Holtidő

Június 7-én búcsút intettünk a kétpólusú pártszerkezet évtizedes korszakának, miután a balliberálisok kormányképtelenségének lelepleződése a kritikus szintre vagy az alá apasztotta aktív szavazóik táborát. A Fidesz példátlan arányú győzelme mégsem hozta el a fordulatot. Azt a tényt ugyanis, hogy a részvétel nem haladta meg az európai parlamenti választásoktól „elvárható” szintet, a hatalmon lévők megalázó vereségük, lényegében a kormányzásuk legitimációját biztosító társadalmi bázis elolvadása ellenére felhatalmazásként értelmezték arra, hogy az alkalomról alkalomra összeszedett parlamenti többség birtokában kitöltsék mandátumukat. Mivel a magyar nép a támogatása megvonásán túl nem fejt ki elemi erejű nyomást a kormányra a mielőbbi távozás érdekében, a parlamenti ellenzék pedig nem tér le az alkotmányos útról (ígérete ellenére június 7. másik nyertese, a Jobbik sem hívta utcára híveit az előre hozott választás kikényszerítéséért), a szocialisták csak saját belső mércéjükre hagyatkozva dönthették el, hogy a totális bizalmi űrben ragaszkodnak-e tovább a hatalomhoz.
Bajnai Gordon az időtartamot tekintve szokatlanul hosszú ügyvezető kormányzásra rendezkedett be. A kormányzás ugyanis kimerül abban, hogy a Nemzetközi Valutaalap infúziójára kötött ország nevében a hitelezőknek tett, szándéklevelekbe foglalt vállalások (valójában ezek jelentik most a kabinet programját a magyar demokrácia nagyobb dicsőségére) végrehajtásához biztosítsa a hatalmi klikk a szükséges számú parlamenti szavazatot. Az elődjénél nyájasabb modorú átmeneti miniszterelnök – aki mögül azért rendre előbukkannak a Gyurcsány-csapat rémpofái – hosszú távú politikai ambíció híján kíméletlenül végigviszi az újabb és újabb, értelmetlen, hiábavaló megszorításokat. A bokrosi példát követve ezekkel mintha egy sajátos kísérlet alanyává tenné a kiszolgáltatott országot: miként lehet a legkisebb közgazdasági hasznot, költségvetési megtakarítást a legnagyobb fájdalmat, a társadalom szövetében a legnagyobb roncsolást megvalósítva elérni? Mindez persze tovább ront az MSZP választási esélyein, de a jövő évi költségvetés tervezett gyors elfogadása után a kormányzás már valóban csak látszattevékenység, alig érzékelhető háttérzaj lesz a megjósolhatóan minden eddigit alulmúló szocialista gyűlöletkampány hangzavarában.
Nem csoda hát, ha az ország drága idejét zabáló politikai vircsaft csak undort és közönyt kelt a polgárok sokaságában. Az állam, a demokratikus intézményrendszer minden szegletét átjáró átmenetiség fokozza a korrupciót, sokan érzik úgy, hogy most jött el az utolsó alkalom a zabrálásra. A balliberális értelmiség beletörődve várja, hogy a jobboldal „barbár hadai” elfoglalják a köztársaságot, néhányan a demokrácia halálát vizionálják, mint Grósz ’88-ban a fehérterrort, az MSZP pedig korántsem lábhoz tett fegyverekkel gyakorolja a Fidesz-kormány ellenzékének szerepét. Az olyan kérdések pedig, hogy lemond-e a szabad demokraták frakcióvezetője, ahogy arra az a politikai közösség szólította fel, amelyet képviselnie kellene a parlamentben; hogy talál-e még Dávid és Herényi olyan rejtőzködő lakiteleki alapítót, akit újkonzervatív módon, minden létező jogszabályt, szervezeti előírást megsértve ki lehet zárni a pártból, már tényleg nem kötnek le senkit. A 2006-ban dicstelen módon pozícióba került hatalmi garnitúra agóniája kínosan hoszszú, és egyre unalmasabb.
Hol válság van, ott válság van.