Nemrégen ezt írtam: „két kocsival hátrébb…” Erre levelet kaptam, amelyben ez állt: „Évtizedek óta nem hallom, nem olvasom úgy, ahogy szeretném, ahogy mondom, ti. hátrább. Hátrább hát az agaraimmal! De akkor legalább Ön – legkedvesebb nyelvészem – magyarázza el nekem, miért hátrébb, miért nem hátrább?!”
Levélírómat tehát az bántja, hogy nem a magyaros hangrendet (a magánhangzó-harmóniát) jobban tükröző, ezért szabályosabbnak vélt hátrább alakot hallja, olvassa, hanem a harmóniának fittyet hányó hátrébb formát. Tőlem is.
Lássuk a helyzetet: a középfokjellel ellátott határozószók között vannak a hangrendnek teljesen megfelelő (ingadozást nem mutató) formák: előrébb, közelebb, messzebb, de akadnak ingadozók is (hátrább ~ hátrébb). Ez a jelenség nemcsak a hátra határozószó középfokjellel ellátott formáját érinti, hanem más határozószókat is, tehát valamilyen rendszerszerű jelenségre mutat. Ugyanígy viselkedik az arrább (arrébb), odább (odébb), hamarább (hamarébb).
A Nyelvművelő kézikönyv és a Nyelvművelő kéziszótár ezeket a vegyes hangrendű változatokat népiesnek vagy bizalmasabb stílusárnyalatúnak véli, de megjegyzi: nem hibás alakok. Példát is hoz arra, hogy nyelvünkben máskor sem következetes a hangrendi illeszkedés. Teljesen szabályosnak tartjuk például azt, hogy karéj vagy dévaj. A karéj mintájára a hátrébb, arrébb formák ugyanolyan szabályosak – legföljebb más stílusértékűek. Ritkán még az idébb valóban népies formája is hallható: idább. A vegyes hangrendűség magyaros (megszokott) voltának legjobb bizonyítéka a már grammatikalizálódott (vagyis nyelvi tényként összeforrott) vegyes hangrendű határozószó: inkább. Ennek a szónak csak a tréfában az alapalakja az inka. (Ön inka? Én még inkább!) Valójában egy egykori jó jelentésű szó és a megszilárdult formájú középfokjel alkotja. További magyarázat lehet, hogy az inkább csak mai szemmel tűnik vegyes alaknak, de az ómagyar korban létezett egy mély hangrendű i, s ehhez valóban társulhattak mély hangrendű toldalékok (hidat, nyíllal).
De hogyan jöhettek létre ezek a hangrendileg nem illeszkedő formák? Magyarázatot nem ismerünk rá, de találgathatunk. Talán (ahogy néhány példánk bizonyítja is) a magyar nyelvben mégsem fő szabály a hangrendi illeszkedés. Vannak egyalakú toldalékok, amelyek nem is tudják teljesíteni a hangrendet. Ilyen például az -ig (házig, kettőig) vagy a -ni (menni, ásni). Másik magyarázat, hogy egyes nyelvjárásokban talán archaikus hatás miatt nincsenek meg a hangrendi változatok a toldalékokban. Például a nyugati nyelvjárásban kapável, Erzsihoz, embernál vagy a székelyeknél háromszer, ötszer, Nyitra környékén: Nyitráre, magánek. A toldalékok kialakulásakor ugyanis nem egyszerre és nem is minden esetben jöttek létre a magas-mély alakpárok, a nyelvjárások egy része pedig ezt az állapotot tükrözi. Ezeknek a köznyelvi szempontból furcsa jelenségeknek is lehet a maradványa a hátrébb – tehát régi korok vagy nyelvjárások üzenete. És lehet egy harmadik magyarázat is: a hátrébb és társai talán az analógia (hasonlóság) alapján jöttek létre például az errébb mintájára.
Bármelyik magyarázatot fogadjuk el, ma már elég megszilárdult nyelvi tény a hátrébb, arrébb, odébb forma; mi már a „kissé bizalmas” minősítést is elhagynánk, s ezért újságcikkben is helyénvalónak tartjuk.
Ha egy nyelvészetileg indokolható jelenség a nyelvben széles körben elterjedt, nem érdemes hibáztatni. Jó viszont beszélni róla, mert az alakváltozatok stilisztikai értékkülönbséget hordoznak, s igényes fogalmazáskor érdemes elgondolkodni azon, hogy épp hátrább vagy hátrébb-e az agarakkal. Annak pedig teljes szívből örülhetünk, hogy alakváltozatok gazdagítják (tovább) a nyelvünket.
origo.hu
Tragikus közúti baleset: Ez történt a fiatal sofőrrel
