A papírsárkány éve

Mindnyájan emlékezünk arra a lelki ittasultságra és könnyűségre, amellyel végigéltük, végigcsináltuk 1988–90 gyorsuló eseményeit. A forradalom láza volt ez. Mert a forradalomban ez a legfontosabb dolog: az a lelki emelkedettség, forró-hideg váltóláz, amelyben végigéljük. A boldogság, a testvériség, a nagylelkűség érzése. És olykor, persze, a kétség és a félelem is.
Ezt éreztük 1956-ban, akik akkor, ha csak félig felnőttként is, végigéltük a magyar forradalmat. És ismét felismertük, biztosan ráéreztünk erre az ízekben gazdag forradalommámorra 1988–1990 hosszú forradalmában is, legelőször éppen mi, magyarok, itt, Közép-Európában.
Ez az érzés nem törölhető ki az emlékezetből semmilyen utótörténettel, rossz folytatással. Nem lehet utólagosan érvényteleníteni. Pedig ma oly sok magyar közíró, gondolkodó és politikus barátom vonja kétségbe, hogy forradalom történt velünk akkor, amikor a kimondhatatlan és leírhatatlan nevű rendszerváltozás felszárnyalt. A kétkedés a névben is sugalmazódik. Fel tudna-e szállni egy gyönyörű madár, egy pompás papírsárkány ilyen politológus barkácsolta névvel? Rendszerváltozás?
A kétkedést a folytatás méltán keserű szájíze okozza bennünk, barátainkban, a lelohadás jellegzetes magyar szkepszisével fűszerezve. Megerősítésért tehát e forradalomhitemben ritkán fordulok magyar barátaimhoz. Inkább az érzékeny külföldi gondolkodókhoz, kortársakhoz, akik az 1989-re, 1990-re boldogabban emlékező csehek, lengyelek, baltiak és nyugat-európaiak közt találhatók. A mi kelet-közép-európai forradalmainkat a kor nagy történelmi eseményeként summázva sokunk kedves francia barátja, a katolikus filozófusnő Chantal Delsol ezt mondta: „A forradalmakban a lét rendje áll helyre.”
Valóban, érezzük, ez pontos. Mert az igazi forradalom, a mi igazi forradalmaink, 1848, 1956, 1988–90, nem a sarkából forgatták ki a világot. Nagyobb dolgot vittek végbe. A lét rendjét állították helyre. A lét rendje volt az a nagyobb erő, amelynek működését magunkban éreztük akkor, 1988–90-ben.
Ralf Dahrendorf, egy másik neves nyugati gondolkodó is úgy elmélkedett 1990-ben, hogy a változások üdvös célja egy korábbi rend, a nemzet karakterének és hagyományainak megfelelő politikai és társadalmi intézményrendszer helyreállítása. Dahrendorfnál azonban Chantal Delsol vagy Václav Havel továbbment. A létnek spirituális dimenziója is van, mondják. És ebből az is következik, hogy a lét rendje több, mint politikai fogalom. A szellemé benne az első hely. A szellem politikájáé.
Az emberi lét rendjében értékhierarchia uralkodik. Van fent és lent. Magasabb és alacsonyabb. Ez a rend elpusztíthatatlan, akkor is, ha odakint éppen nem látszik működni. Ahogy Illyés Gyula írta ezt a magyar nemzet nehéz pillanatában a Haza a magasban című versében. Az utolsó előtti szakaszban éppen e rendről szólt Illyés – arról, hogy ennek mi vagyunk letéteményesei, ez bennünk él. És nem véletlen, hogy az utolsó szakaszt sokáig nem engedték kinyomtatni a kommunista rendszer cenzorai. Sok fiatal nem is tudott e stanza létezéséről. A vers befejezése így szól:

Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Így maradok meg hírvivőnek,
Őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.

A mű 1938-ban, Ausztria náci bekebelezésének árnyékában született. Azt azonban, hogy „homlokon lőhetnek, ha tetszik” még 1967-ben, tizenegy évvel a forradalom leverése után is provokációnak tekintették a cenzorok, különösen a temetők említésével együtt. A kádári humanista cenzorok ugyan nem lövették homlokon a költőt, de letiltották ezt az egész stanzát.
Így s ezért lehetett aktuális és cenzúrázandó még 1967-ben is ez a vers. És talán aktuális ma is.
Mert az a való, amit mi látunk.


E hosszúnak tűnő bevezető végén már kimondhatom a kultúra szót – bár úgy vélem, eddig is erről beszéltem. Emlékezetről, átélésről, történelmi tudatról, létről, a lét rendjéről. Arról, hogyan született újra mindez bennünk 1988–90-nel kapcsolatban.
Oda igyekeztem jutni, hogy az események, tények jelentősége azon múlik, hogyan, milyen tudattal éljük át őket. Ezek az eszmélések leszivárognak a mozdulatainkba, hétköznapi mondatokként öltenek testet, érezzük őket a közhangulatban. Meglátszanak utcáink állapotán, és ott vannak abban is, amit földjeink, folyóink, erdeink állapota üzen a látó tekintetnek. Ez pedig, nem kétséges, mind kultúra, mind része a kultúrának.
Nemzeti sorsunk alakulása szorosan összefügg kultúránk, eszmélésünk alakulásával. Meggyőződésem, hogy a rendszerváltoztató erők azért nem tudtak döntő áttörést elérni 1990–94-ben, az első szabadon választott kormány terminusa alatt, mert nem tudtak kellő lendületet adni a nemzeti mentalitás helyreállításának a lét rendje nevében. Ebben bizonyára része van Antall József végzetes betegségének is, aki nek több ambiciózus törekvését kellett takaréklángra csavarnia fogyó ideje és ereje tudatában. Kérdéses azonban, hogy még teljes erejében is, az ő nagy tehetségével és elszántságával is fel lehetett volna-e döntően gyorsítani azt a korszerű helyreállítást, amelynek fordulatához csak most értünk el igazán.
Úgy tetszik, nem. Úgy tetszik, végig kellett kínlódnunk ezeket a nehéz, földre roskasztó meneteket, még ha kis szerencsével jó sokat megúszhattunk volna is a velük járó veszteségekből. Végig kellett kínlódnunk egy visszarendezési kísérlet négy évét 1994 és 1998 között. Át kellett élnünk az érthetetlen vereséget négy év újraindult és messze jutott felívelése után 2002-ben. Majd egy újabb hihetetlen vereséget, amelynek nyomán páratlanul lesüllyedt a magyar kormányzás erkölcsi állapota, lázító lett önzése, elidegenedettsége és harácsolása. És vele a közhangulat, a nemzeti önbizalom is lesüllyedt, a padlóig. De úgy látszik, ismét bebizonyosodik, hogy a padlón tér magához a magyar lelkület. A padlón fekve töltődik fel hirtelen erővel, hogy felszökkenjen.
Prózaibban szólva: a közelgő fordulat egyik záloga ez a padlót fogott magyar lelkület. Az, hogy ma oly sokan érzik ebben az országban, hogy innen már csak felfelé lehet jutni – mégpedig egészen másképpen, egészen más elvekkel, egészen más elittel.
A fordulat másik záloga az, hogy most valósnak látszik a visszatérés a legfőbb bizonyossághoz, a magyar kultúra hagyományához, egy korszerű tradicionalista gondolkodáshoz. Ami egyben az európai hagyomány főárama is.
Ez 1990–94-ben nem valósulhatott meg.
Azért nem, mert túlságosan erős volt még a Kádár-kori mentalitás tehetetlenségi ereje. És azért, mert ezt az inerciát erősítette egy már akkor túlérett, de egy világmentalitás hatalmas külső erejétől megnőtt posztmodern attitűd, amely a magyar kultúrában páratlanul megszervezett támogatottságot élvezett az elmúlt két évtizedben, és sok kiváló értelmiségit és művészt látványosan maga mellé tudott állítani.
Hiszen alig kóstolt még bele értelmiségünk a magyar posztmodernizmus kéjes ízeibe, és jött váratlanul a rendszerváltozás. Remek menet volt az a tíz posztmodern év, amelyben a magam költő módján én is részt vettem. Szétszedni a termelés Potemkin-kulisszáit, s megmutatni mögötte a Kádár-évek kisszerű emberi komédiáit. Jó érzés volt kimondhatni, hogy abszurdot és groteszket élünk. Hogy sivatagban caplatunk, de nincs ebben semmi heroikus. Hogy a hatalom nevetséges. Általában többé-kevésbé minden és mindenki az, ami s aki komolynak hazudja magát, mint a rosszul szabott zakóba gombolózott régi pártitkárok.
Mindez itthonról, a mi világunkból a szellem, az értelmiség szabadságharcának látszott. Kortörténetileg jól illeszkedett a hetvenes évek közepén felbukkant posztmodernizmus diadalmas attitűdjéhez, s így oly könnyen találta meg nyugati becsatlakozásait. Ha késve is, de csaknem oly előkelő polcra lendítette művelőit külföldön, mint emigránsainkat az 1956-os forradalom. Disszonancia, töredékesség, irónia, önirónia, idézetek, parafrázisok, paródiák, retró… hadd idézzem a posztmodern katalógus kulcsszavait.
A pártideológusoknak a posztmodernizmusnál nagyobb ellenfelei bukkantak fel itthon a létező szocializmus utolsó évtizedében: a növekvő, kiszélesedő ellenzéki mozgalmak, amelyeknek erősítést adtak a világfejlemények – a Szolidaritás daca és szervező zsenialitása, a lengyel pápa bátorsága és spirituális példamutatása és a Szovjetunió összeomlásának előmorajai egy elszánt, lendületes amerikai politika nyomása alatt.
Eközben a korántsem oly bátor magyar posztmodernizmus akarva-akaratlanul még azt a szívességet is megtette a haldokló birodalomnak, hogy kezdte lebontani a magyar hagyományt – amire a magyar értelmiséget negyven éven át nem tudta rákényszeríteni a kimúló rendszer. Jelképes esemény volt, amikor 1988-ban a nevezetes posztmodern regényíró egy Móricz-esszében – amely utószóul szolgált egy diákoknak szánt Móricz-antológiához – bájos-kedélyesen értésre adta, hogy egy jó darab magyar múlt, Mikszáthostul, Móriczostul, minden részében egyformán unalmas, egyformán érvénytelen.
Mintha a szellemi dolgok lángját oly könnyen elfújhatná egy divatos ásítás. Mintha nem hallhatnánk a Móricz-nyelv elharapott mondatait, lejtését ma is Északkelet-Magyarországon. Nem úgy élne bennünk Bethlen Gábor és Rózsa Sándor, ahogy Móricz álmodta meg őket. Nem olyan volna a parlamentáris és megyei korrupció, amilyennek Mikszáth zseniális regényei mutatják meg. Igazán a gesztusértéke volt fontos ennek az írásnak: a relativizáló attitűd hetyke fellépése a történelemmel és a biztos nemzeti referenciákkal szemben, amelyből aztán újabb, egyre pikánsabb múltdöngetések, politikai áthallások felé nyitott ez az irány 1990 után.
Ez az attitűd sokaknál szinte szemrebbenés nélkül váltott 1990-ben. Jobban mondva nem váltott. Egy sor más magyar értelmiségi is úgy gondolta, hogy az ő hivatása ugyanaz marad, mint az elmúlt évtizedben. A hajthatatlan szembenállás a mitologikus hatalommal – most már a könnyen elnyert szólásszabadság oltalmában. A függelmek alól felszabadult egyén nevében. Ő lett az eszmény: az emancipált értelmiségi.
Nem kérdéses, hogy ez az új emancipációs öntudat s a vele szövetséges politikai korrektség felbukkanása is rímelt nemzetközi szellemi mozgásokkal. És hasonló, még erősebb emancipációs törekvéseket élt át ekkoriban a szellemi élet, a kultúra más fiatal demokráciákban is, például Lengyelországban. Mivel a művészek széles köre most először tapasztalta meg a teljes, jogilag garantált alkotói szabadságot, szélesre nyílt ki a szellemi spektrum. Volt valamilyen természetes szédülete az alkotók számára annak, hogy minden tiltottat ki lehetett próbálni, meg lehetett próbálni.
Az emancipációs mozgalom és a posztmodern dekonstrukciós törekvések válfajai végzetesen sodródtak az 1992-re egyre markánsabban kialakuló balliberális politikai képződményhez, amely, sokszor elmondtuk, már akkor korszerű, sokrétegű, sokágú rendszert épített fel ennek a kulturális klientúrának az eltartására.
Eközben az első szabad választások utáni kormány tágabb szellemi vonzáskörében, de azon túl is, a civil társadalom még tágabb köreiben a korszerű szellemi helyreállítás és építkezés öntevékenysége indult meg országszerte, folytatva 1987 korszakindító lendületét. Ezer meg ezer lelkes és tehetséges ember kezdeményezései. A civil társadalom megannyi régi szereplőjének újjáéledése, kezdve a történelmi egyházak vonzáskörén. Új, korszerű célokra születő egyesülések. Hatalmas kivirágzás, amely mára szinte történelem lett. Ha összefoglalható egyáltalán a közös cél, az a magyar kultúra természetes kapcsolatainak helyreállítása volt. Kapcsolatunk a tényleges múltunkkal, a határon túli magyarokkal, a szűkebb pátriák, a helyek szellemével és hagyományaival, a helyünk szellemével. Kapcsolatunk a valódi gondjainkkal, feladatainkkal. A nagyvilággal és a jövőnkkel.
Hasonló spontán intézményépítés folyt az irodalom és a művészet idekapcsolódó, nemzeti köreiben is. Azonban az ismert részletek említése helyett elismétlem kultúránk alakulásának egyik alapvető tényét. Azt, hogy az első rendszerváltó kormány, amelyet nevezhetünk polgárinak éppúgy, mint nemzetinek vagy jobbközépnek, nem tudta befejezni az élő magyar kultúra támogató és eltartó rendszerének kiépítését és megfelelő nagyságrendű költségvetési támogatás kikanyarítását erre a mindenkori célra. Az Orbán-kormányzat ugyan nagy szellemi és anyagi húzóerejű programokat indított el a kultúrában, az állandó eltartó rendszer differenciált kiépítését azonban az sem teljesítette ki.
Ezért kis leegyszerűsítéssel bátran fogalmazhatunk úgy, hogy a művészetben és a kultúrában az igazi pénz továbbra sem a költségvetési pénz – az a balliberális oldalon maradt mindvégig.
A polgári oldalon pedig, s egyáltalán az értelmiség nagy többsége számára marad az elszánt öntevékenység öröme, amelyet egyre kevésbé tud segíteni az adókkal sarcolt új magyar vállalkozói szektor és a kultúrát támogató önkormányzatok. Vajon tartható-e ez így?

n
Visszatérve a kilencvenes évek elejére: mit látott a többség mindebből a posztkádári Magyarországon? Kimondhatjuk, mivel a fenti események a feje fölött történtek, alig értett valamit a rendszerváltozásból – földindulást érzett, civakodást látott, és félt a létbizonytalanságtól. Ebben a helyzetben a bizonyosságokat szétszedő, lebontó magyar posztmodernizmus természetes, egyre nyilvánvalóbb összhangba került a posztkádári lebutítás szellemével, az alpári kibeszélőműsorokkal. Ilyen értelemben cezúra és zárvány lett a magyar szellemi élet folyamatosságában. A hetvenes években zenitre ért nagy korszak állócsillagai, Pilinszky Jánostól Huszárik Zoltánig, egy 1948 előtti, még teljes magyar tradíciótudatból táplálkoztak, azt folytatták, és teljesítményeik a kádári szellemmel szemben jöttek létre.
A magyar posztmodernizmus ellenben 1990 után látszólagos ellentéte, a kádári nivellálás és amnézia folytatója lett. Így sütkérezhetett a csúcson a szövetséges balliberális médiában ez az átmentett, anakronisztikus magatartás. Csaknem húsz éven át tartott ki szégyenletesen romlott politikai partnere mellett, gátolva valódi demokratikus értékrend megszületését az életben és a kultúrában. Ezért kiürültek, érvénytelenné lettek hivatkozásai olyan régi mentorokra, mint Ottlik Géza és Mészöly Miklós, akik annak idején a legmostohább körülmények közt is hűségesek maradtak szellemi szabadságukhoz és nemzeti közösségükhöz.
Ez a szövetség piacot és díjesőt teremtett a magyar posztmodern képződménynek, míg a kultúra közösségi eltartó rendszerei alig működtek. Hiszen, mint említettük, a rendszerváltó politika sajnálatos módon sem 1994-re, sem 2002-re nem teremtette meg azt a méltó és elégséges nemzeti kultúratámogatási rendszert, amely az értéket helyezi központba, a kultúra civil támogatása pedig egyre inkább kivérzett.
Mostanra ez a túlérett posztmodern attitűd végleg kifutotta magát – a látszatok világában is. Bármit hozzon is a közeljövő, itthoni politikai támasza szellemileg is összeomlott, felélte maradék hitelét, önbizalmát. De az elmúlt két évben súlyosan megroggyant önbizalmában az a pocsékoló globális gazdasági rendszer is, amely önzésével, arcátlan luxusával, értékközönyével, vak technológiakultuszával a posztmodernizmus világmentalitásának fenntartója volt. Erkölcsi szerepe most az egész világban drámaian átértékelődik.
Szellemileg már régen megtörtént a fordulat a Nyugat szellemi központjaiban. Pontosan akkor, 1990 környékén, amikor oly sokan ismerték fel itthon, hogy a pillanat új történelmi feladata a közösségépítés, a tradíciók korszerű megújítása lesz. Ekkor bukkan fel vezető nyugati filozófusok, például Alasdair McIntyre és Paul Ricoeur gondolati rendszereiben a közösség fontosságának gondolata. És erre méltán lehetünk büszkék itt Kelet-Közép-Európában, Magyarországon. Chantal Delsol, Roger Scruton, John Gray és mások elemzéseiből világosan kiderül, hogy ebben a fordulatban milyen nagy szerepe volt a mi forradalmainknak. El kell tehát oszlatni egy tévedést, meg kell szabadulnunk egy új keletű kisebbrendűségi komplexustól. A politológiai diskurzus bevett liberális értékelése szerint 1990 után az történt, hogy a Nyugat megtanította a demokráciára és a piacgazdaságra a szovjet uralom alól felszabadult kelet-közép-európai országokat. Valójában azonban a fenti érzékeny és világosan látó nyugati gondolkodók szerint az történt, hogy 1989 forradalmai visszaadták a hitet a személy méltóságában és a közösség érzelmi és szellemi erejében. És ha hiba történt, az az volt, hogy ennek a szellemi esélynek nem adott időt a reálpolitikát diktáló Nyugat. Nem gondolta újra magát a ’89-es forradalmak nyomán, és nem adott bizalmat nekünk ahhoz, hogy kifejleszthessük a piacgazdaság saját új változatait a személy méltósága és a nemzeti adottságok, tradíciók szerint. Kultúránk szerint.
Valóban a lét rendje állt helyre 1990-ben. Amint az archetipikus pszichológia gondolkodója, az amerikai James Hillman mondta ki akkor hirtelenjében: szellemeink körülöttünk ülnek, és vezérlik tetteinket. Amikor örülünk, szenvedünk, gondolkodunk, döntünk, nem vagyunk egyedül. Mestereink, felmenőink, barátaink, gyermekeink és unokáink látható és láthatatlan közössége vesz bennünket körül. Segít, utat mutat. Nem mint a sors vaskeze, hanem mint szabadságunk lehetősége. Hillman szemléletének kopernikuszi fordulópontja akkor következett be, amikor egy bebörtönzött kínai ellenzéki szavait olvasta vallatásáról.
Így működik a lét rendje. Ahogy Hillman beszélt róla megrendülten, valahol Amerikában, a mi forradalmaink és a Tienanmen tér mártíriuma után.
Ezt a szemléletet – hogy sosem vagyunk egymagunk, hogy mindig velünk vannak szellemeink – akkor, 1990-ben kellett volna tudnunk minél nagyobb körben, egy egész nemzet körében érvényesíteni. Nem tudtuk, mert a közelmúlt lelkületének terhe akkor még túl súlyos volt, a tegnap hatalmi hálózatai túl erősek voltak. De nincsen késő. Megértük a pillanatot, húsz évvel öregebben, amikor azt mondhatjuk, hogy még mindig nincsen késő. Hisszük, érezzük, hogy még nincsen késő.
Azt remélem, mindebből világos, hogy a kultúra gondjai nem különülnek el nemzetünk legnagyobb dilemmáitól és feladataitól.
Azonosak velük, különösen az ilyen történelmi sorsfordulókon. Mert ma ismét olyan fordulatra van szükség Magyarországon, amikor helyreáll a lét rendje.
Valóban óriási szemléleti és intézményi változásokra van szükség az újrakezdéshez, és csak a lét rendjének szellemében, a politika spirituális követelményeit követve, korunk kihívásaira figyelemmel érhetünk el sikert. Hogy ez megtörténhessen, ahhoz vissza kell adni a nemzeti értelmiségi elit önbizalmát. Mert az a való, amit ők látnak. Bizalmat kell nekik adni, és lehetőségeket a régóta lefojtott alkotó energiáknak – hogy ők is bizalmat és energiákat nyújthassanak. Olyan kultúrpolitika kell tehát, amely lehetőségeket nyújt ezeknek az energiáknak.
A nagyvilág kinyílt számunkra az elmúlt húsz évben – ezt a vívmányt nem tudták visszavenni tőlünk. De most a saját múltunkkal való kapcsolatot nemzeti szinten is helyre kell állítanunk, visszatérve ahhoz a teljes magyar tradícióhoz, amelyhez a hetvenes évekig ragaszkodtak legnagyobb alkotóink s annyi kiváló honfitársunk a maga helyén.
Nem kérdés, hogy az anyagi forrásoknak abban a szűkösségében, amelyet ránk hagy az elmúlt nyolc év kormányzata, csak a tudásunkra, a tehetségünkre és a lelkierőnkre támaszkodva találhatjuk meg a kiutakat. Vagyis a kultúrára támaszkodva.
S talán felszáll majd ismét, és vígan ficánkol a szellem szeleiben 1990, a magyar szabadság pompás papírsárkánya.

A szöveg a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület
polgári gondoláján 2009. október 10-én elhangzott beszéd rövidített, szerkesztett változata