Kis testvérek

Uniós ország büszke állampolgáraként érkeztem Londonba. Nem tudom pontosan, mikor történt az átváltozás, amely után illegális bevándorló bőrében kezdtem érezni magamat.
Akkor kezdődhetett, amikor szemügyre vettem azt a tucatnyi plakátot, amelyek a Lutoni reptér falain hirdették az Egyesült Királyság határőrségének (UK Border Agency) az utóbbi időben elért sikereit. Míg a csigalassúságú sorok a kijárat felé kanyarogtak, megtudhattam: tavaly április óta a hatóságok 379 millió fontnyi illegális kábítószert koboztak el, 12 900 fegyvert foglaltak le, 923 millió szál cigarettát zsákmányoltak, mielőtt az áru bejuthatott volna a szigetország területére. Arra is felhívták a figyelmemet, hogy 30 ezer, Franciaország és Belgium felől érkező illegális bevándorló határátlépését akadályozták meg.
Volt ideje az araszoló tömegnek alaposan áttanulmányozni a statisztikákat, amelyeket csak itt-ott szakítottak meg a „Készítse elő az útlevelét bemutatásra, hogy ne tartóztassa fel a többieket!” feliratok. Minden ilyen táblánál újra meg újra ellenőriztem, hogy – ahogyan javasolták – eltávolítottam-e minden „gátló tényezőt”, amely megakadályozna abban, hogy azonnal prezentálni tudjam a kilétemet igazoló dokumentumot, ha én következek. Ekkor már fel sem merült bennem az a gondolat, hogy Schengennek hála a személyi igazolványommal is beléphetnék az ország területére.
Egyébként Phil Woolas brit bevándorlási miniszter megmondta: „Amikor valaki úgy dönt, hogy ebbe az országba jön, szerződést köt velünk. Ennek alapja, hogy kész keményen dolgozni és a játékszabályokat betartani. Cserében elnyerheti a jogot, hogy itt maradhasson.” Becslések szerint a következő két évtizedben tízmillióval nő az Egyesült Királyság lakóinak száma, ha számításba vesszük azokat, akik kiérdemlik a miniszter által emlegetett jogot. A népességnövekedés hetven százaléka ugyanis a bevándorlásból származik majd.
Elvileg percenként lépi át a brit határt ilyen bevándorló, bár sorban állás közben úgy érzi az ember, hogy a folyamat hirtelen lelassul. Közben újabb plakátok üzenetei nehezednek a várakozókra: a határőrség jóvoltából 2008 áprilisa óta 2600 kábítószer- és embercsempészt, csalót állítottak törvény elé. Jó tudni.
Ezután némi csalódottságot érzek, amikor simán beengednek az országba. Ám a nyomást a britek a reptéren kívül is fenntartják. Kicsivel később a londoni tube-on utazok. Naponta 3,5 millióan teszik ugyanezt. Ismét táblák és cetlik, teli tiltásokkal. Mind azt ígéri: törvény elé kerül, ki ellenszegül. A peronon fémesen csengő női hang figyelmeztet szinte percenként, hogy ne hagyjam magára a poggyászomat, különben elkobozzák. Gyümölcsös utazótáskámról nem is veszem le a kezemet, nehogy valami falból előugró tűzszerészrobot megsemmisítse egy lézernyalábbal.
Jó, talán túl sok sci-fit néztem. Ráadásul itt, a londoni metrón van némi létjogosultságuk a dörgedelmeknek: 2005 júliusában terroristák robbantottak három metróállomáson és egy emeletes buszon; ötvenhatan meghaltak, legalább hétszázan pedig megsérültek. Két héttel később a rendőrök lelőttek az aluljáróban egy fegyvertelen civilt, mert gyanús volt a megjelenése. Ők is lehetnek idegesek. Azóta finomodtak a módszerek, ezért a fémesen csengő női hang és a zárt láncú térfigyelő kamerák.
Olvastam, hogy miközben Anglia a világ lakosságának egy százalékát adja, a térfigyelő kamerák húsz százaléka található meg a szigetországban. Csak Londonban egymillió kis testvér vigyázza a közrendet.
Hazafelé beszélgetésbe elegyedem egy helybéli férfival. Kiderül, pár éve megsérült a gerince, ezért kiköltözött Londonból. Most azonban visszahúzza a szíve. Megkérdezi, szeretnék-e letelepedni Angliában. Nem igazán – válaszolom. Láthatóan kételkedik őszinteségemben. És ha állást kapnék a BBC-nél? Na, az más – mondom nevetve. Látod – csattan fel –, tudtam, tudtam, hogy szíved szerint ide költöznél. Megingathatatlan brit öntudatában, miszerint ez a világ legjobb helye.
Pedig téved. Feszélyeznek a kamerák, a tiltások, a fémes hang, a folyamatos fenyegetettség érzése. Mert az igaz, hogy minden jogállamok legrégebbikében senki sem bűnös, míg rá nem bizonyítják. De mindenki gyanús.