(Cochabamba)
Lassítás nélkül száguld át a beláthatatlan útkereszteződéseken a taxi, izzadó tenyérrel szorongatom a majrévasat. Különben béke és nyugalom honol a harmadik legnagyobb bolíviai városban, Cochabambában, ahol néhány perce szállt le velem a repülőgép. A sofőr, látva rémületemet, változtat vezetési stílusán: nem lassít, de minden kereszteződés előtt hosszan dudálva jelzi, hogy jövünk. Ideális helyen, félúton vagyunk, La Paztól és Santa Cruztól is nagyjából egyforma távolságra. A tengerszint fölött 3600 méterre fekvő főváros és a nyolcszáz méter magasan található ellenzéki nagyváros között, kétezer méteres magasságban élnek itt az emberek. Az éghajlat is optimális, éjjel nincs dermesztő hideg, mint a magasban, és nappal nincs fojtogató, párás hőség, mint a trópuson. Ébredezik a piac: vastag és színes ruhákba öltözött choliták (a városlakók így nevezik a vidéki indián asszonyokat) állnak sorban a csapok előtt, hogy vizet eresszenek vödreikbe. Előtte gondosan kimossák az edényt, az aljára összegyűlt folyadékot az utcára löttyintik. Néhány éve ez őrült pazarlásnak számított: aranyárban mérték a vizet a városban.
A történet a múlt század utolsó évében kezdődött: a pénzügyi-gazdasági bajokkal küszködő országnak a Világbank csak szigorú feltételekkel adott kölcsönt. Bolíviának vállalnia kellett, hogy stratégiai fontosságú ágazatait magánkézbe adja. A kormány engedett a nyomásnak, elsőként Cochabamba vízszolgáltatóját adták el. A vevőről, az Aquas de Tunari nevű cégről senki sem hallott, az is csak később derült ki, hogy a vállalat 2,5 milliárd dollárért cserébe negyven évig élvezheti monopolhelyzetét. Ráadásul a városban és a környéken élő emberek még az esővizet sem gyűjthették össze, a kutak és folyók vize fölött is a vállalat rendelkezett. A vezetékes víz ára egy hét alatt háromszáz százalékkal (!) emelkedett, a számla egy szegényebb család havi bevételének negyedét is elvitte. A cég nem állt a nyilvánosság elé, a kormány a rendőrséget küldte ki a fogyasztók és a szolgáltató közötti szerződések aláíratására. Kiderült, hogy az új tulajdonos egy amerikai hátterű multinacionális vállalkozás, a Bechtel.
A tüntetések 2000 januárjában kezdődtek egy cipőgyári munkás, Oscar Olivera vezetésével, aki Bizottság a Víz és Élet Védelmében névvel mozgalmat szervezett. Először a megélhetésüket féltő vidéki földművesek vonultak be a városba, mert megfizethetetlen lett az öntözés. Magukkal hozták feleségüket, a cholitákat is. Hozzájuk csatlakozott a nyugdíjas munkások szakszervezete, majd jöttek az utcai árusok, és nagy számban az egyetemisták is, akik a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a neoliberális gazdaságpolitika ellen tiltakoztak. A hatalom megpróbálta feloszlatni a tüntetéseket, egy idő után szükségállapotot rendeltek el, és kivezényelték a katonaságot. Sok embert letartóztattak, több százan megsérültek, egy tizenhat esztendős fiú, Victor Hugo Diaz meg is halt. Az ellenállást azonban nem sikerült megtörni, és hat hónap után a kormány feladta. Felbontotta a privatizációs szerződést, és a szolgáltatás újra közösségi tulajdonba, a lakosság kezébe került. A nyereséget azóta visszaforgatják a hálózat fejlesztésébe. Oscar Olivera neve egybeforrt a globalizáció és az átgondolatlan privatizáció kritikájával: tucatnyi emberi jogi és környezetvédelmi szervezet tüntette ki, a világ számos országába hívták meg előadást tartani. Oliverával nem egyszerű találkozni, és ennek a hírnév csak az egyik oka. A nyughatatlan, állandóan elfoglalt ember a „vízháború” óta már vezetett egy másik harcot, a földgázháborút. A 2005-ös tüntetéssorozat következtében mondott le az ország akkori elnöke, Carlos Mesa, és így lehetett Evo Moralesből az ország első indián származású elnöke. Morales Olivera harcostársa volt a szénhidrogén-lelőhelyek visszaállamosításáért folytatott küzdelemben. A cochabambai munkás miniszter lehetett volna az új kormányban, de ő inkább otthon maradt, és ingyenes iskolát alapított, a munkások szakszervezeti vezetőjüknek választották. A városka főterén találkozunk. Kevés ideje van, félpercenként jönnek hozzá az emberek, hogy kezet rázzanak vele, és elmondják problémáikat. Olivera azt mondja, ha bármelyik párt vagy politikus – jöjjön balról, jobbról vagy középről – hatalomra kerül, azonnal süket és vak lesz a munkások problémái iránt. „Nekem az a feladatom, hogy a velem egyívásúakra figyeljek, és ne a hatalom érdekeit szolgáljam” – mondja búcsúzóul.
Napjainkban a világon másfél milliárd ember nem jut elegendő egészséges ivóvízhez, s a helyzet folyamatosan romlik. A rendelkezésre álló vízkészletek csökkennek, a felhasználás meredeken nő. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO szerint a fejlődő országokban a megbetegedések nyolcvan százaléka a tiszta ivóvíz hiányára vezethető vissza, emiatt évente kétmilliárd ember betegszik meg. Megoldásként a világban szinte mindenhol felmerül a privatizáció, csak hát rossz példákkal tele a padlás. Nagy-Britanniában a vízközművek teljes magánosítását követően az árak kilenc év alatt reálértéken majdnem 50 százalékkal emelkedtek. Dél-Afrikában ennél sokkal rosszabbul jártak: a piacosítás miatt a térség történelmének legsúlyosabb kolerajárványa tört ki, ugyanis a szegények pénz híján kénytelenek voltak szennyezett vizet használni. A kudarctörténetek listája egyre bővül, és nem csak fejlődő országokra korlátozódik. A Világbank 1991 és 2001 között tíz vízprivatizációs projektet állított le, további ötről pedig azt állapította meg, hogy az eredmény kiábrándító. A kudarcok miatt a tőke is óvatossá vált: a vízügyi szektorban a magánberuházások az utóbbi tíz évben folyamatosan csökkennek globálisan – és főleg a fejlődő országokban.
Közben a világ változik: egyre többen követelik, hogy a víz ne pusztán üzleti lehetőség, hanem az elidegeníthetetlen emberi jogok része legyen. Idén márciusában több száz város polgármestere és önkormányzati vezetője írta alá az úgynevezett isztambuli vízügyi konszenzust, amelyben leszögezik, hogy a jó minőségű vízhez és csatornázáshoz való hozzáférés alapvető emberi jog, amelynek központi szerepe van az emberi jólét megteremtésében, az egészség megőrzésében, a szegénység elleni harcban. „A víz a közjavak egyike, s bár elképzelhető, hogy egyes részszolgáltatásokat részben vagy teljesen a magánszektor lát el, a vízközműveknek köztulajdonban és közirányítás alatt kell maradniuk.” A privatizációs folyamatok mellett ezek ellenkezőjére is van példa: 1991-ben az amerikai Ohio állambeli Washington Court House nevű városban visszavásárolták a helyi vízművet. A közösségi tulajdonba vétel igazi sikertörténetnek bizonyult: az árak csökkentése mellett a fejlesztésekre előteremtették a forrásokat. A példa valóságos visszavásárlási lázat indított el az Egyesült Államokban.
Itthon is elindult a vita. „A napjainkban zajló globalizációt olyan folyamatnak tekinthetjük, amelynek során az üzleti vállalkozások, cégek új területekre terjesztik ki tevékenységüket. Egyre több olyan területet próbálnak meg ellenőrzésük és befolyásuk alá vonni, amelyeket nem biztos, hogy kellene: ilyen a környezetvédelem, az oktatás, a kultúra, az egészségügy és számos más olyan területet, amelyet hagyományosan a közszolgálat és a közszféra részének tekintünk…” – írja Scheiring Gáborral közösen jegyzett könyvében Boda Zsolt, a Védegylet szóvivője, a MTA Politikatudományi Intézetének kutatója. A Gazdálkodj okosan! A privatizáció és a közszolgáltatások politikája című, tavaly megjelent kötetben külön fejezetet szentelnek a vízprivatizációnak. Ebben kifejtik: a Vízügyi Világtanács (magáncégeket, nemzeti minisztériumokat és nemzetközi szervezeteket magában foglaló testület) értékelése szerint az infrastrukturális beruházások összegét a világban évi 70 milliárd dollárról 180 milliárdra kellene emelni. A politikusok érvelése szerint ezt csak magánbefektetők bevonásával lehet előteremteni, vagyis olyan vízpiacokra van szükség, amelyek képesek az ágazatba tőkét vonzani. Több kutató viszont rámutat, hogy a Vízügyi Világtanács becslései idejétmúlt paradigmára épülnek, amely a nagy léptékű, központosított, felülről vezérelt beruházásokat részesíti előnyben a szegények számára is hozzáférhető, jelentős környezeti károkat nem okozó, decentralizált és kis léptékű megoldásokkal szemben. Az esettanulmányokkal is alátámasztható félelmek szerint a privatizáció az árak emelkedéséhez, a kevés ráfordítás miatt a hálózat elhanyagolásához vezethet. Ugyanígy előfordulhat, hogy emiatt a kormányzati fejlesztési források másfelé folynak, leépítik a munkaerő-állományt, és végül megszaporodnak a minőségi problémák, a vízbázisokat pedig nem megfelelően kezelik és túlhasználják. A hosszú távú szerződések ráadásul korlátozzák a helyi közösségeket abban, hogy szükség esetén változtassanak a helyzeten.
„A kelet-közép-európai térségben Magyarország vezető helyen áll a közszolgáltatások privatizálásában” – állítja Boda Zsolt. Nemcsak a szinte teljes energetikai ágazatot, de számos vízművet is privatizáltak. Mivel a teljes körű magánosítást a törvény nem teszi lehetővé, a vízművek formálisan a helyi önkormányzatok és az állam tulajdonában maradtak, de az üzemeltetési jogokat hosszú távra bérbe adták. Ma már a víz negyven százalékát magán-, illetve vegyes- vállalatok szolgáltatják. Találunk köztük magyar cégeket, ugyanakkor az ismert multinacionális társaságok is nagyon aktívak. Újra és újra felmerül a még állami tulajdonban lévő regionális vízművek privatizációjának az ötlete is. Ugyanakkor megfelelő – az angol Office of Waterhez hasonló – szabályozó, ellenőrző hatóság hiányában az eddigi magánosítások hasznairól és költségeiről sem tudunk tárgyilagos képet alkotni. Amíg ez a helyzet, addig megkérdőjelezhető a további privatizáció erőltetése.
A fejlődő országok vízgondjait mindenesetre nem a multinacionális vállalatok fogják megoldani. Esetleg részei lehetnek a megoldásnak, ha hajlandók a kormányzatokkal és a civilekkel együttműködve, közösen kitalálni a fenntartható vízhasználat megoldásait. E megoldások valószínűleg a helyi társadalmi, gazdasági és természeti viszonyokhoz alkalmazkodva mindenhol némileg mások és mások lesznek. Az biztos, hogy a jelentős közösségi, állami beruházások nem spórolhatók meg a vízszektorban. Az is biztos, hogy olyan megoldásokat kell találni, amelyek megfizethetők, elérhetők a legszegényebbek számára is, ugyanakkor a takarékos és környezetkímélő vízhasználatot is lehetővé teszik. A vízhiány egyre komolyabb probléma a Föld számos területén, amit a klímaváltozás csak fokozni fog. Egyes elemzők szerint a XXI. század háborúit nem az olajért, hanem a vízért fogják vívni. Az, hogy ki és hogyan kezeli, osztja el, árulja a vizet, az egyik legfontosabb politikai kérdés. Globálisan, de lokálisan is. Cochabambában már tudják ezt.
Építési és Közlekedési Minisztérium
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
