Egyre több apró jel mutat arra, hogy a közeljövőben elindulhat felfelé a gödörből a világgazdaság szekere. Ha csakugyan így lesz, mi biztosan nem ülünk majd a bakon, mert már indulás előtt leestünk róla. Míg mások lassan már kapaszkodnak kifelé a mélyből, hazánk megállíthatatlanul csúszik lefelé. Ezt a vészterhes képet vetítik elénk a magyar gazdaság visszaesését jelző, a bruttó nemzeti össztermék (GDP) idei második negyedéves alakulását tükröző, tegnap nyilvánosságra került adatok. A Központi Statisztikai Hivatal friss jelentése bődületesen nagy zuhanást mutat, akkorát, amilyenre még a legtapasztaltabb elemzők sem számítottak. Egy esztendő alatt 7,6 százalékkal csökkent a GDP, az idei első negyedévről a másodikra pedig mínusz 2,1 százalékos volt a visszaesés. Ez utóbbi adatra érdemes leginkább figyelni, mert ennek tükrében mutatkozik meg igazán, hogy a nyugat-európai és a környező államokhoz képest immáron eltérő, tragikus pályára állt Magyarország. Ez év márciusa és májusa között ugyanis többfelé felsejlett a fény az alagút végén. Franciaországban és Németországban például ebben az időszakban fordult pluszba a GDP-adat, és 0,3 százalékos volt a növekedés. De Szlovákia is ugyanezt a reménykeltő adatot produkálta, miközben szomszédunkat az első negyedévi 5,6 százalékos esés után már elsiratták a szakértők.
Zuhanunk tehát, méghozzá szélsebesen, miközben mások képesek arra, hogy kihasználják a pozitív nemzetközi változások első jeleit, akkor is, ha azok még bátortalannak nevezhetők. Megint azt éljük át, ami Magyarországgal általában történik: ami rossz a világban, azt csőstül megkapjuk, a jóból pedig nemigen részesülünk. Nálunk már akkor megkezdődött a gazdaság zsugorodása, amikor a pénzügyi válság még az Atlanti-óceán túloldalán tombolt, és Európa csak hírből ismerte a tömegesen bedőlt hiteleket. A csődhullám tavaly októberi betörésekor ennek ellenére még azt érezhettük, hogy a csapást a nyugati államokkal közösen szenvedtük el. Most kiderült, hogy attól az ütéstől, amelyik minket a földre küldött, mások csak megtántorodtak. A mérkőzés végén többen is állva maradnak, miközben mi az intenzív osztályra kerültünk, ahol csak az IMF hitele biztosítja számunkra a túléléshez szükséges levegőt.
De még az is megtörténhet, hogy a végén kómába kerülünk. Más eredménye nemigen lehet annak, hogy az a kormány, amelyik korábban is élen járt a válsággerjesztésben, most sem ismer semmilyen új receptet: továbbra is méreggel gyógyítja a súlyos beteget. Míg az IMF szándékainak és parancsainak teljesítésében nincs elmaradás, a megszorítások, elvonások, leépítések lendületesen haladnak, a gazdasági élet élénkítésére beharangozott mentőöveket elfelejtették behajítani a fuldoklók közé. Az ezermilliárdosnál is ezermilliárdosabb megrendelések, csomaghegyek és uniós pénzesők csak a tervasztalokon léteznek. Ígérték, de nem élénkült a hitelezés, biztosra mondták, de nincs hatalmas építőipari megrendelés, sehol nem tart a gazdaságfejlesztő források lehívása és átrendezése, nem mentették meg a százezer munkahelyet, szemétkosárba dobták a roncsprémium tervezetét, és csak hangosan filozofálnak arról, hogy mi jelentene kitörést a válság után Magyarország számára, miközben már rég elkésett minden cselekvés. Lassan leáll a honi gazdaság vérkeringése, a vállalkozások még egy darabig szaladgálnak a pár forintos megrendelések után, azután feladják. Az őszre várható nagy csődök és elbocsátások után pedig tetszhalott állapotba kerül az ország. A következő kormánynak szívmasszázzsal kell kezdenie a munkáját.
