Kép: Sipos Mihály (Muzsikás
, vitrin mögött, a hamburgeres gyorsétterem cégére neonlik a feje fölött, hegedűjére támaszkodva fellépésre vár, nézi a Pannonia Allstars Ska Orchestar reggae-jére rogyasztókat odakint: a zene világnapja, 2009. október 1., Nyugati aluljáró, backstage. Szociofotó, abból is egy komolyabb sorozat, olyan portrékkal, mint a padlón heverő hajléktalan, az aktatáskáját szorongató, majd nagy nehezen elengedő öltönyös, néhány siető fontos ember, a sorfalnyi emós kamasz, a szatyros kisnyugdíjas. És akkor végre a pillanat. Sorfal mögül nő lép elő; napi nyolcban zsánerét tekintve valószínűleg házmesternő. Megihleti a spontán reggae, és már penderül is középre, pestiesen ropja-lejti, ring a csípő, lekerül a pongyola, onnan meg a s a többi. Mondani sem kell, vastapsot kap. Budapest, underground. Aligha írja a bédekker, pedig úgy van ez az aluljárókkal, ahogy a piacokkal, a bíróságokkal meg az orvosi rendelőkkel. Ha lett volna metró akkoriban, Kosztolányi talán épp a Blahával, a Nyugati aluljáróval, a Ferenciek terével és a többi huzatos kerengővel kezdte volna a listát, ahová el kell menni, már ha az ember a város, a nagybetűs társadalom valódi arcára kíváncsi. Töményen, mint az aluljáróban a levegő. Átkelni bármelyiken; napi pofon. Abból is a letaglózó. Fekete-fehér kórkép. És akkor – míg a Muzsikás készülődik – a következő kép: Párizs.
A metróátjárókban örömzenélő bevándorlók nélkül el sem lehet képzelni. Párizs keszekusza aluljáróiban mindennap koncert van. Néha még vonós kamarazenét is el lehet csípni. Valódi utcazenét. És Párizs még ha hatalmas vízfej is, nem egy kedélybeteg metropolis: az összes szociális és etnikai feszültségével együtt nevetve él. Aki járt már ott, tudja. Párizs mer elmosolyodni a rettentő fontosság fölött, olykor megtorpan, és lám, milyen szépen elboldogulnak így is.
Aki pedig „a Kelet Párizsában” metrózik, és a közönyből kikacsintva esetleg elgondolkozik, egyszerűen nem érti, miért van az, hogy Budapesten nincs köztéri zene. Nem ütközik tilalomba, utcán mégis csak elvétve lehet zenét hallani. A sapkás srác van a Moszkva téren, meg a Hohner-tangóharmonika. Az élet sanzon, azt búgja. Van még az a néhány kóbor hegedűs. És van a Feri. Miközben Sipos Mihályék lassú magyarost húznak a világnapon (és akkor ott hiába a neon meg a gyrosszagú füstbűz, látszik a Gyimes, látszik bizony) néhány megállóval odébb, a Ferenc körúton Kárpule Ferencnek a mai nap is műszak. Évek óta hivatásszerűen utcazenél. Hajléktalanoknak. Érdemes szóba elegyedni vele; hálás is érte. Többet tud a mai magyar rögvalóról, mint néhány jól értesült íróasztal-szociológus. (Még mielőtt az ember azt hinné, az utcazene, ó, hát az könnyű kenyér, pláne kérdezze meg tőle, hogy is van ez. Nemrég levélben panaszolta, hogy valaki, csak úgy, spontán, leköpte. Ott áll, játszik, azóta is. És nem az apróért. Néhány jó szóért. És mert nem bír nem játszani.) Úgy áll ott a rohanás kellős közepén, a kereszthuzatban, mint valami szentélyben, mintha a Ferenc körúti aluljáró legalábbis tengermély volna, óceánnyi időtlenség. Sibeliust játszik, Csajkovszkijt, Bachot. És akkor ott meg kell állni. Bach, underground.
