Az utolsó vacsora ajtaja

S Z Ó L Ó

Firenzében, az Uffizi képtárban apró rovar, álszú pusztítja a faanyagot. Neve Anobium punctatum, kis kopogóbogár. Járatokat fúr a fába, összevissza rágja, majd falisztet hagy a helyén. Az Északi-sarkig mindenütt megtalálható. Az egyetlen mód, hogy kiirtsák a szoborból, festményből vagy bármiből, ami annyira érzékeny a hőmérsékletre meg a páratartalomra, amennyire a festmények és szobrok általában lenni szoktak, ha a műtárgyat beledugják egy nitrogéngázzal teli zacskóba. Azt mondják, nincs olyan múzeum a világon, amelyik ne küzdene a bogarak és persze a fény, a hőmérséklet meg a páratartalom ellen. Valószínűleg olyan múzeum sincs a világon, amelyik ne arra törekedne, hogy műtárgyait a lehető legjobb állapotban őrizze meg az utókornak. Azonban meg kell gondolnunk: lehet, hogy minden effajta törekvés felesleges. Lehet, hogy az a sok műalkotás egyáltalában nem is szorul emberi segítségre. Hiszen olykor minden igyekezetünk ellenére is csak ugyanazt az eredményt érjük el, mint a faférgek.
Példának okáért gondoljunk először is a világ egyik legtökéletesebben megalkotott és legjobban őrzött festményére, a Mona Lisára. Olyan vastag golyóálló üveg mögött őrzik, amelyet a páncélököl se vinne át, és a faférgek nem tudnák megközelíteni anélkül, hogy be ne kapcsolják a bonyolult riasztórendszert. A Mona Lisa világvége esetén is üvegkalitkájába zárva úszna tovább az űrben. Csakhogy mindennek ellenére a képen látható hölgynek hiányzik a szemöldöke, mert egy tisztítási kísérlet során mindkettőt letörölték.
Másodszor gondoljunk egy hasonlóan tökéletes és hasonlóan jól őrzött műalkotásra, mondjuk Az utolsó vacsorára a milánói Santa Maria delle Gracie templomban. Negyedóránként csak huszonöt embert engednek a közelébe, miután keresztülmentek egy szűrőberendezésen, hogy a freskót érő por és szennyeződés a lehető legkisebb legyen, és a festék minél tovább a helyén maradjon. Elmondom, mit élt át ez a kép sok-sok évvel ezelőtt.
I. Napóleon istállónak használta a templomot, és a lovak vizeletéből párolgó ammónia kezdte lemarni a festéket. (A lovakból kipárolgó gőzökről a magyar kastélyok és udvarházak falai is sokat mesélhetnének.) A második világháborúban bombatalálat érte, és az épület romhalmazzá vált. Az egyetlen megmaradt fala az volt, amelyre a freskót festették. Miután a templomot újjáépítették, valaki ajtót vágott – egyenesen a festmény közepébe.
Szóval talán az a sok festmény, szobor és egyéb műalkotás nem is szorul emberi segítségre. Könynyen lehet, hogy a természet gondoskodik róla, nehogy bajuk essen. Ha hiszünk a természetes kiválasztódásban, akkor miért ne feltételezhetnénk, hogy a természet tisztában van egynémely műalkotás értékével, legjobb tudása szerint igyekszik is megőrizni őket, és örökíteni egyik generációról a másikra.
De vizsgáljuk meg a kérdés másik odalát is. Lehet, hogy ha néhány festmény beszélni tudna, tényleg a pokolba kívánná az embereket, azonban néhányukat biztosan megkímélné. Például az alkotója és pár restaurátor megúszná a dolgot. Szeretném viszont felhívni a figyelmet egy nagy igazságtalanságra. Az alkotó nevét többnyire mindenki ismeri, de senki sem emlékszik azokra, akik évtizedeket töltöttek a legkülönbözőbb műtárgyak helyreállításával. Akik újra láthatóvá tették a porette, sérült festményeket, és cserepekből szobrokat raktak össze. Pedig az ő nevüket is érdemes lenne megjegyezni. Nekik köszönhetjük, hogy ma is láthatjuk, amit egykor megalkottak.
A faférgek irtását mindenesetre kitartóan folytatják. Az Uffizi képtárban eddig több mint kilencven műtárgyat mentesítettek, de még legalább húsz vár kezelésre.