Köznapló

Szeptember 3., csütörtök
Tegnap muszáj Herkules voltam: megmentettem egy ember életét. Egy posványban tocsogó, moslékszájú, hitvány emberét, de amikor egy életről volt szó, az ember nem mérlegel.
Éppen szálltam le a vonatról, tele a kezem, tele a fejem, mert ugyan hol kap egy vidéki szép gyümölcsöt, jóízű kenyeret és közlekedési élményeket, ha nem a fővárosban? A látvány, ahogy elcipelem az autóig a barackot, a szőlőt és a könyveket, nem „szerkesztő uras”, és cseppet se elegáns, de szememben a civil egyszerűségnek mindig nagyobb becse volt a látszatnál, ami oly fontos a politikusnak, az újgazdagnak és a bulvárgörlnek. (Ez okból indulok nagyobb áhítattal egy Duna-parti sétára, mint bármikor a Parlamentbe.)
Átballagtam az aluljárón, s kiértem a főtérre, ahol a rozsdálló gesztenyék már jelzik az őszt. Ez jó érzéssel tölti el az embert: szüretek emlékével, a friss dió ízével – az utóbbit már csaknem a nyelvemen éreztem, mikor is őserdei kiáltás harsant, és szétszaggatta a képzelet idilljét. Nem kellett kutatni, honnan az üvöltés, egy másfél mázsás hústorony rohant elő, és rá a posványemberre. Ritkán látható ütést vitt be (állcsúcsra, ahogyan azt a ringek világában mondják), technikailag tökéletesen kivitelezve, ritkán látni egy civiltől ilyet, minek nyomán a cingár (mert a moslékszájúak legtöbbje az én tapasztalatom szerint keshedt izomzatú, egyszálbélű ember) előbb úszott a légtérben egy métert, majd mozdulatlanul kiterült a kövön.
De hiába a mozdulatlanság, és hiába a régi csibészszabály, hogy aki a földre került, megilleti a feltápászkodás joga, a hústorony nem csibész volt, hanem állat: rávetette magát a másikra, és ütötte a kövön is. Májra, szívgödörre célzott, rögtön láttam, hogy szakképzett verekedő, muszáj volt hát leraknom a barackot, a szőlőt és a könyveket, mert fél perc még, s a másikat hullaszállítók viszik el ládában. Hetvenhárom kilómmal nem fékezhettem meg az öklöző Góliátot, rákiáltottam hát egy ott őgyelgő fickóra, próbáljuk leszedni a vékonyról a vastagot, de hamarost.
Nem volt könnyű. A vékony feltámadt, és ami galád szó létezik a magyar nyelvben, márpedig létezik elég, sorolta és sorolta, amaz ütötte és ütötte, mi meg küszködtünk és küszködtünk.
Az ország egyik legszebb táján békés kisvárosnak hisszük Marost. Mi lesz, ha ez a béke zülleni kezd?
A vastagot megfékeztük végül, bár ha nagyon akarja, minket is kiterít, s szerencsémre megúszta baj nélkül a fővárosi gyümölcsszállítmány és Szultan Katancsijev könyve is. Izzadtan ültem a kocsiba, volt időm arról merengni: érdemes? Azok ketten a tér túlsó felén – távolodva egymástól – ugyanúgy üvöltöttek, mint az állcsúcsra mért ütés előtt.
Mi szeretnél lenni? – kérdeztem magamtól sokadszor. Csendben élő öreg kínai bölcs. Akkor miért teszed ki magad ilyesminek? Emlékszel Li Taj-pónak arra a négy sorára? Emlékszem: „Madárraj rebben, / árva felhő megy, / nem unjuk nézni / egymást – én és a hegy.”
Hát akkor inkább a hegyre figyelj! A felhőkre. A költöző madarak rajára. Ma gyönge voltál. Holnap talán erős leszel. És valamelyest okosabb.

Szeptember 5., szombat
Van okom derűre, érik a változás, s ezt nemcsak érzem, de bizonyítva is látom. Az elszánt balliberális napilap buzgó levelezője elmagyarázta: kommunista, mint olyan, ma már nincsen. Balszerencséjére a tévé esti híradójában az elszánt levelezőnek együtt kellett látnia az élő cáfolatot: két klasszikus pártgráciát, Lendvai Ildikót és Szűcs Erikát. Egy asztalnál ülnek, egy követ fújnak, egyformán rontott rajtuk az idő és a mozgalom: az előbbi újabban pöszít, a másik meg biggyesztget. Lehet, hogy nincs már ilyen szó, de ők még vannak. És rájuk illik. Ők azok.
És ha azok, a föld mozdulni fog, mert tudja a dolgát: elnyelni mindazt, ami elmúlt, ahogy a lehullott falevelek is szétmállanak decemberre, aztán már nincsenek.

Szeptember 6., vasárnap
Van egy könyvsorozat, alig ismerik, márpedig a finnországi svéd írónő történetei a muminokról, ezekről a kedves csodalényekről megérdemlik a figyelmet, főleg, ha gyerekember az olvasó, bár a felnőtt is kedvét leli bennük. Nálunk egy ideje nem tesznek különbséget írás és írás között, s az ide csöppent szatócsok azt hiszik, elég reklámozni egy könyvet, máris egy napon lehet emlegetni a szerzőt Jókaival. Hát nem.
Hetven százalékkal árazták le a politikus szépaszszony, Lévai Katalin könyvét, amelyet pár éve óriásposztereken hirdettek, s lám, hiába. Hogy ez káröröm volna? Csupán rámutatás. Hogy nem lehet valaki egy időben bálkirálynő az Operában, képviselő Brüsszelben és bestsellerszerző a könyvpiacon. A igaz dolgoknak áruk van. Vagy megfizeted, vagy mínusz hetven százalék…
Ezért szorul a könyvesboltok árnyékos felére az, aki előtt szerte a világon a kiadók és az olvasók fejet hajtanak. Tove Jansson könyveit a mumincsalád viselt dolgairól negyven nyelvre fordították, a japánok filmet forgattak belőle, okkal hisszük hát érdemes szellemi holminak. Hol muris, hol bölcs történetei orvosságai lehetnek a kórnak, amely felénk tizenéves korban kezdődik, és a felnőttek tömeges tökfejűségével végződik – fogjuk hát gyermekünk karizmait keményebb munkára, hogy képes legyen hosszabb ideig a kezében tartani egy könyvet.
Olvasni kell, nincs mese. A tévé kétdimenziós embereket nevel, az élsport doppingáldozatokat, az iskolákban uniós programot erőltetnek tanítás helyett – a gyerekember sose volt annyi nagy szellemi balesetnek kitéve, mint mostanában. Ha rá akarjuk venni az olvasásra, muszáj könyvet adni a kezébe, s olyannal kezdeni, amelyik után kedve lesz újabbat kérni.
A muminokról szóló hat könyv ébreszthet ilyen kedvet. Vukovári Panna remekül fordította őket, a Napkút Kiadó jól kezelhető méretben dobta piacra. Mi kell még, ami olvasót toboroz? Mozgásba hozott fantázia.
Képzeljük el a skandinávok természetszeretetét nyáron és olvasó kedvüket télen, amely arrafelé irtóztatóan hosszú és sötét. Mégis erényt tudtak kovácsolni belőle: igazolja a skandináv lakáskultúra. Ibsen, Lagerlöf, Hamsun, Strindberg, Sillanpää neve mást igazol: azt pedig, hogy a véget érni nem akaró téli estéket el lehet tölteni remekművek írásával is. És nem kéne feledni azt sem, hogy a messzi északról való a norvég mintás pulóver, a finn Nokia telefon és a vendéglőkben már csaknem mindenütt honos svédasztal is. Puritánság, szorgalom, a kis értékek nagy megbecsülése: ezek hozták az elismerést számukra, és ezért irigylik őket – okkal.
Tove Jansson könyvei ebből a talajból nőttek ki. Kemény talaj, de termővé tették. Ideje volna a folyton emlegetett keleti és nyugati irányok helyett figyelmünket észak felé fordítani, onnan venni példát arra, amit meg kéne tanulnunk.

Szeptember 7., hétfő
K. belügyiirat-felmérő – ennek állítja magát könyvének címében Kenedi, akit megint megvezettek. Ezúttal a honvédelmi tárca. Furcsa ez. A keleti blokk országaiban mindenütt feldolgozták és nyilvánosságra hozták az ügynökök, a tartók listáját, nálunk még mindig dugdossák őket. Kenedi Jánosra van bízva, s aligha volt jó választás ez a kedélytelen ember.
Eddigi életemben, melyet szögesdróttal, tiltott olvasmányokkal és mérgezett ételekkel kerítettek el, fő passziómmá a szemlélődést tettem, ezért figyelem egyfajta buzgalommal az ügynökügyek máig élő izgalmait és a széles körű betojást. Az efféle kedvtelésre gyanakszanak a buzgók, a mindenen változtatni akarók, de nekem is van okom viszontgyanakvásra: az ő mindent elhorzsoló, kielégítetlen agresszivitásuk miatt.
A szemlélődés finnyás tevékenység, a dolgok tüzétől távol, egyfajta elvi magasságból gyakorolja az ember. Legmagasabbról a csillagok művelik, ezért érzem rokonomnak, munkatársamnak, sőt cinkosomnak az este hunyorgó Vénuszt, mely egy asztrológus szerint belefonta magát a sorsomba. Együtt nézelődünk hát, ő fentről, én kissé alacsonyabbról, s ha az előbb eszembe jutottak Kenedi János listái, hadd áruljam el, hogy arról, amit a szemem horizontja befogott, én szünet nélkül jelentettem. Annyi különbséggel, hogy jelentéseimet – ha Darvasi, a Magyar Hírlap főszerkesztője engedte közölni őket – bárki olvashatta.
A pusztuló magyar vidék falvairól és városairól íródtak, riportnak mondták őket, s nem érzem hivalkodónak az állítást, hogy olvashatóbb, gazdagabb tartalmú („föl”-)jelentések voltak, mint az ügynökök írásai. Az ő kehes mondataikra számos példát találtam Modor Ádám dokumentumköteteiben, s mióta olvastam őket, sejtem, miért félnek a leleplezéstől. Ország-világ előtt kiderülhet, milyen tehetségtelenek. Stílustalan, rossz magyarságú jelentéseikkel próbálták aládúcolni a düledező rendszert, úgy, ahogy az ingatlankezelőség a terézvárosi bérházak függőfolyosóit. De amíg az utóbbiak első osztályú fenyőre támaszkodtak, a rendszer „oszlopai” sereges senkik voltak.
A polgári kormány nagyot hibázott, amikor 1998 után nem adott igazi feladatot a vele szimpatizáló kultúrértelmiség javának, pedig az várt erre. (Hogy a következő választást elvesztették, annak ez is oka volt.) 2010-től hihetetlenül fontos lesz, miként tudják aktivizálni e kör magját. Az ő dolguk ugyanis erős szellemi alapokat építeni az alá, amelyből létre kell jönnie a cselekvő Magyarországnak. És amelyet végre nem aládúcolni, hanem építeni kell – jó anyagból, okos irányítással, őszinte lelkesedéssel.

Szeptember 9., szerda
Ma kilencvenöt éves Magyar Ilonka. Ez így aligha mond valamit, de ha hozzáteszem, ő az utolsó élő Bicsérdy-tanítvány, talán sejtik néhányan, hogy az egészséges életmód hírhedett apostoláról van szó. Ilonka hozzá szegődött huszonkét évesen, betegségeiből tanításai alapján gyógyult ki, s ha nem szenved combnyaktörést, elmegyek megköszönteni. Pár éve megajándékozott a „mester” könyveivel a helyes táplálkozásról. Az üdvözítő életmódról. A fejet hajtó hitről. Bicsérdy évtizedes tanulmányok után állt elő a húszas években sokat vitatott tanaival, étrendi javaslatai mégis jobbak, mint a mai Atkins-féle divat. Tanácsai egyszerűek, hatásosak, és javítják a lélek állapotát is. Meg ami ugyancsak fontos: nem kell adaptálni őket, mert innen valók.