Deportálók

A Nagykanizsán élő Rózsás János író, a Keserű ifjúság, az Éltető reménység, a Duszja nővér, a Gulag-lexikon és a Leventesors című művek szerzője újabb kötettel jelentkezett: ezúttal válogatott írásait gyűjtötte csokorba. A kiadványba olyan cikkek, tanulmányok, előadások, visszaemlékezések, valamint novellisztikus művek kerültek, amelyek eddig csupán szerény keretek között kaptak nyilvánosságot. Rózsás írásai az emberi létezés alapvető kérdéseivel foglalkoznak: a szeretetről, a megbocsátásról, az emberség megtartóerejéről, a sorsközösség vállalásáról szólnak – fogalmaz a kiadó, Rajnai Miklós, megjegyezve: a szövegfolyamból az derül ki, szerzőjük „vallja, hogy a kirekesztés és a hazugság nem a magyar kultúrkör sajátja”.
Az 1926-ban született, leventeként fogságba esett szerző szovjet kényszermunkatáborok lakója volt 1944 és 1953 között. A malenykij robot idején jó barátságba került Alekszandr Szolzsenyicinnel, aki A Gulag-szigetcsoport című művében meg is emlékezik róla. A nagykanizsai alkotó raboskodásának élményeit több könyvben tárta elénk, az ezredfordulóra pedig mintegy négyezer fogolytársa sorsát kutatta és mutatta be nevezetes lexikonjában.
Rózsás János új kötetében olvashatunk göcseji aratásokról, a leventemozgalomról, a szerző szovjetunióbeli rabságáról, Szolzsenyicinhez fűződő kapcsolatáról, sőt az ortodoxiáról is. A legtöbb szó mégis a második világháborús sorstragédiákról esik. Az író egyik beszédében azt hangsúlyozza, hogy „először a nemzetiszocialisták deportálták ártatlan honfitársaink több százezres tömegét 1944 tavaszán nyugati megsemmisítő táborokba”. De felhívja a figyelmet arra is, hogy „a bolsevista Vörös Hadsereg belügyi szervei 1944 őszétől, Magyarország megszállásától kezdődően, több éven keresztül folyamatosan hurcolták keleti megsemmisítő táborokba az ugyancsak ártatlan magyar állampolgárokat – és az áldozatokkal szembeni embertelen bánásmód mindkét akcióban népirtásnak minősíthető következményekkel járt”. Rózsás keményen fogalmaz: „A másik nagy deportálási hullám – a magyar állampolgároknak a háború végén és az azt követő években a Szovjetunióba történő több százezres elhurcolása – ugyancsak célzott büntetési akció volt a magyar nemzet erejének megtörésére.” Nem hagyja szó nélkül azt a jelenséget sem, hogy „amikor azonban a gulág kényszermunkatáboraiba elhurcolt százezrekről, Szibéria fagyos földjében elkapartakról történik a budapesti Honvéd téren felállított gulágemlékmű előtt szerény megemlékezés, jó, ha húsz másodpercet kap a méltatás egyik-másik televízióban, néhány sort az újságok félreeső rovatában. […] A múlttal szelektáltan foglalkozó történészek mulasztása, az oktatási minisztérium illetékes vezetőinek, a tankönyvíróknak a bűnös magatartása és tudatos elhallgatása eredményezi azt, hogy az ifjú pedagógusokkal együtt a felnövekvő nemzedék nem tud arról a veszteségről, mely a magyar nemzet népeit érte. A második világháború után a legalkotóképesebb korosztályt, a javakorban lévőket tizedelték meg azért, hogy a nemzet gerincét megtörjék, és a megszálló birodalom hazai vazallusai háborítatlanul kiszolgáltathassák az országot a bolsevista hatalom érdekeinek, a nemzet erkölcsi megrontásával és a magyar népgazdaság megsarcolásával.”
Rózsás Jánost megáldotta a sors íráskészséggel, ellentétben sok tízezer sorstársával. S még haza is jöhetett a pokolból. Így a nagykanizsai író küldetése nem is lehetett más, mint hogy megörökítse a magyar történelem és sors ezen fejezetét. A következő generációk csak okulhatnak munkáiból.
(Rózsás János: Válogatott írások. Magánkiadás, Nagykanizsa, 2008. Ármegjelölés nélkül)