Csodára várva

A mióta a BKV-csontvázak kiömlöttek a szekrényből, elszabadult a közhangulat. Eddig sem volt jó, sőt, de ez az utolsó történet mindenkinek betett. Azoknak is elérte az ingerküszöbét, akik eddig a Mónika-show-n kívül semmire nem reagáltak. Farkasházy Tivadar mondogatta még 1994-ben, hogy a kabaréközönség reakciói alapján minden közvélemény-kutatásnál biztosabban jelezni lehetett az MDF-kormány bukását. A jelek most is nyilvánvalók, nagy meglepetések a közelgő országgyűlési választáson az ország mai hangulatát tekintve nem várhatók. De kabaré helyett tekintsük közéleti hangulatmérő lakmuszpapírnak ezúttal a Klubrádiót, amely mint utolsó végvár gyűjti össze az elszánt híveket, a szétvert tábor túlélőit, akik meglepetésszerű kitöréseket, rárontásokat rendeznek. És tekintsünk el ezennel az utca népének reakciójától, pedig e körben is ráakadunk az elkeseredettség és elszántság szép példáira. Idegen emberek lépnek hozzád, és fejtik ki leggyakrabban szalonképtelen szavakkal véleményüket a rablóbandáról, amelynek takarodását szeretnék már csak megérni.
Az úgynevezett magyar baloldal támogatói azonban a legfrissebb felmérések szerint a hatvan év felettiek körében még mindig enyhe többségben vannak. Ezek azok az emberek, akik akkor is kezet csókolnak Gyurcsánynak és barátainak, ha elveszik tőlük a tizenharmadik havi nyugdíjukat, a gázártámogatást és a szociális segélyt, mert ők áldozatot akarnak hozni a haza és a baloldal oltárán. Ők tűrni akarnak a vezérért. Vannak, voltak és mindig lesznek emberek, akik nem a tények alapján döntenek. De nem lehet nem észrevenni, hogyan repedezik a bástyafal, hogyan dugják ki egyre többen és elkeseredettebben menekülést kereső kezüket a réseken. És amikor már a Megbeszéljük című klubrádiós-bolgáros műsorban Dési János aktuális műsorvezető sem tud vigasztaló szavakat mondani a vigaszkeresőknek, akkor már tényleg nagy a baj. Mert valóban nem maradt mással biztatniuk egymást, mint amivel a hallgató megoldásként előállt: az MSZP-re kell szavazni, és akkor nem nyer a Fidesz. Ez valóban ilyen egyszerű. Lenne. Ha nem üzenné meg egy másik elvtárs a maradék elvtársaknak, hogy vége. Ezt nagyon „elkúrták”, és nem lehet másra kenni.
Dési csak ül a stúdióban, igyekszik szelíden, de határozottan menekülni, terelgeti a reményt és az indulatokat, kicsit szidja a jobboldalt, de már azt sem túl meggyőzően, mert már annak sincs értelme. A jobboldal nyolc éve nem kormányoz. A baloldal felé áramló üzenet most már ellenállhatatlanul erős. Az újságíró pedig a tények embere kell legyen, azok rögzítésével kezdte a pályáját, és ettől az iskolától elszakadni nagyon nehéz. Az évek óta tartó erős igyekezet, ami a Klubrádióban e tárgykörben tapasztalható, mára gyengülőben van, és lankadóban a hallgatóság is. Mindenki a csodára vár.
(Megbeszéljük, Klubrádió.)