A Magyar Nyelv Múzeumában

Nyaralásunk kapcsán jutottam el Széphalomra, a Magyar Nyelv Múzeumába. A Kazinczy-emlékhelyen jártam már korábban, és most kíváncsi voltam az új létesítményre.
Első ránézésre maga az épület modern és monumentális, inkább atombomba ellen, mint a magyar nyelv kincseinek őrzésére való. Keresve sem találhattak volna olyan épületet, ami kevésbé illeszkedik a klasszicista stílusú Kazinczy-mauzóleum és kert hangulatába. Nem engedtem magamat eltántorítani a külcsín otrombaságától, és figyelmemet a múzeum belbecsére irányítottam.
Belépve azonban nagyobb megrázkódtatások értek. A motorbicikli mint hasonlat (hogy ugyanúgy alkatrészekből épül fel, mint a nyelv szavakból) lehangoló volt, ezért gyorsan továbbhaladtam, de rögvest felháborított a következő tárló. Itt ugyanis értesülhettem róla, hogy a magyar nyelvet a trianoni döntés miatt (érzelemmentes tényközlés) más országokban is beszélik. Így létezik romániai magyar, szerbiai magyar és szlovákiai magyar nyelv is. Ez az információ úgy megrendített, hogy kis híján a kijárat felé vettem az utamat. Romániai magyar nyelv? Kapkodtam a levegőt. Ó, nemzet és emlékezet! Létezik ilyen? Szerbiai magyar nyelv? Mit szólnának hozzá az erdélyi magyarok, ha tájékoztatnánk őket, hogy ők romániai magyar nyelvet beszélnek? Mit a vajdasági vagy felvidéki magyarok, ha megtudnák, hogy szerbiai és szlovák magyar nyelvűek? Pusztán ez a megfogalmazás a határon túl élni kényszerülő magyar emberek megtagadása. Megkülönböztetés, ami sokkal fájóbb a kisebbségi létben, különösen, ha az az anyaországból jön. Mindennapi küzdelem és erőfeszítés számukra, hogy használhassák az anyanyelvüket iskoláikban, templomaikban, és ekkor a Magyar Nyelv Múzeumában közlik velük, hogy ők másik országhoz tartoznak még a nyelvükben is. Nem szeretnék egy erdélyi, vajdasági vagy felvidéki magyar ember szemébe nézni, amikor erről értesül! Első, de azóta is élő felháborodásom után továbbindultam.
Nem szerettem volna, hogy elvakítson a harag. Dicséretet érdemel a kiállításnak a nyelvújításról és a jövevényszavakról szóló része. Értékes és emlékezetes.
A rokon értelmű szavak között azonban az alkoholfogyasztással és részegséggel kapcsolatos szavakra (ivás, illetve részeg) kerestek szinonimákat. Eltöprengtem: mennyire átgondolt ez a választás a mai Magyarországon, ahol az alkoholizmus az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma? A legkönnyebben hozzáférhető drog, ami a legtöbb halálozást okozza. (Közvetlenül évi hétezer haláleset hátterében található meg.) Miért ezt akarjuk megtanítani a gyermekeinknek? Sajnos, a szólásokat taglaló következő részben sem találtam felüdülést. Régi, klasszikus nyelvtankönyvi példák helyett a következő szólásokat olvastam: Nehogy már a lekvár tegye el a nagymamát! Nehogy már a fagyi nyaljon vissza! Vajon mit fog szólni az a tanár vagy tanító, aki a nyelvtandolgozatban ezt kapja vissza a „Sorolj fel szólásokat!” felszólításra? Elfogadja szólásnak, vagy ráírja: fiacskám, ez szleng, legjobb esetben is újszerű tréfás szókapcsolat?
Az utolsó megrázkódtatás a káromkodáslexikon ötletével ért. Valóban ez az, ami a legjobban hiányzik nekünk? Éppenhogy eláraszt minket a durvaság és a kötőszavak helyett használatos káromkodások a köznapi beszélgetésben és a médiában is. A mai gyerekek élményvilágát átszövik az agresszív, erőszakos, szexuális tartalmú impulzusok, amivel nem tudnak mit kezdeni. Gyerekeink feszültek, durvák, türelmetlenek. Ahol csak lehetséges, másra kellene tanítanunk őket! A Magyar Nyelv Múzeuma magasztos, áhítatos csarnok kellene hogy legyen. Eszmény, amelyhez felnőhetünk. Nem a mindennapok silány és romboló élményvilága. A múzeumban azt őrizzük meg, amit szeretnénk megőrizni, amit arra méltónak találunk. Az ember személyisége abból épül fel, ami körülveszi. Ez a mi felelősségünk a gyermekeink iránt.
Iskolás koromban, a nyolcvanas években a magyarterem falán nagy betűkkel szinonimák voltak felírva: tanulatlan, bárdolatlan, csiszolatlan, pallérozatlan. Ezek a szavak akkor és ott kerültek be a szókészletembe bámészkodás közben. Külön szerencsém, hogy tanáraim nem a tökfej, surmó, tapló szavakat tartották érdemesnek arra, hogy a gyerekek szókincsébe beszivárogjanak. Nyelvében él a nemzet. A szavakkal érzéseket és viszonyulásokat is közvetítünk. Amikor felvételi vizsgán azt mondtam: Magyarország, engem még kijavítottak: Hazánk! Ó, én édes hazám, te jó Magyarország! Felzaklatva támolyogtam ki a múzeumból, és még sokáig sétáltam enyhülést keresve a Kazinczy-mauzóleumban és a kertben, ahol a sírfeliratokon találtam meg azt az emelkedettséget, amit a helytől vártam. Kazinczy szavaival zárom gondolataimat, és kívánom, hogy hasonló kiállításokon a szervezőket ez vezérelje:
Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted
Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.
Galgóczy Katalin
pszichológus