(mire jó az internet )

Én nem tudom, hogy az internet létrejötte óta mennyivel boldogabb, elégedettebb és műveltebb a világ. Jómagam akkor szoktam felkeresni a világhálót, amikor a fejemben őrzött számtalan vers valamelyikéből szeretnék idézni, de a központozásban nem vagyok biztos. Ha beütöm például ezeket a szavakat: „régi dicsőségünk”, az internet azonnal rávágja: „hol késel az éji homályban?” Vagy arra, hogy „Fájdalom, mert düledék hazámra / Új viharnak közeledtét látom”, a Google így felel: „És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert / Nem szakad le szemünkről az álom.” Most nem mentem fel a világhálóra, így lehetséges, hogy az idézetek nem pontosak, de ez a pontatlanság éppen azt bizonyítja, mennyire fontos szerepet játszik az internet szellemi életünkben.
Jellemző talán, hogy a „kedvenceim” dossziéjában az első helyen a balatoni viharjelzés szerepel. Ennek előhívása lehetővé teszi, hogy választ kapjak arra a kérdésre: az égen kavargó fellegek vihart rejtenek-e, vagy kavargásuk csak arra szolgál, hogy elriasszanak az esti horgászattól, és a tévé elé kényszerítsenek tudomásul venni az uborkaszezon szenzációs történéseit. (Két motorbicikli összeütközött Dél-Burundiban stb.) Horgászni ennél azért jobban szeretek, bár hal híján ez a foglalatosság valóságos és undorító robot.
Tavalyelőtt és tavaly tavasszal legnagyobb meglepetésemre, körülbelül harmincévnyi várakozás után fogtam egy-egy kapitális harcsát. Az idén azonban elkerültek a nagy halak, de több tucat piócát, nadályt, bébipolipot, rothasztott májat, garnélarákot és vérboylit használtam fel csalinak. (Mind jó büdös.) Egy kis Cs.-i profi horgász azonban, aki előzőleg alaposan kifaggatott, miként fogtam harcsáimat, megakasztott egy 60 és egy 70 kilós halat, nem beszélve több 15 és 20 kilósról. Fogásairól – velem ellentétben – hallgatott, mint a csuka, ám az egyik helyi postás, aki tanúja volt az eseményeknek, levél- és újságkihordás közben el-elejtett egy-egy szót a nagy zsákmányról.
Mivel ez a profi úgy 30-40 méterre horgászott éjszaka az én megszokott helyemtől, kezdett megrendülni szaktudásomba vetett hitem, bár eddig azt hittem, hogy ér annyit, mint a csődtömeggondnok Bajnai kormányzatáé. Így hát „felmentem” az internetre, és a Google keresőablakába begépeltem a „harcsahorgászat” kifejezést. Több száz találatom lett, az első „szakértő profi” így kezdte írását: „mielőtt a harcsa horgászatához kezdenénk, barátkozzunk össze a helyi horgászokkal, kérdezzük ki őket, hol, mikor, mekkora halat fogtak, vagy hol vettek észre olyan jeleket, amelyek harcsa jelenlétére utalnak. Kérdezzük meg, mit használnak csalinak, hogyan és hol keresik a halat. Csak ezután foghatunk hozzá eséllyel magunk is.”
Ezen felbuzdulva megkérdeztem a fentebb említett helyi fő harcsahorgásztól, miként fogta a 60 és 70 kilós példányokat. „Én?!” – kérdezte elképedve, ártatlanul tágra nyílt szemekkel. „Nem fogtam én semmit, bár fogtam volna…” „Mit használ csalinak?” – folytattam a Google tanácsolta barátságos kérdezősködést. „Ezt-azt” – felelte meggondoltan. „Ami éppen akad.” „Fenéken horgászik vagy víz közt?” – villantottam fel szakértelmemet. „Ahogy a helyzet kívánja.” „Mikor fogott utoljára harcsát?” „Hát van itt harcsa? Mióta az eszemet tudom, csak elvétve fogtam. Tán akkor, amikor odafönt a gumilövedékkel lődöztek.” „Köszönöm a tanácsokat!” – búcsúztam el. „Máskor ne nagyon beszélgessünk” – figyelmeztetett jóindulatúan. A harcsa nem szereti a lármát.
Ez utóbbi volt a legjobb tanács, amit adott, bár magamban amúgy is csak ritkán szólalok meg.
Hogy már ezért érdemes volt-e feltalálni az internetet, én nem tudom…