Alattvalók

Szalagcím lett, hogy szívrohama után negyvenöt perccel ért ki Bódi Gusztiért a mentő. Vizsgálat is indult a szolgálatnál, szóvivője szerint a területről beérkező szokatlanul sok segélyhívás okozhatta a késlekedést. Biztosan frontátvonulás volt. Hír mindebből természetesen a mulatós zenész miatt lett, arról nem szoktak beszámolni a lapok, hogy özvegy Kovács Jenőné tizenkét órát ült a kórházi műanyag széken, várva, hogy hazavigye a mentő, pedig ilyen hírekkel több tucat napilapot meg lehetne tölteni. De mert az úgynevezett híres emberekkel történtek mindig alkalmat adnak arra, hogy „pars pro toto”, vagyis a részben az egészet vizsgáljuk, a Bódi-ügy is alkalmat adhatott volna a mentőszolgálat hiányosságainak a feltárására.
Csakhogy e vizsgálat valószínűleg megrekedt a diszpécser vagy a gépkocsivezető felelősségének szintjén, a rászánt idő megint tökéletesen felesleges volt. Azt ugyanis nem mondhatja ki egyetlen vidéki szolgálatvezető sem, hogy az esetért Molnár Lajos, Horváth Ágnes, Gyurcsány Ferenc vagy Kökény Mihály a felelős, ők, akik óriási vehemenciával veselkedtek neki az egészségügy megreformálásának, de új alapok helyett csak a régi romjait hagyták maguk után. Ennek ma Magyarországon természetesen semmiféle jogi következménye nincs, ez beletartozik a politikusi tévedés szabadságába. És nincs kétségünk afelől, hogy a fent említettek közül egyiknek sem mondják sem ma, sem a jövőben az általuk „megreformált” és bázisfinanszírozási alapra helyezett, súlyponti kórházasított egészségügyben: tessék háromnegyed év múlva visszajönni a zöldhályog-, csípőprotézis- vagy gerincműtétre, addig meg tessék csak lehetőleg csendben, senkitől nem zavarva szenvedni vagy magától meggyógyulni. Nekik ettől nem kell tartaniuk.
De ez itt csak az egyik baj. Nagyobb ennél, és talán az elmúlt évek rombolásainál is károsabb mindaz, ami ezen a téren a fejekben történt. A betegek alattvalóknak vannak tekintve, akikkel az egészségügy kegyet gyakorol, amikor kiszolgálja. Ingyen ennyi jár, mondaná erre a szabad demokrata, ha még létezne ilyen. És erre kellene minden polgárnak öntudatosan azt felelnie, hogy mi van itt ingyen, mikor fizetünk érte. Nem kizárható azonban, hogy az alattvalói tudat kialakítása is összehangolt, titkos társadalmi reform része. Hiszen a megalázás és a kiszolgáltatottság folyamatos éreztetése végül azt eredményezi, hogy a polgár elveszíti a büszkeségét és magabízását, és éppen olyan lesz, amilyenre ott fent szükségük van.
Ennek eléréséhez persze nem elég csak a polgárt megnevelni, úgy kell ügyeskedni, hogy a kiszolgálórendszer is elveszítse az önbizalmát. Az elmúlt időszakban sokan nagy munkát fektettek abba is, hogy lejárassák az orvostársadalmat, ezzel megingassák a gyógyítókba vetett ősi hitet. Az egyébként is mélyen alulfizetett szakemberek – egy osztályos orvos ma kétszázezer forint körül visz haza, a paraszolvencia pedig csak a gyógyítótársadalom bizonyos szegmenseiben létezik – menekülőben vannak. Nemcsak miniszterek lesznek (Kóka jobban tette volna, ha nem a magyar gazdaságot akarta volna gyógyítgatni), hanem gyógyszerügynökök és ingatlanspekulánsok is, nem kevesen pedig angol orvosai az angol betegeknek. A társadalom ugyanis egyáltalán nem úgy mozog, ahogyan azt ott fönn előre elképzelték, a szétzilált viszonyok között egyéni menekülési útvonalak születnek. Fönn úgy szokták gondolni, hogy ha felülről, a kimenet felől szabályozzák a rendszert, akkor az alul szépen beáll magától. Utánaigazít. Csakhogy ez a komoly és megalapozott reformgondolat, a szociálliberális szakmai elmélyülésnek ez a végeredménye az egészségügyben nem akar működni. Sehogy nem tud például annyi pénzből kijönni, mint amennyit a sarokszámalkotók bebetonoznak. És így lesz ez mindaddig, amíg felelős politikusok komolyan nem gondolják, hogy ez nem mehet így tovább. Reméljük, ez nem akkor lesz, amikor szeretteikért ér ki későn a mentő.