(Köln)
Negyvenkilenc évvel ezelőtt az Eiffel-hegyvidéket átszelő Ahr folyó békés, szőlőültetvényektől kísért, természetjárókat csábító völgyében, szokatlan embercsoportokra lettek figyelmesek az apró települések lakói. Különböző szakmák képviselői, mérnökök, közalkalmazottak vizsgálták nagy érdeklődéssel azt a vidéket, ahol a hitleri nemzetiszocialista rendszer idején koncentrációs tábor működött. A váratlan és szokatlan vendégeket a nyugatnémet szövetségi köztársaság mindaddig legköltségesebb építményének tervei foglalkoztatták. Itt készült – 5,7 milliárd márkás költségvetéssel – az atombiztos kormánybunker.
A szigorúan titkosnak minősített projektnek nem sokáig kellett várnia arra, hogy sajtóhír legyen belőle. A leleplező zsurnalisztika úttörőjének számító hírmagazin, a Der Spiegel, így írt: „a kabinet a kormánynak és a vezérkarnak biztonságot nyújtó menedék tervével foglalkozik. Ez a Maria Laachban működő bencés kolostor közelében létesítendő atombiztos óvóhely megépítésére összpontosul.” Ezt követően megkezdődött az egymásnak ellentmondó híresztelések láncolata. Egyes források szerint húszezer munkás dolgozott a motorsport nürburgringi versenypályájáról ismertté vált Eifel-vidéken, mások mindössze több százat emlegetnek. Állítólag a bunkert alagút kötötte össze a bonni védelmi minisztériummal. Mások mindössze egy közeli borvidékre vezető, vészkijáratról beszéltek. Az atombiztos jelzőnek ellentmondó állítás szerint a létesítmény legfeljebb a Hirosimában ledobott bombának tudott volna ellenállni, holott ekkor a szakértők már ennél kétszázötvenszer erősebb nukleáris töltetről beszéltek.
A szocialista országok összeomlása után a Rózsakert elvesztette jelentőségét, húsz esztendő elteltével már csak romnak mondható és annak mindössze egy kétszáz méteres darabja hozzáférhető, ahol múzeumot rendeztek be, a létesítmény történetére emlékeztetve.
A kormánybunkert első alkalommal 2008-ban látogatta meg német államelnök. Horst Köhlert megelőzően a rendszeres hadgyakorlatok során a Bundeswehr katonái látogatták a helyet. A tartalékolt élelmiszerkészleteket rendszeresen kicserélték és a szavatossági határukat még megőrző árukat a szomszédos falvak vendéglősei kedvezményes áron felvásárolhatták. Az Eifel és az atombunker történetével senki sem foglalkozott olyan behatóan, mint az újságíró Michael Preute. A Spiegel és a Stern magazinok munkatársa elképesztő nyomra és egyben magas rangú tanúra talált. Werner Nührenberg, a szövetségi haderő dandártábornoka arról tájékoztatta a riportert, hogy az egyik manőver alkalmából véletlenül szigorúan titkos irat került a kezébe. – Azt olvastam benne, hogy nemzetközi válság vagy háború esetén a kormány egyetlen tagja sem kereste volna fel a bunkert. A gyakorlatok célja sokkal inkább arra irányult, hogy a kancellárt, a minisztereket és azok családjait a Lufthansa légitársaság teljes flottájával az Egyesült Államokba, a floridai Orlandóba szállítsák – nyilatkozta a már nyugalmazott dandártábornok.
Az információ olyan hihetetlennek tűnt, hogy a magazinok főszerkesztői nem voltak hajlandók nyilvánosságra hozni, holott az írást Orlandóból megerősítették. A magas rangú katonatiszt állítását egy további részlet is alátámasztotta. A 61-es autópálya szakaszán Meckenheim és Bad-Neuenahr/Ahrweiler között majd két kilométer hosszúságú parkolóhely épült, amit soha nem adtak át a forgalomnak. A környék lakosainak meglátása szerint – szükség esetén – ez a szokatlanul nagy méretű parkoló nyújtott volna lehetőséget a repülőgépeknek a le- és felszállásra. Innen menekült volna a kormány.
Az Ahr völgye mentén termelt szőlőfajtákból készülnek a vidék rangos borai. Az itt futó „vörösborvándorút” népszerű kirándulási cél. A látogatók közül kevesen tudják, hogy lábuk alatt a világháborút követő időszak német történetének egyik titokzatos emléke rejlik.
