A zsákutca végére értünk

Mondj igazat, és betörik a fejed! – jutott eszembe a mondás minap, amikor a járóbeteg-szakellátás legújabb finanszírozási értékeit botrányosan alacsony voltuk miatt a nyilvánosság elé tártam, mire a főhatóság hipergyorsasággal minősítette megalapozatlannak és botrányosnak eme cselekedetemet. Szívességet tettek vele: a reakció nagyobb hír volt, mint az akció, és még százszor elmondhattam az igazságot: szeptemberben egy szakorvosi vizsgálat ellenértéke a hetven százalék feletti teljesítménykategóriában hét magyar forintot ér. Azután – persze nem a nagy nyilvánosság előtt – beismerték, számításom helyesnek bizonyult.
Mindeközben hírek sora látott napvilágot, a fekvőbeteg-intézményeket képviselő vezetők találkozása a miniszterelnökkel nem hozott több pénzt a konyhára, a bevezetőben vázolt finanszírozási technikáról alig öt hónap után belátták, hogy lecserélendő, és azzal is elbüszkélkedtek, hogy a jövő évi költségvetés egyik „nyertese” az egészségügy lesz, hisz 15 milliárd forint többletjuttatással számol a tervezet. Mit jelent ez utóbbi hír, mennyivel lesz több vagy kevesebb, és egyáltalán, hogyan juthattunk ilyen „kiemelt” pozícióhoz? Nyilván rá kellett döbbennie a döntéshozónak, nincs tovább. A zsákutca végére értünk, előttünk már csak a betonfal magasodik, az egészségügy költségvetésében nincs tovább, ha egyáltalán még gyógyítani akarunk – és különben is, jönnek a választások. Ha tekintetbe vesszük az idei év inflációs adatait, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a beharangozott többlettel együtt is reálértéken veszítünk valamelyest a gyógyításra szánt pénzből, és ez azzal együtt is igaz, hogy az adó- és járulékszabályok változása némi pozitívumot hordoz a munkáltatók szempontjából.
Tehát az idei nyomorúság – amelynek végeredményét még nem tudjuk, csak sejtjük – bebetonozódik, és az ugyancsak a közeljövőben változó tárgyi és személyi minimumfeltételek szabta keretek között kórházi osztályok, netán intézmények bezárásához vezethet. A neoliberális egészségügyi elképzelések tervezte erőszakos kapacitáscsökkentés után – amit azért némiképpen sikerült fékezni – most egy teljesen szabályozatlan, ellátóban és ellátottban egyaránt bizonytalanságot keltő struktúraváltozás, mondhatni megroppanás rémképe fenyeget, ami a fennmaradó szerkezet további torzulását vonhatja maga után. Ráadásul mindez alacsony szintű jogszabályok következtében, valós parlamenti ellenőrzés, érdemi törvényi szabályozás nélkül.
Az eddigiek ismeretében két, látszólag hasonló, ám valójában alapvetéseiben gyökeresen különböző megoldás képzelhető el, és az ezek közötti választás fogja eldönteni, lesz-e a rendszerváltás után húsz évvel igazi rendszerváltozás az egészségügyben, és valódi társadalmi közakaratból eredően képes lesz-e a nemzet fennmaradása és fejlődése szempontjából stratégiai jelentőségű ágazat elfoglalni az őt illető helyet, vagy folytatódik – esetleg más köntösben, más jelszavakkal, de gyakorlati oldalát tekintve változatlanul – az a fiskális szemléletű, az egészségügyet maradékelven kezelő tili-toli, amely a jelenlegi nyomorúságos helyzethez vezetett.
A beharangozott gazdasági intézkedések nyomán egyes szervezetek vezetésében és sok, magát szakértő egészségpolitikusnak tartó személyiség fejében meggyökeresedik a gondolat: ennyi pénzből a jelenlegi rendszer fenntarthatatlan, ha nem látszik több forrás a közeljövőben, a szerkezeten kell változtatni. Mellesleg érzékelje a kedves olvasó, itt futunk bele megint az évtizedes csapdába: megmondja-e, meg meri-e mondani a mindenkori politika, hogy az adott pénzért milyen ellátási csomagot garantál az állam polgárának, a biztosítottnak, és mi az, ami ebbe a csomagba nem fér bele? E kérdésre ugyanis eddig még senki sem vette a bátorságot, hogy konkrét definitív választ adjon. És egyébként akarja-e a társadalom, hogy csak ilyen keveset fordítsanak az egészségben maradására, a gyógyítására? És vajon akarja-e a társadalom, hogy e kérdésre az ő megkérdezése nélkül egy szűk réteg, ha tetszik politikai elit adjon választ sajátos szabályai szerint? Ha elfogadjuk is a „jelenlegi finanszírozás-jelenlegi struktúra” változtatásért kiáltó ellentmondását, amely önmagában nézve még akár igaz is lehet, nagyon nem mindegy, hogy hogyan jutunk el egy szerkezeti változtatáshoz. A fő veszély abban rejlik, hogy megint – nem szakítva a korábbi évtizedek helytelen hagyományával – gazdasági kényszerek mentén hoznának döntéseket a gyógyítás feltételeiről, és ehhez ráadásul most úgy tűnik, hogy többeket ravasz módon meg is tudnak nyerni azok közül, akik egyébként elszenvedői a folyamatoknak. Ha pedig mindez bekövetkezik, annak a betegellátás később már jóvátehetetlen meggyengülése lehet a következménye, ami természetesen nem látványos intézménycsődök formájában fogja borzolni a kedélyeket, hanem az egyén szintjén, személyes életcsődök, kisebb és nagyobb tragédiák megszámlálhatatlan történéseivel rágja tovább az amúgy is ezer sebből vérző társadalmat. Nemzeti közügy, nemzeti sorskérdés tehát mindez a javából.
Hogyan lehet, és egyáltalán lehet-e kilábalni mindebből? Nyilván lehetséges, ám nagyon nagy eltökéltség, türelem és kitartás szükséges hozzá. A közelgő kormányváltás nyilván nem fogja azonnal megnyitni a pénzcsapokat, ezt minden reálisan gondolkodó embernek látnia kell. Ám ez nem lehet akadálya annak, hogy egy felelősen gondolkodó kormány, a nemzet jobbulását kívánó kormányzó pártok ne akarnák helyreállítani azt a társadalmi szerződést, amelyen az egészségügy hosszú évtizedekig nyugodott, hogy ne akarnának végre egészségpolitikát írni, méghozzá társadalmi konszenzussal bíró egészségpolitikát, hiszen ennek több évtizedes hiánya tette lehetővé mindazon öntörvényű beavatkozások sorát, amelyek a mai helyzethez vezettek. Az egészségkultúra fejlődését eredményező új egészségpolitika alapelveit a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal ötéves munkája során megalkotta, és idén júniusban nyilvánosságra hozta. Élni kell vele! Meg kell határozni, illetve el kell fogadtatni azon alapelveket, amelyekre egészségügyet lehet építeni, ebből eredeztetően kell célokat kitűzni, és e célok megvalósítása érdekében kell az ellátórendszert tervezni és működtetni. És végül, de nem utolsósorban az ekképpen meghatározott szerkezet működtetéséhez kell a megfelelő pénzeszközöket, akár a szűkös költségvetésen belüli elsőbbséggel biztosítani.
Tudom, most egyesek mosolyognak, mások pedig dühösen csóválják a fejüket, mondván, milyen illúziókat kergetnek egyesek e gondolatokkal, meg nem értve, milyen nagy úr a szűkösség. Pedig éppen ők nem értik, minél nagyobb a szűkösség, annál nagyobb szükség van az előbbiek megvalósítására. E célok szem előtt tartásával lehet – a gazdasági helyzet lassú, de remélt javulásával párhuzamosan – az előre meghatározottak érdekében a politikát egyre növekvő mértékű anyagiak biztosítására szorítani.
Tehát mindenáron és a legnagyobb jó szándékkal arra kell törekedni, hogy szakmai kérdésekben szakpolitikák érvényesüljenek, és a kormányzati döntéseket e szakpolitikákra alapozva hozzák meg. Példák sora – egészségügy, oktatás, kultúra, agrárium, környezetvédelem, közösségi közlekedés stb. – bizonyítja, hogy a meggondolatlanul, szakpolitikai alapok nélkül hozott döntések mennyi kárt okoztak és okoznak a mai napig.
Próbáljuk meg végre elhinni, megérteni, elérni, hogy nem mi vagyunk a politikáért, hanem a politika legyen értünk!

A szerző orvos, a Magyar Orvosi Kamara elnöke