Szocialista káderpolitika

Emlékszem, de mennyire emlékszem a szocialista káderpolitikára. Egyetlen főszerkesztő-helyettest ismertem, aki párton kívüli volt a sajtóban, a többiek magától értetődően tagjai voltak a Magyar Szocialista Munkáspártnak. A rendszer egyik legtragikusabb melléfogása személyzeti politikája volt. Egészen a hetvenes évek elejéig döntő volt a párttagsági könyv, és másodlagos a szakmai rátermettség. A magyar irodalom színe-java ezekben az időkben maró gúnnyal ábrázolta a teljesen abszurd helyzetet, amikor a párthoz hű lojalitás szakmai ökörségek hadát követte el (a kor leggyilkosabb szatírája: Rákosi Gergely Óriástök című kisregénye). Amikor a Kádár-rendszerre gondolunk, jusson eszünkbe, mennyi, akár forintbilliókban is kiszámítható kárt okoztak a munkásigazgatók, a pártigazgatók meg a mindenható párttitkárok.
Annak idején a Csepel Vas- és Fémművekben készült egy közvélemény-kutatás. Az egyik kérdés úgy hangozott, hogy ha munkahelyi problémád akadna, kihez mennél segítségért: a vezérigazgatóhoz, a KISZ-titkárhoz vagy a párttitkárhoz? A realista munkások a párttitkárt választották. Rövid időre változott ugyan a helyzet, de Kádárt megfenyegette az a megkövesedett pártelit, amely szerint Kádár több engedményt ad a Nyugatnak és a technokratáknak. A folyamat visszafordult, és vígan tenyészett tovább az alkalmatlan káderek uralma. A rendszerváltásnak kellett megtörténnie ahhoz, hogy ez a helyzet elvben véglegesen megváltozzon. Már amennyiben megváltozott. Miként lehet az, hogy újabban az emberek egyre többet kételkednek abban, hogy valóban változott a helyzet?
A három szocialista–szabad demokrata kormánykoalíció túlságosan sok időt kapott ahhoz, hogy ne tudjon ellenállni a kísértésnek. Ez pedig abból áll, hogy telis-tele dugdosták a stratégiai hivatalokat, az igazgatótanácsokat, a vezérigazgatói posztokat, a felügyelőbizottsági helyeket, de még a falusi, városi önkormányzatokat is rokonaikkal, barátaikkal, elvtársaikkal, régi jó cimboráikkal. Az ördög Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt jelent meg teljes nagyságában, mindenféle maszk nélkül. Gyurcsány miniszterelnöksége alatt elég volt rásütni valakire, hogy Fidesz-barát vagy Fidesz-szimpatizáns, és már repült. Az ellenzéki sajtó idő multán belefáradt az örökös leleplezésekbe: nem győzi felgöngyölíteni a különböző rokoni, KISZ-es vagy baráti, családi szálakat. Gyurcsány Ferenc egész generációját behozta a kormányzásba, de a kultúra területe is a gusztustalan zsákmányszerzés célpontja lett. Elég megnézni a színházigazgatók névsorát, a külföldi magyar intézetek vezetőinek névsorát, a pénzosztogató helyek vezetőit, és igen, sikerült olyan nagykövetet is kinevezni, akit ki nem állhattak állomáshelye országának magyarjai. Gyurcsány Ferenc biztos kézzel tüntetett ki olyan személyeket, akiket óriási felelősség terhel azért, hogy Magyarország nyakig eladósodva sodródik a régióban, de megtette azt is, hogy a néhai Tom Lantosnak intézetet alapított. Annak a Tom Lantosnak, aki Magyarországot fasiszta, rasszista fészeknek mutatta be az amerikai kongresszusban elvbarátainak.
Gyurcsány Ferenc uralkodása alatt visszajutottunk oda, mint abban a bizonyos második kádári diktatúrában. A lojalitás mindenekfelett. Ez a mérhetetlenül káros gyakorlat nemcsak személyekben és beosztásokban nyilvánul meg, de elég megnézni az eltorzult gyakorlatot, amit akár az EU-s, akár más pályázatok nyerteseinek státusa mutat. Gyurcsány óta a politika nyíltan és kendőzetlenül vallja, hogy igenis csak a saját oldalát hozza helyzetbe. Ezzel nemcsak a polgármesterekkel vagy az ellenzéki politikusokkal bánnak el, de az egész országnak folyamatosan kárt okoznak. Elég megnézni az utóbbi idők legnagyobb botrányát, a titkosszolgálatokat felügyelő miniszterek és egyéb cégbeli társaik tevékenységét ahhoz, hogy érezzük: bűntények sorozatát, hazaárulást, súlyos jogsértéseket és törvénytelenségek özönét követik el és tussolják sorozatban el. Hozzátéve azt, hogy ez a garnitúra a kádári éra maradékából tevődik össze, vezetői meg mindannyian Gyurcsány Ferenc köpenyegéből bújtak elő.
És itt jön szembe velünk Kocsis István sokszoros vezérigazgató panaszdalával: azért van szükség milliós, milliárdos kifizetésekre a nagyvállalatoknál, mert kevés pénzért csak hülyét lehet kapni. Tegyük félre azt, hogy fizetés tekintetében csak a hülyék tanítanak, csak a hülyék dolgoznak minimálbérért, csak a hülyék mennek közalkalmazottnak, csak a hülyék szerzenek orvosi diplomát. Amenynyiben túltesszük magunkat ezen a kis bökkenőn, elgondolkodhatunk azon, mit rejt igazából ez az állítás? Első olvasatban nagyon helyesen azt jelenti, hogy Magyarországon a minőségi munka milliókban mérhető. Ugyanakkor Kocsis István ezzel a kijelentéssel hatalmas öngólt is lőtt. Mert amennyiben a Budapesti Közlekedési Vállalat mintaszerűen működne, az utasok tapsikolnának a vadonatúj buszokon és a közlekedés, ha nem is pontos, de legalább elfogadható lenne, akkor a milliós fizetéseket megérdemelten osztogatnák. Csak hát úgy tűnik, hogy milliókért csakis alkalmatlan, kudarcot kudarcra halmozó bukott káderek landolnak a BKV-nál. Amikor meg már tarthatatlanok a botrányok, akkor az illető kirívóan magas végkielégítéssel távozik. Nemcsak a BKV jellemzője ez, hanem minden olyan költségvetési szervé, ahonnan nagy összegű állami pénzeket lehet szakítani. Az állami pénz legfeljebb az adófizetőknek fáj. Általános vélekedés, hogy egyes embereknek legyen az eredeti szakmájuk erdész, bányász, gombász vagy nyomdász, mindenhez értenek, és mindenhová helyezhetők. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az utóbbi húsz évben valamiféle irracionális oknál fogva az a kényszerképzet nyert teret, hogy aki egy zsákfaluban három napig helyettesíti a nyaraló polgármestert, az már pályázhat a politikusi címre.
Itt a rendszerváltásig nem voltak professzionális politikusok. Akik valamiképpen felkészültek a politikai vezetésre, azok az akkori KISZ-vezetőképző táborokból kerültek ki, de a legelső kifejezetten profi politikusi gárdát a Fidesz mutatta fel. Ezért szégyenletes az a magát szilárdan tartó ostobaság, amit a szocialista szavazók szeretnek terjeszteni, hogy „ezek, mielőtt a politikába bekerültek, egy napot sem dolgoztak”. Igaz is, sokkal hatékonyabb egy fogorvos vagy gépészmérnök, esetleg egy volt téeszelnök, akiket meg „csak úgy” kineveztek politikusnak, mert bekerült a parlamentbe vagy az önkormányzatba. Hogy ezek közül hányan felelnének meg a menedzsmentek csúcselitjének, komoly kérdés. Nem kell különösebben politikával foglalkozni ahhoz, hogy lássuk, a Bajnai-kormány is csak azt a tíz-tizenöt megbízható emberét rakosgatja ide-oda, sakkozik velük, ahogyan a szükség hozza. A haverokból miniszterek lesznek, a volt munkatársból főtanácsadók, a barátokból igazgatók, teniszpartnerekből pénzosztogatók. Ők azok a milliomos szakemberek, akik helyett csak hülyéket lehetne kapni olcsó pénzért. Újabb kérdés, ha ezek a milliomos káderek alkalmasak lennének a feladatukra, vajon az ország akkor is ebben a válságos állapotban vergődne?
Ami pedig a menekülő útvonalakat illeti. Ezek a milliomos menedzsmenttagok, amikor távozni kényszerülnek, sohasem az erkölcsi vagy anyagi, hanem politikai felelősségükről beszélnek. Hogy ez a politikai felelősség miben áll, eddig nem sikerült megfejteni. A politikai felelősség valami olyasmi, mint Kulcsár Attila politikai menedékjoga. Semmi értelme nincsen, de nagyon jól hangzik.