Identitásválság után

Milyen irányba indul tovább a NATO? – mint minden főtitkárváltásnál, ezúttal is ezt kérdezik a szövetség és partnerei fővárosaiban, amikor a dán Anders Fogh Rasmussen foglalja el a lelépő holland Jaap de Hoop Scheffer helyét a szervezet élén. A kérdés azért tűnik indokoltnak, mert az 1991-ben kezdődő identitásválság máig nem nyert megnyugtató megoldást, még ha a balkáni háborúk, majd a terror elleni harc képletesen szólva mentőövet is dobott a NATO számára. Miközben azonban a lázas kutatás tovább folyik, érdemes rávilágítani, hogy a szövetség a háttérben szépen csendben betölti azt a szerepet, amelyre hivatott: az euroatlanti tér, a nyugati világ kollektív biztonságának szavatolását a valós és potenciális ellenfelek, fenyegetések széles spektrumával szemben, a legkülönbözőbb eszközökkel, legyen az a hagyományos erők éles bevetése egy expedíciós misszión, vagy éppen a nukleáris elrettentés.
Manapság mindenki Afganisztánról és a terrorizmusról, és ennek a harcnak a problémáiról beszél, ezzel szemben a szövetség puszta létével ennél sokkal szélesebb körben fejt ki hatást, nemcsak közvetlen környezetére, hanem globálisan is. Itt van például, hogy Oroszország újjáéledésének biztonságpolitikai, katonapolitikai határait a NATO jelöli ki; annak gyakorlati lehetőségét, hogy Kelet-Közép-Európa vagy az egykori szovjet tagköztársaságok visszakerüljenek az orosz impérium alá, a szövetség zárja ki. A tények makacs dolgok, még ha erről a szerepről 1991 óta hallgatnak is, legfeljebb a témára érzékeny lengyelek és baltiak hozzák szóba, különösen a grúziai háború nyomán.
Mint történelme során többször, a szövetség számára az elkövetkező időszakban is a kohézió fenntartása és fokozása jelenti a legfontosabb feladatot, különös tekintettel az amerikai–európai érdekegyeztetésre, és az 1999 óta csatlakozott országok integrációjának kiteljesítésére. A francia visszatérés és az olyan közös programok lehetősége, mint a pápai szállítórepülő flotta azt tanúsítja, hogy egyelőre nem járt le a NATO ideje.