Lopva nőszők

Darwin fő művének, A fajok eredetének megjelenése előtt száz évvel az egyre sokasodó  felfedezések hatására a svéd botanikus, Carl von Linné saját korábbi álláspontját is megváltoztatva felvetette az élőlények változásának lehetőségét. Bár az evolúció felfedezéséig nem jutott el, az állatok és a növények rendszerezésében elért eredménye csak Darwinéval vethető össze.

Linnaeus (aki csak nemesi rangra emelése után vette fel a nálunk ismertebb Carl von Linné nevet) a XVIII. század közepén ellátogatott a dél-svédországi Helsingborgba, ahol egy sziklát szemlélve megfigyelte, hogy felváltva követték egymást benne a pala- és a homokkőrétegek. Így írt jegyzetfüzetébe: „A pala a homokkőrétegek közé ékelődött. A homokkő egykoron laza homok volt, a pala pedig egyszerű piszok. De ehhez [az átalakuláshoz] mérhetetlen időre volt szükség. Döbbenten állok ezen a magaslaton, alattam letűnt korok lenyomatai.” Linnaeus felismerte, hogy a Föld sokkal régebbi, mint az akkoriban elfogadott néhány ezer év, és a geológiai formák kialakulásában nem az özönvíz játszotta a főszerepet: „Az, aki mindezt az özönvíznek tulajdonítja, amely hirtelen jött és ment, teljesen járatlan a természettudományokban, vak, csak mások szemén keresztül képes látni, ha egyáltalán képes bármit is felfogni.”
Fiatalkorában Linnaeus nem sokban különbözött a XVIII. század más természettudósaitól. Lelkész fiaként iratkozott be az egyetem orvosi karára.
– Linnaeus orvos volt, hiszen akkor még nem létezett önálló botanikusi szakma. Hamar kiderült azonban, hogy jobban érdeklik a növények, mint a gyakorlati orvoslás – mondja Cecilia Bergström, a Linnaeus uppsalai botanikus kertjének egyik sarkában álló, korábban az igazgató szolgálati lakásául szolgáló házban berendezett múzeum kurátora. – A kert funkciója alapvetően az volt, hogy benne gyógynövényeket termesszenek, és az orvostanhallgatók itt megismerkedhessenek a különféle gyógyfüvekkel.


Az Uppsala történelmi központjában lévő kertben mintha megállt volna az idő.
– Linnaeus elrendezésének megfelelően elkülönítve tartjuk az egynyári, a kétnyári és az évelő növényeket – tájékoztat Lena Hansson, a muzeális botanikus kert kertésze, miközben az ágyások között sétálunk. – Külön parcellában, a szimmetrikus kert két oldalán nőnek a tavaszi és az őszi növények. Linnaeus térbeli ellentételezéssel is próbálta érzékeltetni a növények ellentétes tulajdonságait.
Az uppsalai egyetem nem e kertben végzi a botanikai kutatómunkát, hanem egy közeli településen, amelyet a helyiek „Svédország legnagyobb kisvárosának” neveznek. Ez a kert több mint száz évig, a XVIII. század végétől a XX. század elejéig elhagyatottan állt. Akkor felújították és tudománytörténeti emlékhellyé alakították.
– Ez a botanikus kert egyfajta „befagyott képe” a XVIII. században működő kertnek – folytatja a kertész. – Helyreállítása közben az volt a legfőbb szempont, hogy minden ugyanolyan legyen, mint Linnaeus idejében. Igyekszünk minél több fajt tartani azok közül, amelyek akkor is itt voltak. Nagyjából ezerháromszáz növényfajunk van.
– Természetesen a legtöbb esetben csak a fajok azonosak, az egyedek mások. Ez az egynyáriaknál, azt hiszem, érthető – veszi át a szót Magnus Lidén, az uppsalai egyetem rendszertani tanszékének botanikusa. – Viszont van néhány túlélőnk a XVIII. századból, pontosabban az akkor élt egyedek klónjai, például egy szibériai keltike.


A kert, ahogy a világ szinte minden botanikus kertje, külföldi kertekkel, arborétumokkal együttműködve tartja fenn állományát, amelyekkel rendszeresen cseréli a beérett magvakat. Magnus Lidén említette, hogy egy magyar botanikussal, Radvánszky Antallal is szoros kapcsolatot ápolnak.
– A növények legnagyobb részének beszerzése magcserével történik. A botanikus kertek a saját gyűjteményeikben élő növényekről gyűjtenek termést és magot, illetve eredeti élőhelyeket keresnek fel maggyűjtés céljából – nyilatkozta lapunknak Radvánszky Antal botanikus, a Magyar Arborétumok és Botanikus Kertek Szövetségének munkatársa. – Az összegyűjtött és feldolgozott magok egyik részét maga a kert használja fel, a másik részét pedig felajánlja más botanikus kerteknek. A felajánlott magokról listát készítenek, amelyet index seminumnak neveznek. A kiválasztott magokat aztán postai úton juttatják el a megrendelőnek.
Huszonnyolc éves korában, amikor az első rendszertani művét, a Systema naturae-t (A természet rendszere) megjelentette, Linnaeus meg volt győződve arról, hogy minden jelenlegi élőlény a bibliai teremtéskor jött létre, tulajdonságai nem változnak, „minden utód tökéletes mása szüleinek”, írja. Amint azonban egyre mélyebben belevetette magát a természet tanulmányozásába, rájött, hogy az élőlények külső megjelenése nem állandó, így az általa leírt tulajdonságaik sem tekinthetők véglegeseknek. E felismerésében különös szerepet játszott egy kis virág, a gyújtoványfű (Linaria). A gyújtoványfüvet Linnaeus már rendszerezte korábban, egyszer azonban egyik tanítványa felfedezett egy nagyon különös egyedet, amely sok tulajdonságában hasonlított a gyújtoványfűre, de szimmetrikusak voltak a virágai, és öt porzója volt a gyújtoványfűnél megszokott négy helyett (e tulajdonság Linnaeus rendszerében nagyon fontos bélyeg volt). A botanikus egész tanulmányt (akkori szóhasználattal disszertációt) szentelt a virágnak, amelyet torz tulajdonságai miatt Peloriának, szörnyetegnek nevezett el. Úgy gondolta, hogy a növény „nem kevésbé megkapó, mint ha egy tehén farkasfejű borjúnak adna életet […] vagy egy körtefán nárciszvirágok nőnének”. Linnaeus arra jutott, hogy a növény a hagyományos gyújtoványfű és egy másik faj hibridizációjával jött létre, tehát új faj keletkezett a teremtés után évezredekkel. Ma már tudjuk, hogy a Peloria a gyújtoványfű mutációjával alakult ki.
Máig ható tudományos örökségének középpontjába mégis a modern rendszertan megalapítása helyezhető. Kifejlesztette a kettős nevezéktant (binominális nómenklatúrát), amely szerint az állatok és a növények latin neve két tagból áll. Elöl áll a nemzetség (állatok esetében a nem) neve, ezt genusnévnek hívjuk, hátul pedig a fajnév (speciesnév). Az új nevezéktant hamar elfogadta a kor botanikusközössége, hiszen korábban teljes káosz uralkodott a fajok elnevezése terén. A nevek túlságosan hosszúak voltak, és a szerzők párhuzamosan többféleképpen nevezték el a fajokat.
Linnaeus alkotta meg a főbb rendszertani kategóriákat, az osztályokat, családokat, nemzetségeket. A Systema naturae-ban tehát lefektette az osztályozás alapjait, de a növényfajok elhelyezése a rendszerben utóbb tévesnek bizonyult. A botanikus ugyanis egyetlen tulajdonságot, a növény szaporítószerveinek felépítését vette alapul az új fajok besorolásánál. A porzók száma alapján huszonnégy osztályt hozott létre. Bár a rendszere praktikus volt, hiszen nem kellett mást tenni egy ismeretlen faj besorolásához, mint megvizsgálni virágzatát, megvoltak a maga korlátai. A virágtalan növények például egyetlen közös osztályba, a Cryptogamae (rejtett szaporodásúak) csoportba kerültek. Az első fordítók ezt az osztályt romantikusan „lopva nőszőknek” magyarították, amely elnevezés a XIX. század folyamán általánosan használatos volt. Jókai Mór például így ír a Fekete gyémántokban: „A legelső rétegben még nincsen más növény, csak tengerhínár és páfrányok, zsurlók, korpafüvek, mikkel semmi állat nem él, lopva nőszők, s az állatvilágnak csak a legalsó nemei: csigák, kagylók végtelen változatosságban.” A ma használatos rendszer már a növénycsoportok evolúciós leszármazási kapcsolatain alapul, Linnaeus osztályozása mégis a tudománytörténet egy fontos állomásának tekinthető.
A Systema naturae újabb kiadásain Linnaeus folyamatosan dolgozott, az újonnan felfedezett fajokat igyekezett elhelyezni a rendszerben, és modern tudóshoz illő módon nem volt rest változtatni rajta, ha az új ismeretek cáfolták korábbi elméletét. Művének tizedik, 1758-as kiadása igazi áttörést jelentett a rendszertanban. Hétezer-hétszáz növényfajt és 4235 állatfajt (szinte az összes ismertebb állatot) nevezett el, majd sorolt be az osztályok, családok valamelyikébe. Megjelent a vízi emlősök osztálya, amelybe azonnal áthelyezte a korábban a halak között szereplő bálnákat. A legelőremutatóbb újítása mégis az ember rendszerezése volt. Elnevezte Homo sapiensnek (gondolkodó embernek), és az emberszabású majmok közé helyezte a rendszerben. Nem minden elképzelése volt azonban ennyire megalapozott. Az emberszabásúakról szóló könyvében leírja például a Homo caudatust, a farkos embert és más hasonló, csak a mesékben létező lényeket, amelyeket mások elmondása alapján vetett papírra.
Darwin minden bizonnyal ismerte Linnaeus munkásságát, hiszen azt a botanikus egyik tanítványa, Daniel Solander nagy sikerrel népszerűsítette az Egyesült Királyságban. Charles Darwin nagyapja, Erasmus Darwin Linnaeus két tanulmányát is lefordította angolra, sőt még verset is írt Linnaeus „szexuális rendszeréről” A növények szerelme címmel. Darwin felhasználta Linnaeus „természetökonómiai” elméletét is, amely nagyon hasonlított a mai ökológiára. A svéd tudós felismerte, hogy egy élőhelyen milyen sok szállal kapcsolódnak egymáshoz a fajok, és időnként hajlamosak a túlnépesedésre. Ő még egyfajta „mindenki mindenki ellen” vívott háborút látott a természetben, amelyet Darwin a létért való küzdelem koncepciójára cserélt.


Tudományos nagysága ellenére talán mégsem emlékeznének rá ennyien ma is, ha nem lett volna olyan érdekes a személyisége. Linnaeus igen tudatosan alakította karrierjét, így hamar nagy tekintélyre tett szert Svédországban. Az önértékeléssel sem voltak gondjai, kedvelte a népszerűséget, és szerette, ha modellt ülhet a festőknek. Talán a legtöbbször megfestett svéd emberként százötven portréja maradt az utókorra. A negatív kritikát azonban igen nehezen viselte, és megvolt az eszköze, hogy bűnükhöz mérten visszavágjon az őt „igaztalanul” bírálóknak. Ez az eszköz pedig legkedvesebb tevékenysége, a latinnév-adás volt. A tudománytörténeti legendárium telis-tele van olyan esetekkel, amikor Linnaeus a számára kedves fajokat barátairól, míg a visszataszító növényeket és állatokat haragosairól nevezte el. Az ő nevük legtöbbször csak a róluk elnevezett fajok közvetítésével maradt az utókorra. E történetek közül egyik-másik biztosan csak legenda, mégis jól jellemezik Linnaeus személyiségét, aki nem utazott sokat, viszont tanítványait, beosztottjait gyakorta küldte gyűjtőutakra a távoli kontinensekre. Eközben idejének legnagyobb részét a kényelmes Uppsalában töltötte, mégis ő aratta le az új fajok leírásáért járó tudományos dicsőséget. Egyik tanítványa, bizonyos Rolander ezt nem viselte olyan könnyedén, és megtagadta, hogy a Suriname-ból hozott több ezer mintát átadja Linnaeusnak. A biológus ezért elővette a világ legjelentéktelenebb poloskáját, és elnevezte Aphanus rolandrinak, amely magyarul „aljas Rolandert” jelent.
Pályatársai is hasonlóképpen járhattak. A német Johann Georg Siegesbeck, a szentpétervári arborétum botanikusa Linnaeushoz fűződő korábbi barátsága dacára több művében is próbálta cáfolni Linnaeus szaporítószerveken alapuló „szexuális rendszerét”. Minthogy tudományos érvelése elég szegényes volt, morális alapon igyekezett kikezdeni Linnaeust; mint írta, Isten bizonyosan nem engedné meg, hogy húsz vagy akár több férfi (tehát a virág porzói) ugyanazt a nőt (a termőt) vegye feleségül. Linnaeust biztosan felmérgesítette ez az övön aluli ütés, aminek emlékét a Sigesbeckia nevű büdös gyomnövény őrzi. Egy másik konkurens biológus, a francia Georges-Louis Leclerc, Bufon grófja (aki ugyancsak felismerte a fajok változékonyságát) Linnaeusszal ellentétben elhibázottnak vélte a növények pusztán külső jegyeik alapján történő rendszerezését. E véleményét nyíltan is hangoztatta, aminek az lett a vége, hogy a barna varangyot mindmáig Bufo bufónak nevezik a tudományos közleményekben. Előfordult azonban, hogy Linnaeus szentimentális okok miatt nevezett el egy fajt. A Spanyolországban honos kis szegfűféle virágot, a Loeflingiát egy kedves tanítványa emlékére keresztelte el, akit elvitt a láz dél-amerikai növénygyűjtő expedíciója során.
Linné ma Svédország egyik legmegbecsültebb tudósa, a százkoronás bankjegyen is az ő portréja látható. Nagyon érdekes viszont, hogy háromszáz év alatt hogyan változott a svédek róla alkotott képe.
– Linnaeus születésének századik évfordulóján, 1807-ben még sokan éltek, akik életében is ismerték az alig harminc évvel azelőtt elhunyt botanikust, így az akkori megemlékezésekben reális képet festhettek róla – mondja Cecilia Bergström. – Száz évvel később a svédek Linnaeus-képe nagyban változott, és ennek ő nem biztos, hogy örült volna. Akkoriban ő volt a kedves idős bácsi, aki gyerekeket tanított. A méltatások szerint nagyon jó ember volt, aki így megtestesítette a svédek általános személyiségjegyeit. A két évvel ezelőtti évforduló idején pedig főként a fiatal Linnaeus jelent meg kíváncsi, tettre kész vállalkozóként.