Nyolcvan évvel ezelőtt, 1929 szeptemberében Kisfaludi Strobl Zsigmond megjelent a budapesti cisztercita gimnázium épületében, és modellt keresett az 1930-as Szent Imre-évre, a liliomos királyfi halálának 900. évfordulójára készítendő szoborkompozícióhoz. Ekkor akadt meg a szeme egy vékony, magas végzős fiatalemberen, Kemény Ivánon, aki mellesleg cserkészvezető is volt. Őt kérte fel, hogy álljon modellt Szent Imre-alakjának megformálásához.
A Szent Imre-szobor, amelyet 1930. augusztus 17-én lepleztek le a Horthy Miklós körtéren, most is ugyanott áll, ahol egykoron, de 1945-ben Móricz Zsigmondról nevezték el a teret.
A jogász végzettségű Kemény Iván nem gondolta, amikor modellt állt a szobrásznak, hogy több évtizeddel később innen egy villamosmegállóra az unokája a Szent Imre antikváriumot vezeti majd. A 33 négyzetméter alapterületű kicsiny boltocska (20 négyzetméteres galériával és 40 ezer könyvvel) többek között arról nevezetes, hogy kirakatában jeles ünnepeinken vagy szomorú évfordulókon meghökkentő díszlet figyelmezteti a járókelőket a történtekre.
– Az aktualitás dönti el, hogyan rendezem be a kirakatomat – mondja a 41 éves Kemény Botond. – Ezt a játékot nagyon élvezik a környéken lakók, sőt bevallom, én magam is. A díszlet könyveivel és tárgyaival csábítom és kicsit provokálom is a vevőket. Nem titkolom a hovatartozásomat, és ez sokaknak szúr szemet, akik aztán rendszeresen leköpdösik a kirakatüveget. Elég egy magyar zászló vagy az 1848–49-es szabadságharc emlékére kiadott századfordulós album, hogy kiváltsa az indulatot.
– Milyen kirakat váltotta ki a legnagyobb ellenkezést? – kérdezem.
– Cirkusz mindig van – mondja a tulajdonos –, de a legnagyobb talán 2006 őszén volt, miután a rendőrök szétverték a belvárosban a békés tüntetőket. November 4-re, az ötvenhatos forradalom leverésének 50. évfordulójára építettem egy kirakatot. Szörnyű tacepaókat ragasztottak az üvegre olyan ragasztóval, amelyet azóta sem tudtam levakarni. Például hullagyalázással vádoltak meg. Fekete selyemmel béleltem ki az egész teret, amelyben egy régi, két háború közötti írógépet helyeztem el, és Márai Sándor szobrát tettem mellé. Legépeltem a Mennyből az angyal című versét, és befűztem az írógépbe. A „szobasarok” – a történtek után – gyászos és komor hangulatot árasztott. A hetvenes évekből szereztem egy giccses, gyertya formájú izzót, amely úgy pislákolt, mint a gyertya lángja, még a „viaszcsepp” is látható volt rajta. Az izzót becsavartam egy kis foglalatba, és 24 órán keresztül világított.
– Márai Sándornak tetszett volna.
– Sokan gratuláltak, fotózták a kirakatot, és a rá következő évben többen visszajártak azért, mert most már nyíltan megmondhatták a véleményüket valakinek. Ez a valaki én voltam, hiszen a kirakattal elárultam magamat, tehát párbeszédet tudtak kezdeményezni.
Bekiabál az ajtóból egy középkorú, vászonsapkás férfi. Aziránt érdeklődik, hogy kapható-e Széchenyi Naplója. Az antikvárius kapásból feleli, hogy sajnos hiánycikk, mire a félig kinyitott ajtó azonnal becsukódik. Megannyian jönnek konkrét kéréssel, s ha nem kapják meg, amit remélnek, máris szaladnak tovább. Kiveszőben van a böngésző, a csemegéző, az antikváriumban időt töltő látogató. A sétáló ember, aki akár véletlenül is betéved, ha elmegy egy ilyen üzlet előtt. De hát a városlakó egyre kevésbé sétál, rohan helyette a plázákba. Néhány éve, a macskakövek kicserélésével, megszűntek a parkolóhelyek is a Bartók Béla úton. Ez is rossz hatással van az üzletre.
– Mi szerepel még a hiánycikkek listáján?
– Venesz József szakácskönyvét nap nap után keresik – mondja Kemény Botond. – Vagy Wass Albert köteteit. Divatok vannak, de egyre rövidebb a hullám. Egy-egy újságban közölt recenzió hatása két nap után lecseng. Nagyon sok kiadó jelent meg a piacon. Hetente 300 könyv jön ki a nyomdákból kis példányszámban, és az újat keresik itt is, persze olcsóbban. Pedig egy antikváriumnak nem ez lenne a funkciója. A kötelező olvasmányok, az egyetemi tankönyvek, a korábban tiltott olvasmányok is megjelentek, és az antikvárium háttérbe szorult.
– Hány ember jön be egy átlagos napon?
– Most már igen kevés: negyven-ötven. Tizenöt évvel ezelőtt ennek a tizenöt-hússzorosa volt. A forgalom a harmadára csökkent.
– Melyik korosztály keresi a régi könyveket?
– Folyamatosan változik az életkor is. Úgy látom, hogy az egyetemisták most már egyáltalán nem jönnek be, mert – úgy gondolják – mindaz, amire szükségük van, hozzáférhető az interneten. A frissen végzett diplomások között van egy-két megszállott, aki könyvekkel veszi körül magát. Az az igazság, hogy minden egyes politikai pofon lecsapódik itt az üzletben.
– Ki gondolná? Például?
– Amikor 2002 áprilisában elbuktuk a választások első fordulóját, elképesztő apátiába zuhant Bel-Buda értelmisége, polgári rétege. Negyedére esett vissza a látogatottságunk. De aztán 2006 szeptemberében, az őszödi beszédet követően, amikor az emberek reménykedni kezdtek abban, hogy ezt a beismerést nem lehet megúszni büntetlenül, fellendült a forgalom. Persze én is rátettem: olajjal locsoltam a tüzet. Lyukas zászlót feszítettem ki háttérnek. A baj az volt, hogy nagyon hamar megvették azokat a könyveimet, amelyek az illusztrációt adták hozzá. Hiába mondtam, hogy nem eladók, mert még tartani akartam a kirakatot. Így kelt el a fodrászszövetkezetek nagy vörös díszalbuma, amely az ötvenes években valamelyik pártvezető születésnapjára készült. Éppen ezek a könyvek szereztek örömet, amelyekkel szolgálni, szórakoztatni tudtam, és közben magam is szórakozva próbáltam megélni ebben az egyre nehezebb szakmában. És ez a játék tűnik el az apátia miatt, amikor az embereknek már annyira nincs kedvük semmihez, hogy beszélgetni sem hajlandók.
Újfent nyílik az antikvárium ajtaja. Ügynök érkezik, kölnit árul. Tíz éve ugyanígy kopogtatott be egy riasztót, új kirakatrácsot és egyéb védelmi eszközt javasoló férfi. Aztán még kétszer jöttek, de Kemény Botond ellenállt. A harmadik látogatást követően ismeretlen személyek betörtek az üzletbe, és elvittek 200 ezer forintot. Feltörték a páncélszekrényt is. Most már – öt-hat éve – minden van: riasztó, mechanikai védelem, betörésmentes üvegek, kamera. De előtte állandóan betörték a kirakatot. Csak azért, hogy kárt okozzanak, de megesett, hogy elvittek könyvet is, máskor a kirakat összes könyvét, amelyekkel semmit sem lehetett kezdeni, mert sorozatok első kötetei voltak. Azóta sincs meg a bőrkötéses Mikszáthok egyik kötete.
– Az antikvárius olvas? – kérdezem félve.
– Nagyon keveset – vallja be. – Legalábbis ahhoz képest, amennyit szeretne. A csábítás persze óriási. Rendszeresen hordok haza könyveket, de a három pici gyerek mellett nem sok idő marad olvasásra.
– Meg lehet élni ebből?
– Valaha meg lehetett, de most már kétségessé kezd válni a megélhetés. Megemelkedett a rezsi, és azt is nehezen termeljük ki. A mintegy hetven–száz fővárosi antikváriumból az utóbbi öt évben megszűnt tíz–tizenöt. Egyre többen az interneten próbálnak boldogulni. Én még hiszek az emberi kapcsolatokban!
Írók is járnak a Szent Imre antikváriumba abban a reményben, hogy rábukkannak régi műveikre, amelyekből talán csak egy-egy virít a polcaikon. S ha megtalálják a könyveiket, visszafiatalodnak. Van, aki arra kíváncsi, hogy ki hozta ide a dedikált könyveit. Vezér Erzsébetet, aki halálosan beleszerelmesedett Ady Endrébe, és több könyvet írt a költőről, mindig izgatta, mennyire fogynak a művei.
Idős hölgy csoszog be két teáscsészével az antikváriumba, és azt kérdezi Kemény Botondtól: megveszi-e őket? Valamikor itt vásárolta a könyveit, s a tulajdonos neki is köszönheti a létét. Most az idős asszony tőle várna segítséget. De neheztel rá, hogy a teáscsészéket nem veszi meg.
Építési és Közlekedési Minisztérium
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
