Kivont szablyákkal

A hetven évvel ezelőtt Lengyelország ellen megindított háború olyan geopolitikai manőverezés következménye, amelyben ami elromolhatott, el is romlott. Németország számára pedig nem csupán egy diktátor eszelős terve volt: folyománya a kísérletnek, hogy Berlin kitörjön abból a harapófogóból, amelybe Hitler 1939 tavaszára belelavírozta Németországot.

Jósef Lipski berlini lengyel követ úgy vélte, a háború kitörésekor azonnal forradalom robban ki a birodalomban,
s a lengyel haderő komolyabb ellenállás nélkül masírozhat Berlinig.

Ami Hitlernek 1938-ban Münchenben sikerült, Lengyelország esetében már nem. Mert aligha állhatott érdekében a náci diktátornak újabb világháború, tekintve, hogy a német hadvezetés is tisztában volt azzal, hogy megvívására a Wehrmacht nincs felkészülve. Németország számára azonban kelet felé vezetett az út abból a szorításból, amelyet nem kis részben épp Hitler politikája idézett elő.
Hitler már pár héttel a müncheni egyezmény után (amely még a nyugati hatalmak beleegyezésével született), 1938. október 21-én utasítást adott – Németország geostratégiai és hadiipari helyzetének megerősítése érdekében – a maradék Csehország megszállásának előkészítésére, melyre kiváló ürügyet szolgáltatott a helyzetükkel elégedetlen, a csehszlovákizmusból kiábrándult szlovákok függetlenségi törekvése.
Pozsonyban 1939. március 14-én kikiáltották az „önálló” szlovák államot, melynek politikai „függetlenségét”, területi integritását a március 23-i megegyezés értelmében a német birodalom garantálta. E megállapodás értelmében használhatta fel a Wehrmacht a lengyelországi támadáshoz az ország területét, közlekedési infrastruktúráját, amiért cserébe Lengyelország szétverése után visszakapta az 1920-ban, 1923-ban és 1938-ban Varsó által elfoglalt területeket.
Beszédes az is, hogy Hitler 1938 nyarán még hajlandó lett volna Magyarországnak visszaadni az egész Felvidéket, ha Budapest vállalja a békebontó szerepét, és hadat üzen Prágának.
A cseh hadiipar és a megszálláskor zsákmányolt, 36 hadosztály felfegyverzésére elegendő hadianyag – mely akkor a Wehrmacht igényeinek közel harmadát biztosította – nélkül lehetetlen lett volna a lengyel és a nyugati hadjárat győzelmes befejezése.
Hitler 1939. március 21-én a korridorprobléma kezelésére tett javaslatot Varsónak. Úgy vélte, Lengyelország esetében is ki tud kényszeríteni egy etnikai alapú, második müncheni megállapodást. Javaslata szerint Danzig visszakerülne a birodalomhoz, míg Kelet-Poroszországot „területen kívüli” vasútvonalakkal és autópályával kapcsolnák az ország többi részéhez, amiért cserébe hajlandó lenne a status quo garantálására. (Az első világháborút lezáró békeszerződésben biztosított lengyel tengeri kijárat elvágta az anyaországtól Kelet-Poroszországot, és a Népszövetség felügyelete alatt álló, „független” városállammá nyilvánította a 98 százalékban németek lakta Danzigot.) Az „idők szavát” megértő litván kormány március 23-án visszaadta Németországnak az 1921-ben megszállt Memel-vidéket.
A Danzigra vonatkozó német igény azonban az 1934 óta kiegyensúlyozott német–lengyel viszony rohamos romlását vonta maga után. Március 26-i válaszában Varsó e tervet casus bellinek nevezte. Londont és Párizst eközben Csehország 1939. március 15-i megszállása a megegyezési politika feladására és a további német terjeszkedés akár fegyverrel történő megakadályozására sarkallta.
Nagy-Britannia és Franciaország ennek megfelelően március 31-én feltétel nélkül garantálta Lengyelország nyugati határait. A berlini „ajánlatot” követő részleges lengyel mozgósításra válaszul április 3-án Hitler aláírta a Fehér eset fedőnevű hadműveleti utasítást, mely a kétoldalú viszony további romlása esetére a lengyel haderő megsemmisítését tűzte ki célul. A siker politikai feltételének nevezte Varsó diplomáciai izolálását, a háború Lengyelországra korlátozását.

Szovjet erő

Az előkészületeket szeptember 1-jéig kellett befejezni, mivel a meteorológiai adottságok miatt ez volt a támadó hadműveletek megindításának legkésőbbi dátuma. Hiszen a szeptember közepén beálló ködös-esős időjárás megnehezítette volna a légierő tömeges bevetését, valamint a sártengerré váló utak a gépesített alakulatok gyors előrenyomulását. Április 28-i beszédében Hitler – hivatkozva London bekerítési törekvéseire – felmondta az 1935-ben megkötött német–brit flottaegyezményt és a német–lengyel megnemtámadási szerződést. Ám Hitler e politikával 1939 nyarára Németországot kilátástalan helyzetbe manőverezte. A Wehrmacht 1943–44 előtt a legoptimistább vélemények szerint sem vehette fel eredményesen a harcot a nyugati szövetségesekkel. Az Olaszországgal 1939. május 22-én megkötött acélpaktum sem jelentett komoly segítséget, hiszen Róma, tartva az angol flottától, nem merte magát fegyveresen Berlin mellett elkötelezni. Így a Führer a megalázó visszavonulás vagy Sztálin mind konkrétabb szövetségesi ajánlata közül választhatott.
A harmincas években a Szovjetunió megteremtette a világ legerősebb hadseregét, s létrehozta a fenntartásához nélkülözhetetlen hadiipart. Az 1936–38-as tisztogatások garantálták Sztálin megkérdőjelezhetetlen hatalmát a párton és a hadseregen belül, s megnyitották az utat a világháborúban nevet szerzett, ambiciózus és jól képzett szovjet tisztek felemelkedése előtt. A sztálini Szovjetunió – melynek addig egy antibolsevista nagykoalíció megakadályozása volt a legfőbb célja – most már minden más hatalomnál felkészültebb és ezért érdekeltebb volt 1939-ben egy európai háború kirobbanásában. Hiszen Moszkva számára világos volt a világforradalmi lendület kifulladása után, hogy csak fegyveres konfliktus esetén van lehetősége érdekszférájának kiterjesztésére.
Sztálin elsőként a nyugati hatalmakat kívánta az 1939. április 14-én megkezdett tárgyalásokon egy németellenes offenzíva tervének megnyerni. Augusztus 15-i ajánlatában a Vörös Hadsereg 136 hadosztályt, ötezer löveget, tízezer harckocsit és ötezer-ötszáz repülőgépet állított volna ki erre a célra. Ez az inváziós erő több mint dupláját tette ki a Wehrmacht erejének.
A szovjet diktátor az első változat sikertelensége esetén másik tervvel is készült arra, hogy a háborúból hasznot húzzon: terve szerint megnemtámadási szerződéssel megszabadítja a német vezetést a kétfrontos háború rémétől, és lehetővé teszi számára a Lengyelország elleni támadást. Így Németország válik agreszszorrá, amit követni fog a francia és brit hadüzenet. Az ezután létrehozott brit tengeri blokád miatt Németország a háború folytatásához nélkülözhetetlen nyersanyagokat csak a Szovjetuniótól, illetve rajta keresztül tudja beszerezni. Ezért Moszkva támogatásának árát kedve szerint szabhatja meg. S az elhúzódónak gondolt háború után – bármelyik fél győzne – nem lesz abban a helyzetben, hogy a szovjet feltételeknek ellentmondjon.
Miután Varsó augusztus 19-én határozottan elutasította a szovjet részről követelt átvonulást, és Párizs és London sem látszott alkalmasnak a támadó fellépésre, Sztálin a német szövetség mellett döntött. (Varsó joggal tartott attól, hogy a Vörös Hadsereg nem elégedik meg az átvonulással, és hosszabb időre is náluk feledkezik.) Az e napon a politikai bizottság tagjai előtt mondott beszédében a szovjet diktátor világosan kifejtette: elsődleges célja a kapitalista hatalmak összeugrasztása, amelyre mint a kontinentális Európa elfoglalásának és bolsevizálásának első lépcsőfokára tekint. Sztálin tervének első fele maradéktalanul bevált, s jóindulatú semlegességéért cserébe az augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum Lengyelország keleti fele mellett Lettországban, Észtországban, Finnországban és Besszarábiában ismerte el a Szovjetunió érdekeit. Ribbentrop hazatérte után úgy összegezte moszkvai tapasztalatait, hogy olyan jól érezte magát, mintha a párt régi harcosaival találkozott volna. Hiszen mindkét diktatúra a „versailles-i szerződés torzszülöttjének” tartotta Lengyelországot.
A paktum aláírása ellenére Varsó továbbra is hajthatatlannak mutatkozott Danzig és a Lengyelországban élő német kisebbség kapcsán. Stratégiai helyzetének ilyen fokú félreértelmezése egyrészt a nyugati szövetségesekben való vak bizalmával magyarázható. Május 19-én katonai megállapodást kötött Franciaországgal, melynek értelmében német agresszió esetén Párizs tizenöt nappal mozgósítása után hadereje nagy részével támadást indít Németország ellen. Ez a megállapodás azonban ellentmondott az első világháború kategóriáiban gondolkodó francia vezérkar elgondolásainak, amely csak 1940 tavaszára, a brit erősítések beérkezése utánra tervezte a támadást. Azt, hogy addig a lengyel hadsereg ki tud tartani a nagyobb hadműveleteket lehetetlenné tevő rossz időjárás miatt, Párizsban biztosra vették.
Varsóban félreismerték a németországi viszonyokat is, hiszen például Jósef Lipski berlini lengyel követ úgy vélte, a háború kitörésekor azonnal forradalom robban ki a birodalomban, s a lengyel haderő komolyabb ellenállás nélkül masírozhat Berlinig. Varsó végzetesen túlértékelte saját erejét – a mozgósított, körülbelül kétmilliós lengyel hadsereg létszáma azonos volt az alig négy éve felállított Wehrmachtéval –, és hitt a Németország elleni háború megnyerésében. A lengyel elit jó része ekkor Kelet-Poroszország, Pomeránia és Szilézia bekebelezéséről álmodott, ezért augusztus 23. után is hajthatatlan maradt Danzig kérdésében. Az öncsalás legszomorúbb példáját a Pomorska lovasdandár szeptember 3-i támadása nyújtotta, amikor kivont szablyákkal támadták meg a 3. német páncéloshadosztály tankjait. De ezek a tankok már nem a hadgyakorlatokon használt papír- és ponyvamakettek, hanem valódi páncélosok voltak…

Rebellisek

Hitler egyébként augusztus 25-én – értesülve a brit–lengyel szövetségről, valamint Olaszország semlegességéről – az utolsó pillanatban még leállította az augusztus 26-ra tervezett támadást, és még egy kísérletet tett követeléseinek diplomáciai úton történő keresztülvitelére. Mivel nem sikerült minden alakulatot időben értesíteni, a 14. hadsereg néhány Szlovákiában állomásozó egysége támadásba lendült, majd a helyzet tisztázódása után visszavonult német területre.
Hitler úgy vélte, ha ő tudja diplomáciailag bekeríteni Lengyelországot, akkor Varsó az utolsó pillanatban engedni fog Danzig kérdésében, vagy a nyugati hatalmak, belátva kudarcukat, egy új Münchenben járulnak hozzá a határok megváltoztatásához. Ráadásul a Szovjetunióval augusztus 23-án kötött Molotov–Ribbentrop-paktum és az azt követő gazdasági megállapodások hatástalanná tették az első világháború talán leghatékonyabb brit fegyverét, a tengeri blokádot. Miután ultimátumára – melyben egy lengyel teljhatalmú megbízott Berlinbe küldését követelte – Varsó nem reagált, a Führer augusztus 31-én kiadta a másnapi támadási parancsot.

A lengyelországi hadjárat

A Wehrmacht szeptember 1-jén lendült támadásba. Bár létszámfölénye minimális volt – 1,5 millió némettel 1,3 millió lengyel katona állt szemben –, az elavultan kiképzett és vezetett lengyel hadsereg napok alatt összeomlott a Luftwaffe csapásai és a páncéloshadosztályok rohamának súlya alatt. Szeptember 3-án ugyan London és Párizs hadat üzent, de erejükből csak egy szimbolikusnak is alig nevezhető támadásra futotta. Pedig még most is könnyedén győzhettek volna, hiszen a német csapatok minimális fölényüket a keleti fronton a nyugati front védtelenül hagyásával érték el.
A színfalak mögött Hitler már korántsem sugározta azt a magabiztosságot, amellyel a páncélosok Lengyelországban előretörtek. Mindvégig egy „második Münchenben” bízott, és szinte összeomlott, mivel tudta, Németország képtelen a kétfrontos harc folytatására. Mint Alfred Jodl, a véderő-főparancsnokság vezetési hivatalának főnöke a nürnbergi perben kijelentette: „Hogy mi már 1939-ben nem vallottunk kudarcot, az annak a körülménynek volt köszönhető, hogy a lengyelországi hadjárat alatt a becslések szerint 110 francia és brit hadosztály teljesen passzív maradt a 23 német hadosztállyal szemben.”
Ráadásul Berlinnek nem sikerült e napon a Lengyelország elleni akcióba bevonnia a Szovjetuniót, ezzel hadiállapotba keverni a nyugati hatalmakkal. (Hitler nem tudta, hogy az augusztus 25-i brit–lengyel szerződés titkos záradéka értelmében Londont csak a nyugati irányból jövő támadás kötelezte automatikus hadüzenetre.) A gyors német előrenyomulás azonban a zsákmány biztosítására készteti a szovjet vezetést, így szeptember 17-én a „rend helyreállítása érdekében” a Vörös Hadsereg megkezdte a bevonulást Kelet-Lengyelországba. A sikertelen kitörési kísérletek után, szeptember 18–19-én kapitulált a német csapatok által bekerített lengyel „Posen” és „Pomerellen” hadsereg. Szeptember 19-én bezárult az ostromgyűrű Varsó körül, s miután a város ötszöri felszólítás után sem adta meg magát, szeptember 24-én a Luftwaffe megkezdte a város bombázását. A légitámadások következtében a város védői Juliusz Rómmel tábornok vezetésével szeptember 28-án tették le a fegyvert. E napon írták alá Moszkvában a német–szovjet befolyási övezeteket újraszabályozó „barátsági” és határmegállapodást.
Sztálin javaslatára, aki szabadulni igyekezett a rebellis lengyelektől, Németországhoz került a lublini és részben a varsói vajdaság területe, ellentételezésként Litvánia a szovjet érdekszféra részévé vált. A megállapodás egyik titkos protokollja közös fellépést célzott meg mindenféle lengyel nemzeti agitációval szemben. Míg bizalmas kiegészítése a szovjet érdekszférában élő „népi németeknek” tette lehetővé a kivándorlást Németországba. A szeptember 28-án Észtországra, október 5-én Lettországra, október 10-én Litvániára kényszerített segítségnyújtási szerződés lehetővé tette, hogy a Szovjetunió ezen országokban katonai támaszpontokat hozzon létre. Sztálin kezdettől fogva mindenféle lengyel államiság ellen foglalt állást, így a megszállt keleti lengyel területek a szovjet módszerekkel megtartott választások után, október 27-én „kérték” felvételüket a Szovjetunióba. Hitler – miután október 12-én létrehozta a főkormányzóságot – az államiság lehetőségét csak 1940 nyarán vetette el, amikor világossá vált, hogy nem tud különbékét kötni Londonnal.
Október 6-án Lublin térségében kapituláltak az utolsó még harcoló lengyel szárazföldi csapatok, bár a fel-fellángoló partizántevékenység elfojtása csak 1940 tavaszára sikerült. A hadjáratban hetvenezer lengyel katona esett el, 133 ezer sebesült meg, körülbelül 700 ezer esett német, 300 ezer szovjet fogságba. Közel 120 ezer katonának – főként Magyarországon keresztül – sikerült elmenekülnie a német érdekszférából, ők később a szövetségesek oldalán harcoltak hazájukért.
A német veszteségek 10 500 halottal és 30 ezer sebesülttel alacsony szinten maradtak. A hivatalos szovjet adatok alapján a „rendteremtés” 740 halottba és 1900 sebesültbe került.
A partizánharc mellett a lengyelországi németek elleni augusztus–szeptemberi atrocitások – amelyeknek óvatos becslések szerint is ötezren estek áldozatul – szolgáltatták az ürügyet a lengyel vereség utáni német kegyetlenkedésekre. Még rosszabbul jártak azok, akik szovjet megszállás alá kerültek: egyes becslések szerint 1939 és 1941 júniusa között több mint félmillió „osztályellenséget” likvidáltak Lengyelország területén.