MI A MAGYAR?

Petőfi Fehéregyháza széléről, egy romba dőlt kemencze mellől nézte a csatát. Mikor az oroszok esti rohama megingatta a magyar sereget, s Bem is megfutott, akkor Petőfi is futásnak eredt. Lengyel József ezredorvos, a ki lóra kapott, beszélt vele ekkor. Lengyelt lova megmentette, de a gyalog Petőfit bekerítették a kozákok. Mikor Lengyel utoljára hátranézett, Petőfit fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubonynyal menekülni látta.
Heydte báró, a ki másnap a halottakat temette, leir közülök egyet, s az a leirás teljesen illik Petőfire.
Gyalokay Lajos is a futás alatt találkozott Petőfivel, a kit felszólított, hogy jöjjön vele a kocsijára, mely onnan nem messze várja.
– Azt hiszed – felelt Petőfi a kocsisra czélozva –, hogy van ebben a pokolban olyan bolond, a ki helyt merne állni? Nincs itt szabadulás, igyekezzünk a túloldalra, ott tán megmenekülhetünk.
S mikor Gyalokay habozott, így kiáltott:
– Nincs most idő a gondolkozásra, én megyek, Isten veled.
Ezzel ott hagyta Gyalokayt, a ki nem látta többet. Legdrámaibb és megdöbbentőbb Szkurka György Vilmos-ezredbeli vén huszár elbeszélése. Szkurka ordonánczlegény volt Bem mellett, s így jól ismerhette Petőfit. Mikor a futás megkezdődött, Szkurka sebzett lován Kőhalom felé vágtatott. Egyszerre csak utoléri az „ajjutánst”, a ki egyedül futott ugyanarra. Már messziről ráösmert, hogy ez Petőfi. A vén huszár hátul galléron ragadta a költőt, a ki viszont a kengyelvasba kapaszkodott, s öles léptekkel futott a ló mellett. Vagy két puskalövést haladtak, ekkor észreveszik, hogy négy muszka lovas egyre közelebb és közelebb jött hozzájuk.
– Állj meg! – kiáltott Petőfi és eleresztette a kengyelszíjat.
Mikor a huszár tovább hurczolta, újra rákiáltott:
– Bocsáss, engem az Isten se ment meg.
Azzal kirántotta magát Szkurka kezéből, s balra a nagy mezőre ugorván, a hegyoldalon a kukoriczás felé futott. Két muszka lovas utána. Akkor – mint Szkurka beszéli – a fegyvertelen Petőfi (a ki nagyon fáradt lehetett) megállt, s szembe fordult a kozákokkal. Emelt fővel várta a csapást. Az első kardvágásra nem esett el, a második ütésre elterült a földön, s ekkor még egy csapást mértek rá.
Haller József gróf szerint Petőfit egy darabig Zeyk Domokos vitte, kengyelvasába emelve, s a buni hídon döfték le a kozákok. Haller azzal a szívtépő állítással fejezi be elbeszélését, hogy Petőfit élve temették el.
1849. aug. 1-jén Csonta János fehéregyházi gazdaember, a ki a halottak összeszedésével volt megbízva, a buni híd mellett egy kecskeszakállú, borzas hajú, vászonöltözetű fiatalembert talált, a kit mivel halottnak vélt, szekerére tett és a sírhoz vitt. Itt azonban az ifjú nyöszörögve megszólalt:
– Élek, meggyógyulhatok… Petőfi a nevem. Segítsetek!
De a temetésre felügyelő orosz katona nem kegyelmezett, betaszította a sírba, holttesteket dobott rá… S vége volt… a halottakkal telt gödörre meszet szórtak, s aztán fölhantolták.
Ezt a hajmeresztő elbeszélést megerősítette Sándor János unitárius lelkész, a ki ott, a temetés pillanatában egy gyergyószentmiklósi honvédtól hallotta.
Mindebből világos, hogy Petőfi meghalt – hogy örökké éljen. Munkái az emberiség közkincse, hírneve az egész világé, dicsősége a magyar nemzeté.
(Gracza György: Az 1848–49-iki szabadságharcz története, 1894–97)