Imádság – ami végül „rátapadt a szalagra”

Mohi Sándor Imádság című filmje – amely egy idős erdélyi házaspár életének utolsó hat évét mutatja be – az utóbbi bő másfél évben elnyerte többek közt a tavalyi filmszemle operatőri díját, a gdanski dokumentumfilm-fesztivál fődíját a szívünknek oly kedves nemzetközi lassítómozgalom, a Slowfood on Film fesztivál legjobb rövidfilmjének díját is.

Milyen érzés díjazottként részt venni a fesztiválokon?
– Zsűritagként, filmesként is fantasztikus, de például Lódzba és Gdanskba azért nem tudtam elmenni, mert akkor már ki volt írva a műsorújságba a következő film, amelynek szintén rendezője voltam, s vágnom kellett. Bolognából szombaton küldtek e-mailt a Magyar Filmuniónak, hogy menjek vasárnap, mert díjat kap az Imádság, de mivel ez egy munkahely, érthető okokból csak hétfőn kapcsolták be a számítógépet. Csodálatos, hogy úgy ítélték a filmnek a díjat, hogy nem is ismertek személyesen.
– Két éve a filmszemlén egy nemzetközi kerekasztal-beszélgetésen rengeteg kritika érte a magyar dokumentumfilmeket. Az is elhangzott, hogy java részük nem érvényes az országhatáron túl. Nem emlékszik, hogy mivel indokolták az Imádság nemzetközi díjait?
– Beolvasták telefonon a laudációkat. De tudja, minek örültem a legjobban? Annak, amikor a gdanski nagydíj hírére a tizenhét éves lányom összeborzolta a hajamat.
– Hogyan ismerte meg az Imádság című filmben szereplő Silotyi házaspárt?
– Tánczos Vilmos néprajzkutató révén – aki a kolozsvári Babes– Bolyai Egyetem Néprajzi Tanszékének tanára, és akivel több mint tíz éve dolgozunk együtt – eljutottunk Kászonaltízbe, ahol egy ezermesterről forgattunk filmet közel egy éven át. Csakhogy ő magának való ember, és egy idő után már nem akarta, hogy zavarjuk a nyugalmát. Még őmiatta jártunk a faluba, amikor egyszer megláttuk Pista bácsit és Ilus nénit a mezőn. Dolgoztak. Megszólítottuk őket, és kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk. Hat évig forgattuk a róluk szóló filmet.
– Pista bácsiékat nem zavarták a filmesek?
– Nemigen foglalkoztak a kamerával, örültek nekünk mint messziről jött embereknek. De egyszer Ilus néni megállt a létrán, rám nézett, mert érezte, követem a kamerával, és azt mondta: Nagy ördögség ez!
– Bennem legélesebben a film archaikusan eleven, életteli színei maradtak meg, és az állatok: macskák, kiskutyák, bárányok, amelyek ott ugráltak vagy éppen heverésztek körülöttük a házban. Meg valami tűnő, még éppen megragadható, mégis örök életesszencia, valami megszenteltség, ami több annál, hogy születünk s meghalunk.
– Ahogy teltek az évek, láttuk, hogy fogy az erejük, és egyre kevésbé tudnak gondoskodni magukról és az állatokról, pedig ők még egy archaikus és hősies életforma utolsó hordozói. Sok és nagyon erős anyag gyűlt össze róluk. Amikor odajutottam, hogy összevágjuk, éreztem, hogy a szalagokon valami nagyon fontos dolgot rögzítettünk, de nem tudtam, hogyan fogom mindezt megjeleníteni. Nehéz út volt. Nagyon vonzott például az az aforizmaszerű beszéd, ami jellemző volt rájuk, de alig lehetett érteni, amit Pista bácsi mond, a filmet pedig nem akartam feliratozni. Megkerestem Balogh Gábor rendező-operatőrt, aki mesterem volt, megnéztük a musztereket, és együtt sikerült egy láthatatlan támfalat építeni, aminek „nekidönthettem a hátam”, és utána született meg a film a mai formájában.
– Nem olyan régen vetítette a Hír TV az Engem a szél idesodort… című dokumentumfilmjét idős apácákról. Az Imádsághoz hasonlóan az is tömör, sűrű levegőjű film.
– Ott egy kicsit túl sokat beszélgettünk, mielőtt forgatni kezdtünk, és addigra már nem volt meg az a friss, kölcsönös rácsodálkozás, s az, ahogy meglepődtek azon, hogy minket érdekel az életük. Nagyon fontos volt a szimpátia és a nyitottság, ami hamar kialakult köztünk.
– Akkor lehet, hogy sok dokumentumfilm azért gyengébb, mert az alkotókat nem eléggé érdekli az, amiről és akiről forgatnak?
– Nem tudom. Nekem szerencsém volt, mert már segédoperatőrként nagyok mellett dolgozhattam a Filmhíradónál is, többek közt Fifilina József és Fehéri Tamás mellett. Később Gyarmathy Lívia, Sára Sándor rendezők filmjeiben, Balog Gábor és Kurucz Sándor operatőrök asszisztenseként. Amikor a Magyar nők a gulágon készült, hét országot jártunk be Sára stábjával. Sajnos nem láttam Sára arcát, amikor az egykori foglyokkal beszélgetett, de az ő jelenléte, tudjuk, mindig nagyon erős. Alig mondott nekik valamit, talán csak annyit, hogy „No akkor hogy is volt az…?”, és az asszonyokból dőlt a szó. Sára pedig elképesztő figyelemmel hallgatta őket.
– Ön nagyjából százhetven filmet jegyez operatőrként és tizenvalahányat rendezőként. Gondolom, azt rendezi meg, ami a szívügyévé, mániájává lesz.
– A moldvai archaikus népi imádságok esetében Szederkényi Miklós – aki jóval több, mint gyártásvezető – mondta, hogy ezt a filmet megrendezhetném. De én általános iskolás koromtól operatőrnek készültem, és annak is érzem magam. Nagy dolog, hogy Sárospatakról indulva sikerült is ez, és többek közt olyan filmek operatőre lehettem, mint például Zsigmond Dezső és Erdélyi János Ameddig a harang szól című sorozata. Oly sokan vannak, akiknek csak álom marad a filmezés.
– Mi a legfontosabb az operatőri munkában?
– A pontosság. Mindig érzem, hogy sikerült-e valamit elcsípni a kamerával, „rátapadt-e a szalagra” vagy elsuhant mellettem. Soha nem szoktam kérni a rendezőket, hogy „Te, ezt a snittet mindenképp vágd be!” De hogy a pontosságra figyelni kell, az a filmezés minden fázisára igaz. Visszatérve a rendezésre, az mindig csapatmunka, minden a társakon múlik. Ezért is vállaltam ezt az interjút azzal a feltétellel, ha szerepel benne az összes közvetlen munkatársam neve. Akit még nem említettünk: Heves László világosító és Kapcsos Vince hangmérnök. Velük mindig nagyokat nevetünk, és többnyire csak mi értjük, hogy min. Velük nincs lehetetlen. Emlékszem, amikor Heves Lacival elakadtunk Erdélyben a kocsival, és végül egy román ló vontatott ki minket a jégkásából.
– Azért az elismerés is számít, nem?
– De igen. Persze az is jó érzés, ha húsz ember megnéz egy filmet, és azért kommentálja végig hangosan, mert amit lát, az megragadja.