Piski csárda: magyarok nyughelye

Dél-Erdélyben bizony gyakran jut eszünkbe a régmúlt. A Maros völgyében Dévát elhagyva a Hunyad megyei Kenyérmezőn járunk, ahol 1479-ben Kinizsi Pál Erdélyből kiverte az itt portyázó török hadakat. A kamionokkal zsúfolt országúton Aradtól Nagyszeben felé haladva, Piskit (Simeria) elhagyva, a Retyezátból a Marosba igyekvő Sztrigy folyó felett egy betonhídon haladunk át. A híd után közvetlenül jobbra, déli irányba letérve, a főúttól mindössze ötven méterre romos állapotú épületegyüttes tűnik fel – látszik rajta, hogy igen régi. Nem más az, mint a piski csárda. Kertjében, körülötte ezerötszáz honvéd alussza örök álmát. Sehol egy emléktábla. Pedig itt 1849. február 9-én történelmet írtak. A csatában egyik ujját elvesztő Bem József körülbelül hétezres honvédserege véres, egész napos csatában megvédte a piski hídfőt; ennek jelentőségét a hadvezér szavaival lehetne illusztrálni: „Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren” (ha a híd elveszik, akkor Erdély is elvész). Puchner osztrák tábornok seregei nem tudták bevenni a piski hídfőt, ezt követően a honvédség számára megnyílt az út Nagyszeben bevétele és Erdély osztrák csapatoktól való megtisztítása felé, amelynek betetőzése volt az ellenség kiűzése a Vöröstorony-szorosból.
Közeleg Petőfi Sándor halálának 160. évfordulója. Az egyik szemtanú így ír a csatában részt vevő nagy költőnkről:
„A nap folyamán gyakran láttam a magyar nemzetnek halhatatlan költőjét, Petőfi Sándort mint Bem tábornok kedves hadsegédét. Sokszor a leghevesebb tűzvonalon vágtatott keresztül, hogy Bem parancsait átadja a zászlóaljparancsnokoknak. Ahol a legnagyobb volt a veszély, Petőfit mindig ott láttam, amint lelkesítette a honvédeket.
A csata után való reggel még egyszer láttam Petőfit, de aztán ő Bem tábornokkal és a sereg főrészével Segesvár felé vonult, mi pedig zászlóaljunkkal Szászváros felé indultunk.
Az osztrák sereg, sikertelen támadásait megelégelve, lassan hátrálni kezdett Nagyszeben felé; hátrahagyva nagy mennyiségű fegyvereket, ágyúkat, lőszereket és sok hadifoglyot” (Kuné Gyula: Egy szabadságharcos emlékiratai).
A hálás utókor nevében a helyi honvédegylet 1889-ben obeliszket emelt. Az emlékmű nem sokáig állhatott a helyén, az impériumváltást követően, a húszas években szétverték. Megmaradt darabjait kiegészítve 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a rohamosan fogyatkozó Hunyad megyei szórványmagyarság március 15-i ünnepségeinek.
Az egykori piski fahíd maradványai még tíz évvel ezelőtt is fellelhetők voltak a piski csárda közelében. Az épület azonban eladó. Olyan vállalkozóra vár, aki a végleges enyészettől megmentve felújítja, visszaadva eredeti funkcióját. Kedvező fekvése miatt a csárda szállást és étkezést biztosíthatna az erre utazó nagyszámú magyar turistának. A csata emlékére akár helytörténeti múzeumot is be lehetne rendezni, ehhez lenne anyag elegendő. Falán emléktáblával méltó módon lehetne felidézni a hazájukért elesettek emlékét – a tisztek, honvédek egy része név szerint is ismert. Az emlékhely megmentésére tett erőfeszítésként a budapesti Honvédelmi Minisztérium „nagylelkűen” emléktábla kiküldését ajánlotta fel az ügyben tevékenykedő Böjte Csaba dévai ferences szerzetesnek. Ha akadna esetleg olyan vállalkozó, aki ezen nemzeti emlékhelyünket felújítaná, nála jelentkezhet.
Megérné.