A problémák gyökere és a szemellenzős tiltás

Dr. Bene Éva orvos (A Kendermag Egyesület a magyar ifjúságért, Magyar Nemzet, 2009 július 22.) olyan témában fejtette ki véleményét, amely régóta élesen megosztja a társadalmat: vajon a totális tiltás/elutasítás vagy a legális szabályozás/ártalomcsökkentés a megfelelő drogpolitika Magyarországon?
Kezdjük rögtön a számoknál, hiszen azok mindig nagy szuggesztív erővel bírnak. A cikk azt állítja, hogy „a statisztikai évkönyvek szerint évente 10-15 ezerre tehető a regisztrált, új kábítószer-fogyasztók száma”. Magyarországon azonban nem létezik nyilvántartás a kábítószer-fogyasztókról (ez jogellenes lenne). Bene Éva valószínűleg a kezelésbe vett drogfogyasztók számára gondol, ami valóban 10-15 ezer körül mozog évente – ez azonban már magában foglalja a legális altatók, nyugtatók, inhalánsok (szipu) túlzott használata miatt kezelteket is. Az Európai Kábítószer- és Kábítószerfüggőség Megfigyelőközpont (EMCDDA) fókuszpontjának jelentései évek óta a drogfogyasztás stagnálását, enyhe csökkenését jelzik – nincs szó arról, hogy elszabadult volna a droghasználat. Míg a büntetőjogi szabályozás szigorításának időszakában (1999–2003) a drogokat kipróbálók aránya jelentősen növekedett, 2003 óta jelentős csökkenést figyelhettünk meg, pedig a szabályozás enyhült. Mielőtt azonban bárki rosszul következtetne, ezeknek a változásoknak vajmi kevés közük van a drogpolitikához – európai trendekről van szó, amelyek a kutatók szerint inkább demográfiai, piaci és kulturális tényezőkre vezethetők vissza, mintsem politikai beavatkozásokra.
A cikk azt is állítja, hogy a növekvő drogfogyasztás a „kábítószer-fogyasztással kapcsolatos halálesetek, betegségek és bűncselekmények” számának elszaporodását vonta magával. A szerző ezt a véleményt arra alapozza, hogy a hírek között egyre többször lehet találkozni a túladagolás áldozataival. Talán érdemes ismét a tudományosan megalapozott vizsgálatok eredményeire utalnom. A kábítószer-túladagolások száma csökkenő tendenciát mutat, hiszen az 1998 és 2002 közötti években többen haltak meg túladagolásban, mint az azóta eltelt években, másrészt a kábítószerrel kapcsolatos túladagolások száma Magyarországon európai viszonylatban is alacsonynak mondható: 2,5 halálos túladagolás esik egymillió lakosra (Észtországban 50 haláleset/egymillió lakos). Ez persze nem csökkenti a halálos túladagolások mögött megbúvó egyéni és családi tragédiákat és a kormányzati felelősséget.
A cikk továbbá azt a hamis látszatot kelti, mintha a Neurológiai és Pszichiátriai Szakmai Kollégium tudományos állásfoglalását a liberálisok által irányított Egészségügyi Minisztérium azért akarta visszavonatni, mert a tanulmány elutasította azt a nézetet, hogy „az úgynevezett könnyű drogok nem okoznak egészségkárosodást”. A valóság teljesen másként festett. Először is, az említett állásfoglalástól az Egészségügyi Minisztérium (EÜM) csak azután határolódott el, miután a TASZ hosszas pereskedés után elérte, hogy a bíróság ítéletének megfelelően egyáltalán nyilvánosságra hozzák azt (ha olyan jó volt, akkor miért kellett titkosítani?). Mint kiderült, nem véletlenül szégyellte a jelentést a kollégium és az EÜM: a 3,5 oldalas dokumentumnak a kábítószerek kockázatait taglaló lényegi része gyakorlatilag egy a büntetőjogi szigort pártoló svéd pszichológus tanulmányának kivonatát tartalmazza, mondhatni copy-paste módszerrel készült. Alacsony tudományos színvonala és nem holmi politikai nyomás miatt vált tarthatatlanná. A TASZ ugyanebben a témában készített 90 oldalas, tudományos hivatkozásokkal gazdagon ellátott jelentését persze a kollégium válaszra sem méltatta. A kormány azóta egy önálló Addiktológiai Szakmai Kollégiumot is felállított, azonban soha nem „tört nyíltan lándzsát a drogliberalizáció mellett” – éppen ellenkezőleg, Juhász Gábor államtitkár nemrégen kijelentette, hogy a kormány továbbra is fenntartaná a drogfogyasztás büntetését.
A szerző szerint a hasis „sajátos részegséget okoz, amelyben homályos öntudat mellett elvész a tér és az idő érzése. A szer félig álmodó, félig éber állapotban gyönyörködtető hallucinációkat, eufóriát, kezdetben múló, az elmebajhoz hasonló tüneteket vált ki.” Úgy tűnik, mintha ez a beszámoló sokkal inkább a XIX. századi irodalmi pamfleteken (pl. Baudelaire) alapulna, semmint a korszerű tudományos vizsgálatok eredményein. Ezek a hatások ugyanis előfordulhatnak akkor, ha valaki extrém mennyiségű hasist evés útján elfogyaszt (a Hasisevők Klubjának tagjai még ópiummal is keverték a hasist), azonban ma Magyarországon a fogyasztók túlnyomó többsége ennél jóval kisebb dózisban és elszívás útján használja a szert – ráadásul hazánkban főleg nem is a növény gyantáját (hasis), hanem a virágzatát (marihuána) szívják, dohánnyal keverve. A cannabisszívás hatására nem „vész el” a tér- és az időérzékelés – csak éppen módosul valamelyest, de ez egyáltalán nem jár öntudatvesztéssel vagy az önuralom megszűnésével, mint például az eszméletlen részegek esetében.
A cannabis hatásainak túldramatizálása után a legális csokoládé és kávé hatásainak leírása bagatellizálásnak tűnik. Bene szerint a „csokoládé senkinek nem okoz egészségkárosodást, az emberek nem a csokoládé, hanem egyéb zsírok és szénhidrátok túlzott fogyasztása miatt híznak el”. Ennyi erővel mondhatnánk azt is, hogy az emberek nem a heroinfogyasztástól szenvednek egészségkárosodást, hiszen maga a hatóanyag, a diacetilmorfin nem önmagában rombolja különösebben a szervezetet – ellenben az utcai heroinban található szennyező anyagok, az utcai használattal, a függőséggel járó életforma, a feketepiac miatti bizonytalanság igen. A halálos heroin-túladagolások túlnyomó többsége a közhittel ellentétben nem heroinmérgezés, hanem drogkombináció vagy szennyezett anyag miatt történik, de ettől még a heroin használata nem ártalmatlan. A TASZ korábban említett kockázatelemző tanulmányában részletesen is kifejtettük, hogy a szerhasználat kockázatát nem lehet lombikban mérni, csupán annak társadalmi környezetében.
Hasonló a helyzet a függőséggel is. „A kávé esetében a hozzászokás nem jelent függőséget, és még tartós fogyasztása sem jár betegséggel,” írja a szerző. Sokáig ezt gondolták a cannabisról is, mivel a függőséget kizárólag a fizikai tolerancián és elvonási tüneteken keresztül mérték. Valójában mind a fű, mind a kávé ugyanúgy kialakíthat elvonási tüneteket, mint a heroin vagy az alkohol – azokhoz képest ezek a tünetek enyhébbek ugyan, a lelki függőség azonban hasonló erős lehet. Nincs szó arról, hogy az illegális drogok a legális drogoktól valami teljesen eltérő módon okoznának függőséget, mint a legális „élvezeti cikkek”.
Bene Éva is rámutat arra, hogy a legális alkohol és dohány milyen súlyos problémákat okoz a magyar társadalomnak (tegyük ehhez hozzá még a gyógyszerabúzust is). A mértéktelenséget, az önpusztítást a kábítószert fogyasztó fiatalok otthonról, az iskolából stb. hozzák magukkal, nem arról van szó, hogy a drogfüggő viselkedést a drog mint valami idegen vírust belekódolná a fogyasztó agyába. Van egy olyan jelenség, amit még-kultúrának („egyél még egyet, kisfiam”; „légy férfi és igyál még”; „vásárolj még” stb.) nevezhetünk: generációk nőnek fel arra kondicionálva mind a családi hagyományok, mind a média által, hogy az azonnali kielégülés ígéretével kecsegtető fogyasztásban találják meg a saját identitásukat. Vannak veszélyesebb és kevésbé veszélyes szerek, szenvedélyek, azonban a mértéktelenség egyetlen drognak sem kémiai tulajdonsága. A drogfüggőség tanult viselkedésminták alkalmazása, áttétele a drogfogyasztás jelenségére. Az a gyerek, aki nem tanul mértékletességet az étkezésben, az ivásban vagy úgy általában nem sajátítja el a szenvedélyek megfelelő menedzselésének, a gyönyöröknek a mindennapi életbe való integrálásának a képességét, droghasználóként sem képes kontrollálni a viselkedését. Aki a számítógépes játékokat, a tv-t, a szexet vagy akár az evést a valóság előli menekülésre használja, az nagy valószínűséggel a drogfogyasztásban is ezt fogja keresni. Amikor a média olyan fiatalokról számol be, akik felelőtlenül magukba tömnek mindenféle drogot, vajon hányszor hibáztatjuk ezért a fogyasztást istenítő reklámokat? Vagy hányszor gondolunk úgy a huszadik süteményt is az unokára tukmáló nagymamára, mint aki az esetleges későbbi drogkarrier köveit fekteti le? Pedig ideje lenne elgondolkodnunk ezen, és a problémák gyökerénél keresni a megoldást, nem pedig a szemellenzős tiltásban, ami csupán a felszín kozmetikázására jó.

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért
drogpolitikai programvezetője

Válasz Sárosi Péternek
Sárosi Péter kioktató bírálata az objektivitás köntösében a „lágy” drogok használatának és következményeinek a jelentéktelenítését szolgálja, és a marihuánafogyasztást megengedő véleménye mögött a nemzetközileg elfogadott, érvényben lévő törvények enyhítésének a szándéka rejtőzik.
Megállapítása, hogy a drogpolitika „élesen megosztja a társadalmat”, félrevezető, mert azt a látszatot kelti, mintha két azonos súlyú táborról lenne szó. Ezzel szemben a drogfogyasztás legalizálásáért csupán egy törpe, agresszív kisebbség küzd, a hatalmas, hallgatag többség elutasítja azt. Ezt bizonyítják a reprezentatív felmérések, amelyek szerint az európai országok polgárainak több mint a fele – a Cseh Köztársaság, Hollandia, Spanyolország kivételével – a tiltás fennmaradásával ért egyet, még a fiatalok is (EU Comission, 2006 és 2008).
Az általam közölt „szuggesztív számok” megfelelnek a valóságnak, bárki utánanézhet a Központi Statisztikai Hivatal által kiadott évkönyvekben és az interneten. A regisztrált kábítószer-fogyasztók gondozására vonatkozó adatok az év folyamán megjelent betegek számát jelenti. (Stadat, 2.5.6. sz. táblázat) Az adatok forrása 2002-ig az OPNI, 2003 óta az Országos Addiktológiai Intézet. A módszertani meghatározás szerint a kábítószer-fogyasztók: akik naponta vagy alkalomszerűen kábítószert fogyasztottak, és a drogambulanciák és drogközpontok, pszichiátriai gondozók, gyermek- és ifjúsági ideggondozók, pszichiátriai osztályok és szakambulanciák, krízisintervenciós osztályok, addiktológiai gondozók és osztályok, illetve szakambulanciák, drogterápiás intézetek nyilvántartásában szerepeltek. 2000-ben 12 789, 2003-ban 14 993, 2005-ben 14 793, 2006-ban
15 480, 2007-ben 13 597 volt a regisztrált gondozottak száma. A táblázat a gondozottak kábítószerfajták szerinti megoszlását is közli: leggyakrabban az opiátok: 38-14 százalék, a cannabis 25-36 százalék és az amfetamin 33-25 százalékos fogyasztása fordul elő.
A kábítószer-túladagolással kapcsolatban Sárosi nem hivatkozik konkrétan semmiféle „tudományosan megalapozott vizsgálatra”, csak általánosságban emlegeti ezeket. A probléma lényege, hogy a kábítószerekkel összefüggő halálesetek statisztikai értékelése nehéz, mert nem egységes annak a megítélése, hogy mit értünk kábítószeren, és mit az ezzel összefüggő halálozáson. A halálozásban túlnyomó részben a heroin használata következtében létrejövő akut és krónikus elváltozások, szövődmények játsszák a fő szerepet, de nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy a post mortem, illetve igazságügyi toxikológiai vizsgálatokkal igazolt hazai vagy külföldi heroin-túladagolások (halálesetek) túlnyomó többségét nem a hatóanyag okozta, és légzésbénulás vagy más komplikációnak lenne tulajdonítható.
Nem felel meg a valóságnak, hogy az emberek nem a heroinfogyasztástól szenvednek egészségkárosodást, hanem a szennyező anyagoktól, utcai használattól stb. A függőséget ugyanis a hatóanyag okozza, nem a szennyező vagy hígító anyagok. A túladagolás veszélyéhez azonban hozzájárulhat, hogy a fogyasztó nem ismeri az általa megvásárolt drog összetételét, hatóanyag-tartalmát, esetleg más drogokkal történő kombinációját.
A heroin mellett megjelenő és növekvő gyakoriságú kokain és amfetamin a klinikus számára toxikológiai vizsgálat nélkül észrevétlenek maradhatnak, ezek a betegek hirtelen szívhalál következtében halnak meg, megfelelő célzott kezelés nélkül, és statisztikailag elsikkadhatnak. A kábítószer okozta közvetlen halálozás okai: a túladagolás, a mérgezés és a hirtelen droghalál. De számos közvetett ok is létezik: az intravénás kábítószer-használók körében nem ritka a HIV-fertőzés, a hepatitis C fertőzés aránya pedig az EU-ban 15-90 százalék, hazánkban 25-30 százalék. A diszkóbalesetek fiatal áldozatai között is jócskán fordul elő kábítószer-fogyasztó, akik belőtt állapotban karamboloznak, az életüket vesztik, és mások életét is veszélyeztetik.
A kábítószer okozta közvetlen halálozások száma Magyarországon, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium által közölt adatok szerint: 1996-ban 56, 1997-ben 47, 1998-ban 31, 1999-ben 42, 2000-ben 38, 2001-ben 40, 2003-ban 32, 2006-ban és 2007-ben egyaránt 25 volt. Miért emeli ki a bíráló éppen az 1998–2002 közötti éveket, amikor korábban még magasabb volt a halálozás? És vajon milyen érdeke fűződik Sárosi Péternek ahhoz, hogy ebből az adatsorból a legalacsonyabb értéket ragadja ki?
A kábítószerek tünettanára vonatkozóan javasolom, hogy a bíráló mélyedjen el az idevágó orvosi irodalomban; javasolom a Harrisons’s: Principles of Internal Medicin köteteit, amelyben az amerikai szerzők szerint is a marihuána által okozott intoxikáció az alkoholos intoxikációhoz hasonló, a krónikus használat pedig kötőhártya-vérbőséget, tachycardiát, anginát (szívtáji fájdalmat) okoz, csökkenti a tüdő vitálkapacitását, gátolja a méhmagzat növekedését, és immunológiai elváltozásokat okoz. Mindez a szer ártalmatlanságát bizonyítaná?
A drogfogyasztás egyik következménye, hogy a hatására fokozódó tolerancia fejlődik ki, amely egyre nagyobb adagok, egyre hatásosabb drogok fogyasztására késztet. A mértéktelenség nem a drog tulajdonsága, hanem a drogfogyasztás következménye. A függőség (dependencia) lényege, hogy a szer megvonása súlyos pszichés és organikus tüneteket okoz, amelyek következtében az egyén újabb fogyasztásra kényszerül. A kemény drogok súlyosabb, a „lágy” drogok mérsékeltebb elvonási tüneteket okoznak.
A marihuána elvonási tünetei: izzadás, reszketés, hányás, hasmenés, izgalmi állapot, nystagmus. Sárosi ragaszkodik a kávé, a heroin és az alkohol hatásainak az összemosásához, pedig a kávé elvonási tünetei jelentéktelenek. A marihuánafüggőség léte, a visszaesés gyakorisága és ezek klinikai jelentősége ma már tagadhatatlan. (Ajdacic-Gross et al., 2007.; Engberg és Morral, 2006.; Hall, 2006.; Hall és Degenhardt, 2008.; Vandrey et al. 2008.) Különösen aggasztó, hogy a marihuánafogyasztás megkezdése egyre fiatalabb korban (12-14 év) kezdődik. (Monshauwer et al. 2005.)
Féligazság, hogy az „önpusztítást a kábítószert fogyasztó fiatalok otthonról, az iskolából hozzák magukkal”. Otthonról nem az önpusztítást hozzák magukkal, hanem a menekülés vágyát. A rossz példa, a zilált családi élet, a családon belüli magány kétségtelenül szerepet játszik a kábítószer-fogyasztás kialakulásában. A fiatalok az önpusztítást nem az iskolától, legfeljebb az iskolában egymástól tanulják, de a nevelés és az egészségre nevelés elmaradása nem az iskola vétke, hanem a liberális oktatáspolitikáé. A legsúlyosabb felelősség azonban a drogkereskedelem haszonélvezőit, a kábítószer-fogyasztás terjedéséért küzdő liberális politikusokat, a bértollnokokat, a filmeket, a médiát és a reklámokat terheli, mert felkeltik az érdeklődést, mert a gyönyört kínálva kifosztják, becsapják és rászedik a fiatalokat. Végezetül felhívnám Sárosi Péter figyelmét az Egészségügyi Minisztériumnak az Országos Addiktológiai Intézet bevonásával a cannabishasználattal kapcsolatos zavarokról készített, tehát szakmai konszenzuson alapuló és egyben meghatározó protokolljára (Egészségügyi Közlöny, 2008.).
A drogfogyasztás következményeinek a bagatellizálása bűn, és aki bűnt vet, gonoszt arat. Mint orvos, a fiatalok életben maradását fontosabbnak tartom, mint „a szenvedélyek menedzselését és a gyönyörök mindennapi életbe való integrálását”.
Dr. Bene Éva