blanc virrasztott, és 25-én hajnali két órakor felébresztette Blériot-t azzal, hogy jó idő van. Felkeltették az Escopette kapitányát is, és bejelentették, hogy szükség lesz a hajóra. Még egy utolsó kísérletként Blériot felszállt, körözött a szárazföld felett, aztán leszállt. Mivel kifogástalanul működött minden, elszánta magát a végső próbára. Akkor kelt fel a nap, és mire áttűzött a ködön és a fellegeken, első sugarai már az elsuhanó gépet festették piroslón aranyszínűre.
A Blériot–XI a tenger felett járt.
Amikor Latham és Lambert rájöttek, hogy Blériot elindult, azonnal a repülőgépükhöz siettek, de a felerősödött szél miatt már nem tudtak felszállni. Elvesztették a játszmát.
A Daily Mail 1909. július 26-i számában Blériot így nyilatkozott:
„4 óra 35 perc. Tout est pret! (Minden készen áll!) Le Blanc megadja a jelt, és egy pillanat alatt a levegőben vagyok. A motorom eléri az 1200-as fordulatszámot – majdnem a maximumot –, hogy gyorsan át tudjak repülni a telefonkábelek és a kőszirtek felett. S ahogy a szirtek fölé értem, csökkenteni tudtam a sebességet. Ebben a pillanatban már nem volt szükség arra, hogy erőltessem a motort. Elkezdtem az utamat egyenletesen Anglia felé. De mintha nem lettek volna érzéseim, és nem is féltem. Az Escopette meglátott engem. Kb. 42 km/óra (26 mérföldes) sebességgel haladt előre. Én körülbelül 68 km/óra sebességgel repültem, nyolcvan méterrel a víz felett. Fantasztikus pillanatokat éltem át, és mégis, meglepetésemre, az emóciók elkerültek. Alattam a tenger, egyre jobban kezdett fújni a szél. A hullámok sem nyújtottak kellemes látványt. De továbbutaztam. Tíz perc már eltelt. Elhagytam a csatahajót, és elfordítottam a fejem, hogy lássam, jó irányban haladok-e. Meghökkentem, mert semmit sem láttam. Se a csatahajót, se Franciaországot, se Angliát. Furcsa érzés kerített hatalmába: egyedül vagyok – gondoltam. Elvesztem. Iránytű nélkül és valahol a csatorna közepén. Semmihez nem nyúlok hozzá, óvatosan tartom a lábam. Hagyom, hogy a repülőgép arra menjen, amerre akar. Nem emelkedek, nem süllyedek és nem fordulok. És akkor, húsz perccel azután, hogy elhagytam a francia partot, megláttam Dover zöld kőszirtjeit, a kastélyt és nyugat felé azt a helyet, ahol le akartam szállni. [A szél összevissza dobálta a repülőgépét. Blériot húsz méterrel a föld felett kikapcsolta a motort.] Könnyen meg lehet tenni ezt az utat még egyszer. Megtegyem? Nem hiszem. Megígértem a feleségemnek, hogy a verseny után nem fogok többet repülni.”
A 36 kilométeres utat Blériot 37 perc alatt tette meg.
A tervező előre bejelentette barátainak, hogy a doveri kastélytól jobbra fog leszállni. Mindenképpen be akarta tartani ígéretét, de amikor a szél ismételten meghiúsította igyekezetét, letett szándékáról. Egy sziklahasadékban landolt. Orral tette le a gépet. Eltörte a kerékfelfüggesztést és a propellert. Kitántorgott járművéből, leoldotta mankóit, és elment egy közeli vendéglőbe – reggelizni.
Amíg falatozott, három angol vámos vonta kérdőre. Meg akartak győződni arról, hogy nem csempész-e, és nem szenved-e valamilyen betegségben.
Egyébiránt a vámosok rögzítették, hogy egy francia kapitány jachttal érkezett a szigetország partjaihoz. A nyomtatványon ugyanis a repülőgép mint közlekedési eszköz még nem szerepelt.
Az angol politikusok és a hadsereg vezetői – az erős tengeri flotta dacára – megrémültek, mert első ízben fordult elő, hogy idegen jármű kelt át az országhatáron, a csatornán, és Anglia stratégiai szempontból nem sziget többé. Ekkor döbbentek rá, hogy ezentúl a szigetország nemcsak vízen, hanem a levegőben is megtámadható lesz. Megértették, hogy a repülőgép nem játékszer többé, és akit meglepetés ér, az félig elvesztette a csatát.
A Pesti Napló kiküldött munkatársa Berlinben elbeszélgetett a La Manche átrepülőjével, aki akkor már túl volt a kölni, a frankfurti és a helyi bemutatón. Budapestre készült. Az újságíró így jellemezte Blériot-t: „Arcza, az immár világszerte ismert, kemény, energikus maszk, erős orr, vastag, lógó bajusz, amelyet fotográfiákról egészen hamisan ismernek mosolygósnak, kedélyesnek. Blériot-ban semmi ilyen kedélyes, humoros nincsen. Egyszerűség és energia az egész ember.” Később pedig ezt olvashatjuk: „…nem zseni, nem hős, nem emberfeletti ember, hanem egy kitűnő, közönséges francia… Még csak nem is érdekes ember, mint például Latham…”
A Pesti Vigadóban állították ki Blériot gépét, aki telt ház előtt október 16-án itt tartott előadást, másnap pedig háromszor is felszállt 15-15 percre az Üllői út végén, a fővárosi szeméttelep közelében. Közvetlen villamosjáratok indultak a helyszínre, Budáról pedig külön erre a célra beállított omnibuszon lehetett eljutni a kisrákosi gyakorlótérre. A nagy eseményre 14 orvos és 70 mentős vonult ki két automobillal és négy mentőkocsival, a nagyszámú lovas rendőrről nem is beszélve.
A közönség hatalmas üdvrivalgással fogadta a csodát, hogy az ember a levegőnél nehezebb géppel is repül!
Budapest után Bécsben is óriási érdeklődés közepette tartották meg a bemutatót. „A felszállásnál jelen volt Ferenc József királyunk is, aki páholyában fogadta Blériot-t, és kegyesen elbeszélgetett vele. Őfelségének bemutatták a mester feleségét is” – írta a Kis Újság. A román fővárosban viszont botrány lógott a levegőben, mert Blériot motorja felrobbant, és nem tudott felszállni. A tömeg összetűzött a rendezőkkel, tüntetett, és visszakövetelte a pénzt, amelyet végül vissza is kapott.
Louis Blériot-t államfőknek kijáró ünnepléssel fogadták július 25-én Londonban és egy nappal később Párizsban is. Az emberek összetörték egymást, hogy láthassák. Hasonló ünneplésben volt része Amundsennek is, aki elsőnek érte el a Déli-sarkot, Lindberghnek, aki először repülte át az Atlanti-óceánt, Hillarynak, aki először mászta meg a Csomolungmát vagy Gagarinnak, a világ első űrhajósának.
Úgy látszik, az embereknek mégiscsak szükségük van hősökre, akikért lelkesedni tudnak. Bármilyen kicsi is tudniillik az ember, egy hőstettben felismerheti önnön nagyságát. Bertolt Brecht Galilei élete című drámájában olvashatjuk a következő párbeszédet: „Andrea: – Boldogtalan a világ, hogy nincsenek hősei. Galilei: – Nem. Boldogtalan a világ, hogy szüksége van hősökre.”
Doverben, ahol a csatorna átrepülése után Blériot partot ért, ma emlékmű áll, és hirdeti az ember nagyságát. Különleges monumentum. Úgy néz ki, mintha ufók hagytak volna valamilyen nyomot a helyszínen, vagy teljesen elnyelt volna a föld egy repülőgépet a szárnyak felső pereméig. Laposan, néhány centiméterre a felszíntől (kőből vagy márványból?) egy repülőgép formája rajzolódik ki, amely szinte észrevétlenül mesél a száz évvel ezelőtti eseményről.
„Az érzés és annak kifejezése a fő dolog a művészetben, ez maga a művészet, a korrekt faragás pedig csak mesterség” – vallotta Fadrusz János.
A La Manche csatorna átrepülése megalapozta Blériot hírnevét. A díjakkal és bemutatókkal nagyon sok pénzt keresett. De több bordáját is eltörte az isztambuli lezuhanáskor, és Reimsben nagyon megégett. Ekkor határozta el végleg, hogy nem repül többé. Repülőiskolát nyitott, gyárat alapított. Francia és amerikai pilóták használták az első világháborúban a gépeit. Később pedig két-, majd négymotoros utasszállítókat épített. Gazdag ember lett. Csendesen élt feleségével, Aliciával és sok gyermekével. Hatvannégy évesen hunyt el 1936-ban.
Lord Northcliffe, a Daily Mail egykori tulajdonosa, azzal egy időben, hogy ezer fontot ajánlott fel a La Manche csatorna első átrepülőjének, tízezer fontot is ígért annak az űrhajósnak, aki először lép a Marsra.
Azóta száz év telt el…
origo.hu
Lázár János: Ukrajna EU-csatlakozásával veszélybe kerül az elmúlt évtizedek minden eredménye
