Nyíltszíni magánbeszéd

A nyilvános és magánbeszélgetés közötti különbség nem kíván különösebb meghatározást, mindenki tudja, hogy másként fogalmazunk egy barátunk, ismerősünk jelenlétében az utcán, mint mikrofon, de legalábbis közönség előtt. Ezek a kultúremberek körében ismert és tanult viselkedések, amelyeket normális társadalomban be szokás tartani, de természetesen a normális társadalom szabályai is változnak. Ma már nem tekinthető egy-egy középsúlyos nyíltszíni káromkodás fékevesztettségnek, akik behozták a nyilvános körbe, azok azzal érvelnek, hogy nincs értelme tovább úgy tenni, mintha a közbeszédnek ez a része nem lenne. Valamint, hogy az élethez tartoznak a korábban a magánszférának tekintett területek is.
A fenti tényen vitatkozni már nem érdemes, a jelenség terjed, s mivel a nyilvános megszólalás szabályai eltűnőben vannak, egyre többen érzik úgy, hogy ők is képesek mondjuk rádiós műsorvezetésre. Ez azonban csupán az egyik oka annak, hogy amatőrök kerülnek immár nagy számban a mikrofon elé. Nehéz éppen azoknak számon kérni rajtuk a felkészültséget, akik maguk sincsenek a szakmai ismeretek birtokában. Tudomásul kellene tehát vennünk, hogy nem csupán az úgynevezett bulirádiózás – a hallgatónak elég, ha mi jól érezzük magunkat a stúdióban – áll győzelemre a kereskedelmi médiában, hanem az amatőrizmus is. Szép példája ennek Kuncze Gábor és Gálvölgyi János megkapaszkodása a Klubrádióban. Gálvölgyi, a Gyurcsány-rajongó színész nemcsak a Kossuth-díjat érdemelte ki (közben közéleti szerepvállalásaival elkoptatta híveinek táborát), hanem heti egy délelőttre a műsorvezetőséget is.
A stúdiótól és a mikrofontól azonban Gálvölgyi még nem rádiós. Erre nyilván azt mondaná, nem is akar az lenni, elégedett ő a színész mivoltával. Csakhogy ideje lenne, ha valaki elmagyarázná neki, ha még akad erre alkalmas ember a környéken, hogy egy beszélgetéshez a szeretet vagy rokonszenv kevés alapanyag, az csak szalontrécselés. Ha nincs gondolat, irány, cél, az egész csak értelmetlen időtöltés. Az volt a kedves Gyarmati Andreával töltött délelőtt is, értelmes és érdemi kérdések nélkül, efféle párbeszédekkel: „Jaj, nagyon sokat beszélek” (Gyarmati). „De hát én épp azért vagyok itt, hogy hallgassalak” (Gálvölgyi). A színész csak egyike a botcsinálta újságíróknak, akik műsoridőt kapnak. A kereskedelmi tévés és rádiós döntéshozók, maguk is botcsinálta vezetők összekeverik a szakmát a celebvonzerővel, és lehet, hogy nekik van igazuk. A körülményekhez és a színvonalhoz gyorsan alkalmazkodó közönség elhiszi, hogy aki híres, az okos is, és el sem gondolkodik a teljesítménye színvonalán. A legfőbb baj azonban, hogy ehhez a követelményszinthez lassan a tanult újságírók is alkalmazkodnak. Kereskedelmi csatornán ma már nem szokás a vendéget kellemetlen kérdésekkel vegzálni, ott az előre leírtakat illik elősorolni, és ha meggondoljuk, ahhoz tényleg elég egy színész vagy egy Playboy-nyuszi. Ha tud olvasni.
De mégis! A szakma nevében nem lenne lassan itt az ideje szót emelni?
(Ötös, Klubrádió.)