A Szent István-bazilikában július 17-én vettünk végső búcsút Illés Sándortól, a Magyar Nemzetnél 1950-től főmunkatársként dolgozó újságírótól, írótól, műfordítótól. A gyászszertartáson kollégái, sorstársai emlékeztek feledhetetlen alakjára.
Végtisztességet adó gyászolók!
Nehéz elköszönni attól, akitől sokat kaptunk életünkben, mert minden arra emlékeztet bennünket, hogy nem tudjuk megköszönni a tőle nyert ajándékot. Szavait, sorait, műveit, tanítását, amellyel ellátott bennünket élete során. A földi port magába záró urna a mulandóságra emlékeztet, jelképe az emberi élet végének, s látványától még inkább meghat bennünket a lelki ajándék, amelyet megközelítőn nyolc évtized során megalkotott számunkra az író, az újságíró, a jegyzeteiben üzenő példakép: Illés Sándor.
Ilyenkor az ember magába szállottan végiggondolja, mi mindennel maradtunk adósak, hogy idejében elmondjuk a hála szavait emberségéért, tisztességéért, szeretetéért, amelyekből bőkezűen osztott barátainak, legfőképpen olvasóinak. Üzenetei összegyűjtéséért fáradhatatlanul járta elsősorban az országot, és ha néha távolabbra is eljuthatott, onnan is azt hozta haza, ami példa, ami követésre méltó, ami egyetlen szóval: élet.
Hosszú, küldetéses szolgálata során egyszer hallottam csöndesen panaszkodni: amikor becsomagoltatta a megöregedett írógépet, a féltett ereklyét, elköszönt betűitől, kopogó hangjától, mert akkor érezte meg: befejeződött. Különösen becses társ volt az öreg szerszám, amelytől a Bácskából való átmenekülése után meg kellett válni, de „a mama”, akinél jobban kevesen ismerték őt, az első alkalmas pillanatban megbízható személyt kért meg, hogy hozza el Temerinből, mert tudta, mennyire hiányzik. Abban az egyszerű kopogó „alkotótársban” üzenet lakott: meg kell írni a rejtetten élő megrázkódtatásokat, a jel nélküli temetők halottainak tragédiáit, és meg kell írni az otthagyott tegnapokat a gyermekkortól a háborúig, a közös, egyetemes megpróbáltatásokat, de az előbukkanó hétköznapi örömöket is, és azt az egybetartó drága együttest, amelynek neve: család. És ez a közösség kiegészül a faluval, a szomszédsággal, de belefoglalódnak a ház körüli élő és élettelen jószágok és szerszámok, mert Illés Sándor a néma valóságot is vallomásra bírta.
A kilenc évtizedet meghaladó emberi kor múlása alatt figyelme kiterjedt mindenre, amely körülvesz minket, s ez a világ. Tőle, általa a lényegről szólt a híradás. A nagyok útján járt, a kitaposott úton, mert klasszikussá nemesedett íróink, újságíróink tisztelete irányította az ő lépéseit is, közéjük emelkedett. Nehéz, embert próbáló korban küzdött, fáradozott, s az „embernek lenni, embernek maradni” törvénye nemesítette leírt sorait, amelyek, ha úgy kellett, bátorítottak, vigasztaltak, hitet adtak, mert az ő kiválasztottsága felülről adatott, hiszen abból a kegyelemből részesült, amely csak Istentől, Krisztustól nyerhető. Mélységes hittel áldottan járta az utat, és soha nem felejtette, hogy a küldetés, a kiválasztás nem emberi akaratból történt. Ennek bizonysága életműve, amelyben az olvasó mindig megtalálja az erőt adó példát.
Akik tiszteltük, szerettük, megpróbáltuk követni példáját. Azt a hűséget sem hagyhatjuk említés nélkül, ahogyan a magyar nemzet szolgálatát a Magyar Nemzetnél betöltötte.
Az élet elmúlásának szimbóluma, az urna őrzi a földi maradványokat, mi pedig őrizzük a példaadót emlékünkben, tiszteljük munkáiban, alkotásaiban, mert a lelki érték velünk marad.
Fábián Gyula
