Németországot tulajdonképpen már nem nevezhetjük államnak. Noha Németországban néhányak manapság is ekképpen gondolkodnak országukról, e mondatot nem az idén, hanem jó kétszáz évvel korábban vetették papírra. Hegel 1801-ben, a német államocskák zűrzavaros öszszevisszaságát szemlélve állapította meg, hogy hazája már (vagy még) nem egy egységes állam. A történelem zivataraiban elfolyt az akkori német államiság alól a hatalom, és relikvia maradt csupán.
Mi kell egy államhoz? Terület, lakosság és persze valamiféle hatalom. És éppen ez utóbbi a legérdekesebb elem. Mert milyen hatalom is kell egy államhoz? Olyan, amelyik az adott területen élő népet egyetlen egységgé képes formálni. Voltaképp ez lenne az államiság klasszikus definíciója. Az állam lényege, hogy hatalma révén egységet teremt – olyan egységet, amely felett nem áll semmilyen más, akár belső, akár külső hatalmi tényező.
Azzal, hogy az európai nemzetállamok többsége részt vesz az európai integrációban, sokan e nemzetállami hatalom, szuverenitás kizárólagosságát látják veszélyeztetve. Hiába nyilvánítják az európai államok alkotmányai sorra szuverénnek országukat – ha cselekvési lehetőségük egy náluk magasabb szinttől, a brüsszelitől függ, mindez egyre kevesebbet ér. Semmibe szálló normatív kijelentés csupán.
Az unió nem ura önmagának
Az európai egység gondolata a háborúkba belefáradt idős, konzervatív urak eszméje volt: nem politikai vagy jogi, hanem eszmei célokat tűztek ki maguk elé. Mihelyt azonban jogi formát kellett találni az egységesülés számára, előjöttek a nemzetállami aggályok. Hiszen mindenki szereti a békét – de abban már kevéssé mutatkozik egyetértés, hogy ki és milyen eszközökkel teremtse azt meg. Így az európai egység egyszerűen gazdasági együttműködésként jött létre. Először csak néhány területre terjedt ki a hatáskör; a közös piac céljának megfogalmazásával aztán egyre több nemzetállami jogkör, szabályozási terület került át a mai unió különböző néven futó elődintézményeihez. Az Európai Gazdasági Közösség – ahogy a jelenlegi unió is – azonban nem vált egyetlen egységes állammá: bár van területe, de híján volt – és híján van – az egységes népnek, valamint az egységes főhatalomnak.
Az unió voltaképp egy nemzetközi szerződés eredménye: ugyan szereti magát önállónak láttatni, szeret és egyre inkább szeretne önállóan cselekedni, kompetenciái továbbra is csak átruházottak. Az unió nem ura önmagának: az egyes tagállamok határozzák meg, hogy az unió meddig és mennyit szabályozhat. Az Európai Unió tehát nem egy egységes állam, hanem számos állam, azaz Európa nemzeteinek a nemzetközi jellegű együttműködése. Az uniónak annyiban van hatásköre egy kérdéskörben, amennyiben a tagállamok azt ráruházzák. Az unió nem szuverén szereplő, hanem a szuverén államok akaratainak terméke.
És éppen ezért nem is rendelkezik az államiság jellemzőjével. Az Európai Unió akkor lenne állam, ha területén nem népek – a tagállamok népei –, hanem egyetlen európai nemzet polgárai élnének. Csak ha akadna egységes nép, lehetne a főhatalom is egységes.
Jelenleg azonban nem ez a helyzet. Mert bár az uniós jogszabályokat az unió bírósága igen lazán – ahogy ott mondják: dinamikusan – értelmezi, s ennek révén az unió jogkörei folyamatosan kiszorítják a tagállami kompetenciákat, a szuverén azért továbbra is az egyes tagállam maradt.
Persze az unió létezik már oly rég óta, hogy saját érdekei legyenek. És ezért egyre többet szeretne: Brüsszel örömmel a tagállamok fölé nőne. Az unió nem elégszik meg jelenlegi státusával – a cél egy egyesült európai állam. Az európai alkotmány tervezete mögött is e vágy fogalmazódott meg. Elvégre alkotmányuk az államoknak van. Nem véletlen, hogy az elutasítás után elővett új szöveg már nem nagyzol e kifejezéssel, s szerényebben inkább reformszerződésnek nevezi önmagát. A lisszaboni szerződésként ismert dokumentumban viszont akad annyi kétértelműség, hogy az unió bírósága a maga dinamizmusában ismét alkotmányként tekinthessen rá.
A lisszaboni szerződés szerint például az Európai Parlament az unió polgárait képviselné. Na és, mondhatnánk. A mostani változatban azonban a brüsszeli parlament még a tagállamok népeinek képviselőiből áll. Lényeges különbség. A jelenlegi megfogalmazás ugyanis még arra utal, hogy az uniónak nincs egységes népe, hanem az unió a tagállamok népeinek együttműködése. E népeket képviselik a kormányok a tanácsban és a képviselők a parlamentben. Ha viszont a parlament hirtelen az unió polgárait jeleníti meg, pusztán egy lépésnyire kerülünk attól, hogy egy elkötelezett föderalista valamely óvatlan pillanatban levonja mindebből a szükségszerű konzekvenciát: azt, hogy az unió polgárai voltaképp egységes nemzetet alkotnak immár. A lisszaboni szerződés ekként magában rejti annak lehetőségét, hogy megszülethessék az európai nemzetállam. Ha ugyanis van nemzet, csak egy kis fantázia és politikai akarat kell az önálló főhatalom igényléséhez. És evvel kész is lenne ama egységes európai állam, ahol a tagállamok tényleg csak tagállamok lennének.
„Karlsruhe megállítja Lisszabont”
A németek precizitásukról ismertek. Míg Európában nem sokan bíbelődtek ilyen fogalmi szőrszálhasogatással, az e téren mindig is jeleskedő német alkotmánybíróság több mint száz oldalon át hasogatja a szőrt – és mond nemet a lisszaboni szerződésből kiolvasható egységes európai vágyállamra.
A lisszaboni szerződést persze a német parlament is zokszó nélkül ratifikálta, kritikus hangok legfeljebb a szélsőbaloldal tájékáról és néhány marginális jobboldali csoportocska részéről hallatszódtak. A német nyilvánosságban azonban nem éppen e hangokat szokták meghallani. Peter Gauweiler, a bajor keresztényszociálisok parlamenti képviselője azonban ismét bizonyította nonkonformizmusát. Bár pártja – legalábbis eleddig – igencsak uniópárti volt, a müncheni politikus az alkotmánybíróság előtt támadta meg – éppen a német nemzetállamiságra leselkedő állítólagos veszélyekre hivatkozva, és egy freiburgi, igen neves alkotmányjogász által megtámogatottan – a lisszaboni szerződést, azaz annak parlamenti ratifikációját.
A karlsruhei testület pedig összeült, s döntött. „Az EU-szerződés az alaptörvénnyel összeegyeztethető”, hirdette másnap címlapján a balliberális TAZ napilap. Ám aki a jobboldali Junge Freiheit honlapjáról tájékozódott, már mást olvashatott címként: „Karlsruhe megállítja Lisszabont”. Aha.
Bár a német alkotmánybírák is szeretnek többértelműen fogalmazni, nyári döntésük ezúttal igenis világos volt. Arra a kérdésre, hogy a lisszaboni szerződés összefér-e a német alkotmánnyal, tényleg igent mondtak. Ám nem álltak meg itt, s kijelentésüket rögtön annyi megszorítás közé helyezték, hogy ítéletük inkább tekinthető az EU-ellenes, mint az EU-párti tábor győzelmének. „A Német Szövetségi Köztársaság a lisszaboni szerződés életbelépése esetén is szuverén állam marad”, válaszolták Hegel után kétszáz évvel a német alkotmánybírák.
A testület ugyanis éppen annak veszélyét – már amennyiben ez tényleg veszély – vette észre, hogy a lisszaboni szerződés igencsak úgy fogalmaz, mintha az unió már egy önálló állam, egy önálló nemzet lenne. Holott „az Európai Unió továbbra is egy nemzetközi jogilag megalapozott szövetséget jelenít meg, amelyet tartósan a szuverénként megmaradó államok akaratai hordoznak”. A német alkotmánybírák tehát az uniót visszaparancsolták a nemzetközi jogba – ezzel nemet mondtak az unió önálló cselekvési lehetőségeire.
A nemzetközi jogban minden – szerződés, szervezet stb. – az aláíró, részt vevő államok akaratának terméke: a nemzetközi jog a szuverén államok akarata, s nem egy önálló, államfeletti szféra. A nemzetállamok ilyetén elsődlegessége a karlsruhei döntés értelmében az uniós színtéren is megerősítést nyert.
Az unió tehát nem lehet egy egységes állam. Az indokolás megfelelően jogias és ellenkezést nem tűrő. A német alaptörvény 20. cikkelye szerint „a Német Szövetségi Köztársaság egy demokratikus és szociális szövetségi állam”, valamint „minden hatalom a néptől származik”. Ennek megfelelően Németország önálló államisággal bír, mégpedig olyannal, amely egységes és elégséges keretet biztosít a német nemzetnek. E rendelkezések – az alaptörvény 79. cikkelye szerint – ráadásul megváltoztathatatlanok.
Mindez igen rossz hír azoknak, akik egy egységes európai nemzetállam majdani megszületésében bizakodnak. Ha ugyanis a 20. cikkely nem megváltoztatható, Németország sohasem mondhat le önálló államiságáról, a német nemzet sohasem oldódhat fel egy másik, új állam népében. Ezzel pedig be is zárult a kör. Karlsruhe nemet mondott az európai egységes államra – éppen arra, ami brüsszeli körökben hallgatólagos célnak számít. Az alkotmánybíróság pedig felkérte a német államot és a német nemzetet megjelenítő parlamentet, hogy a 20. cikkelyt következetesebben képviselje a brüsszeli fórumokon. Ami praktikusan annyit jelent, hogy a német politikusoknak egy uniós csúcson nem az unió jogköreit kell bővíteniük, hanem a német nemzetállamét védelmezniük. „A szuverén államok szerződéses együttműködésén nyugvó európai egységesülés semmiképp sem valósítható meg akként, hogy a tagállamokban ne maradna kellő tér a gazdasági, kulturális és szociális életviszonyok politikai szabályozására.” Mivel Németország nélkül eleve nem jöhet létre egy egységes európai állam, e mondatok voltaképp Európa valamennyi nemzetállamának önállóságát is védelmezik.
Népek, kultúrák, lokalitások Európája
A nemzetállamiság itthoni képviselői bizonyosan örömujjongásban törnek ki e szavak olvastán. Ám biztos, hogy a magyar nemzet érdekeinek is e doktrína felel meg a leginkább? Ha ugyanis a nemzetállam kizárólagos, és az uniónak kéretik hátrébb lépni, akkor ez a román vagy a szlovák nemzetállam egysége számára szintén jó érv lehet. Ha nem az unió határozza meg a tagok politikáját, hanem a tagok az unióét – és a német alkotmánybíróság a maga bonyolult módján tulajdonképpen ezt mondta ki –, akkor a szlovák nyelvtörvény vagy a székely autonómia ügyében – tekintve, hogy nem kifejezetten uniós feladatkörökről van szó – továbbra is Pozsony és Bukarest, és semmiképp sem Brüsszel az illetékes.
A nemzetállam ama koncepción nyugszik, hogy az adott állam népe egységes: ha nem is származásilag, de legalábbis érdekeiben homogén közösséget alkot. Carl Schmitt egykori német jogfilozófus provokatív tézise szerint éppen ezért csak egy homogén közegben jöhet létre demokrácia. Multikulturalizmusnak, kisebbségi jogoknak, egyéni életformáknak nincs helyük e fölfogásban. Vannak a kizárólagos nemzetállamok, és minden, ami alattuk (társadalom) vagy felettük (nemzetköziség) helyezkedik el, pusztán az állam akaratának függvénye. Az Európai Unió így (többek között) Pozsony és Bukarest akaratától függne.
A magyar nemzet talán éppen ezért nem a nemzetállamiság feltétlen védelmében, hanem az európaiság erősítésében érdekelt. Mert ha továbbra is a nemzetállam marad a politikaformálás kizárólagos tere, a kisebbségek feloldódnak az uralkodó nemzetben. Elvégre egy államhoz egy nemzet dukál.
Amíg valamennyi nemzet – a katalántól a skóton át a székelyig – nem kapja meg a jogot arra, hogy önálló államot alkothasson, az Európai Unió jövőjét nem bízhatjuk az ilyen-olyan összetételű nemzetállamok makacsságára. Az uniót nemcsak a brüsszeli adminisztráció túlhatalma, hanem e nemzetállamok konoksága is életidegenné teszi. Az uniót ezért nem az államok, hanem a népek, a kultúrák, a lokalitások együttműködésévé kellenene tenni.
Még akkor is, ha az államiság hagyományos fogalmával mindezt valóban nehezen egyeztetnék össze Karlsruhéban.
A szerző jogász, újságíró
