Gyurcsány puha talpú cipőben a kertek alatt settenkedik: most nem a kormányzást gyakorolja a fríz felségvizeken, hanem csapatot épít minden idők legszelídebb, legeuropéerebb kampányára. Titokminisztert igazol és választási éceszgébert léptet be ama pártba, ahonnét minden ép érzékű karrierista fejvesztve menekül. A nagy reménybeli visszatérő kezét tördelve vár a kellő színházi pillanatra, amikor már eléggé eszkalálódik a helyzet ahhoz, hogy a Draskovics-féle belüggyel súlyosbított Bajnai-szakértőcentrum megadóan széttárja a karját: jöjjön, aminek jönnie kell; előttem az utódom.
A helyzet pedig menetrendszerűen eszkalálódik. Ám a cigány telepek elleni támadásokért (a világszerte bevett, politikai hiúságra épülő íratlan szokásokkal ellentétben) senki nem vállalja a felelősséget. El tudnak képzelni rasszista „szabadságharcost”, aki nem dicsekszik el ekkora „hőstettekkel” a kocsmában? Ezek a merénylők nem hagynak nyomokat, s bár a fél rendőrség rájuk pályázik, újra és újra lecsapnak. Milyen érdekes: épp olyanok ők, mint akik a rendőrpalotát céltáblának használták. Ők se lettek meg, s ők is az al-Kaida-recept szerint csaptak le. (Nem a folyton emlegetett ikertornyokra, hanem a némiképp feledésbe merült Pentagon-épület elleni támadásra gondolok. Amikor virtusból a főhadiszállásra mérnek csapást. Kémek a sasfészekben.)
Ezek a mostani gyilkosságok szántszándékkal a perifériát célozzák, mint az ETA vagy az indonéz terroristák robbantásai, de nélkülözik az öngyilkos fanatizmust. Ezek profik; talán túlontúl is azok. S nem olvasható le a számuk a homlokukról, mert nincs rajtuk azonosító. Nem tudom, a Magyarok Nyilai elnevezésű projektben a nyomozó szervek homevideósok mellett nyelvészt is bevetettek-e a felgöngyölítésbe: én valahogy úgy érzem, hogy ha e hatalomnak kreálnia kellene egy ilyen bezzegszervezetet, nagy valószínűséggel ilyen fedőnévvel látná el a dossziét.
A bizonytalanság nőttön nő, de egyvalami világosan látszik: ez nem magyar ügy. Pontosabban szó sincs arról, hogy ez „magyar/nem magyar” ügy volna: ez a borzalom egészen más síkon történik. Valakik a történelmi párhuzamokat (egészen pontosan: a holokauszt megismétlődésének reális veszélyét) akarják sugalmazni, sőt szájba rágni; de nem zsidókat ölnek, hanem cigányokat – legutóbb történetesen „a roma holokauszt”, a porrajmos emléknapján. Ilyen kiművelt merénylők ők. Ha valóban fajgyűlöletből teszik, s nem politikai számításból vagy megrendelésből, akkor Draskovicsék, akik képtelenek elkapni őket, automatikusan „a jó oldalra” kerülnek, függetlenül politikai erkölcseiktől vagy kormányzati teljesítményüktől. Már ez is kész ajándék egy tízszázalékos pártnak. Hátha még „magyar üggyé” is lehet stilizálni ezt a gyalázatot…
És akkor Tamás Gáspár Miklós leírja az Élet és Irodalomban Magyarok voltunk című dolgozatában: „A szó tárgyi-történeti értelmében nem vagyunk többé magyarok.”
Ezúttal nem lehet annyival letudni a dolgot, hogy bulvárfilozófus, kifordítható-befordítható köpönyeggel; meg amit elvbarátai szoktak mondani róla a „szélsőséges” jelzőt megkerülendő: hogy „szórakoztató”. Ha ugyanis nincs többé (bármilyen értelemben) magyar identitás, csupán „posztmagyarok” vannak, akkor bármire rá lehet sütni, hogy (poszt)magyar ügy – még a cigányellenes „pogromra” is (hogy Gönczöl Katalin dupla fenekű sulykolásával éljek). Úgyhogy ezt a kis meccset most – legalább bemutató üzemmódban – játsszuk le.
„Magyarnak lenni – a szónak a reformkor óta meggyökeresedett értelmében – nem puszta véletlen. Ez a meghatározottság, bizonytalan körvonalai, mély változásai, régi ellentmondásai mellett bizonyos erkölcsi, azaz politikai tartalmakat visz magával, ahogyan sodródik a történelemben. Addig érdemes ezt a fogalmat használni, ameddig azok a föltételek, amelyek létrehozták, azok a problémák, amelyekre válaszul keletkezett, még léteznek” – írja Tamás, megágyazva a magyartalanítás elméletének. Voltaképpen a kétszáz éves nemzetfogalomra céloz, de a magyarságfogalmat akarja levadászni. Szerinte a népnév „válságfogalom: a szüntelen újraformulázására való kényszer a politikai közösség (mint olyan) kérdésességéből származik”. Felülről oktrojálták az egészet – sugalmazza, s erre a reformkori (nemzeti) kulturális forradalmat hozza fel példaként: „A modern magyar nyelvet intellektuálisan – a konzervatívok felől nézve: mesterségesen – kellett megteremteni a nyelvújítással.” Sőt: „A magyar nyelvű kultúrát – mint domináns intézményrendszert a magyar királyság és az erdélyi nagyfejedelemség területén – szintén intellektuálisan és intézményesen (tehát mesterségesen) kellett megteremteni a Magyar Tudományos Akadémia, a nemzeti színházak stb. révén (német mintára).” Miközben tehát Tamás leszűkíti kétszáz évre a magyarságfogalmat, kiiktatja a magyar kultúrafogalomból az azelőtti évszázadokat – beleértve nyolcszáz év keresztény államiságot. Kicsit bíbel 1848-cal, de a korábbi szabadságharcokat negligálja, hogy levonhassa a történelemhamisító konklúziót: „Magyarország (és Ausztria) soha nem vágyott függetlenségre, nálunk a függetlenséget Trianonnak hívták, Ausztriában Anschlussnak.” Trianon mint egy történelmi álom beteljesülése? „A magyar függetlenség avval a helyzettel lett azonos, amelytől Széchenyi, Eötvös, Ady rettegett, (…) a birodalom helyén a kis alföldi országkorccsal.” A revíziós politikánál is nagyobb azonban az „országkorcs” konszolidátorainak a bűne, hogy „a zsidókkal kötött (sokáig sikeresnek látszó) kompromisszumot is azonnal fölmondták a numerus claususszal”. Trianon feloldhatatlan probléma – ismeri el Tamás –, de a magyarság bukását szerinte mégsem a Nyugat árulása, hanem a zsidóság diszkriminálása okozta. Ráadásul a kommunista rezsim „klasszikus sztálinista fázisában az oktrojált kultúra a fülsértően hamis folklórnacionalista giccsen alapult – soha annyi felező nyolcast!”. A négyes fogat nyilván így állt bosszút a magyarokon, noha a csasztuskák legalább annyira kedvelték a kanásznóta tizenhármasát, ami ugyebár eleve szerencsétlen szám.
Megtudjuk, hogy „fogcsikorgatva, de el kell ismernünk, hogy a legsikeresebb magyar modernizáló reformer Kádár János volt: Schmerlinghez, Bachhoz, Bethlen Istvánhoz hasonlóan konzervatív reformer”. Aha. Tamásnak meg konzervatív korszakában a rézfejű sétabotjára nyilván egy stilizált Kádár-fej volt applikálva. Minden bizonnyal ebből a konzervativizmusból következik az is, hogy a neokonzervatív posztkommunisták kezén „az egyenlőtlenség olyan mértéket öltött, hogy a legfölső és a legalsó néprétegek újra kasztos vonásokat mutatnak, kulturálisan és jogilag elkülönülnek. (…) A magyar kódnéven ismert reformkori terv összeomlott. (…) Ebben a pillanatban (…) kétségtelenül poszt-ma-gyar állapotban vagyunk.”
Ez a „posztmagyarozás” már az ötletgazda Odorics Ferenctől is roppant szerencsétlen volt, Tamás azonban kibontja és tetézi a magyartalanítást: szerinte „a poszt-ma-gyar gondolat (…) az etnikai és az osztályidegen kitaszítása az aktív honpolgárságból, a politikai közösség egészére kiterjedő tervnek nem pusztán a hiánya, hanem a tudatos elvetése”. Nyilván akár puskával is, a falu szélén. „Az etnicizmus fölfalja a régi nacionalizmust, amelynek a liberalizmussal együtt pusztulnia muszáj.” Fura árukapcsolás: ha már temetni kell a levitézlett létező liberalizmust, szálljon vele sírba a győzelemre álló modern nemzeteszme is. Az, amelyik – Tamással ellentétben – azt vallja, hogy magyarok vagyunk.
Ha tudja Tamás, kik fogják a ceruzáját, akkor nagyon rossz. Ha nem tudja, még rosszabb.
