Magyar író vagyok. Annak ellenére, hogy szövegeim francia nyelven születnek meg. Gyakran sorolnak ugyanakkor, persze érthető módon, az idegen ajkú, ám franciául alkotó, úgynevezett frankofon szerzők közé – előzi meg a nemzeti irodalmi hovatartozást firtató kérdést. Agota Kristof némi ironikus hangsúllyal kiemeli a frankofont, majd hozzáteszi, azért sem sorolja magát az egyébként meglehetősen népes csoportba, mert számára franciául írni nem öröm, hanem a körülményekből adódó kényszerűség. (Helyzete ebből a szempontból a latinul alkotó Janus Pannoniust idézi.)
– A svájci irodalomhoz szinte semmi közöm. Nem tartom magamat svájci írónak, de a svájciak sem engem. Különösebben nem is érdekel a kérdés – feleli kérdésünkre.
A szerzőt egyébként legjobb hazai ismerője s egyik fordítója, Petőcz András „svájci magyar frankofon” regényíróként aposztrofálja tanulmányában, talán a legpontosabb definícióját adva hovatartozásának.
– 1956-ban hagytam el az országot a zöldhatáron három hónapos kislányommal. Megbántam – ad számot kérdésemre arról, miképp került nyugatra. Nem sokkal korábban „sajnos” férjhez ment történelemtanárához, ő akart kimenni. Húszéves volt, kirándulásnak tekintette az utazást. – Nem tudtam előre, milyen szörnyű lesz, főleg az első időszak. Idegen ország, ismeretlen nyelv, magány, elszigeteltség. Rövid ausztriai tartózkodás után a svájci Neuchatelbe költöztem.
Itt egy óragyárban dolgozott, reggel ötkor kelt, délután ötig tartott a munka. Közben Adyt, József Attilát szavalt saját szórakoztatására. A kolléganői furcsállották: inkább a nyelvet tanulná meg. Sokat betegeskedett, legyengült a munkától és a fáradtságtól. Kilátástalannak tűnt innen bármiféle kitörés.
„Öt évvel azután, hogy megérkeztem Svájcba – írja a korszakról Az analfabéta című önéletrajzi művében –, már beszélek franciául, de nem olvasok. Újra analfabéta lettem. Én, aki már négyévesen tudtam olvasni.”
– Már elemistakoromban is írtam verseket, később pedig naplót – titkosírással, amelyet ma már el sem tudnék olvasni – mondja.
A tanórákon, „a pad alatt” születtek meg ezek a korai alkotások. A nagy kockás füzet, amelybe kerültek, azonban itthon maradt, elkallódott a naplóval s a lírával együtt.
Svájcban később írt a helyi színház számára darabokat, majd rádiójátékokat, természetesen franciául. Magyar nyelven írt versei az emigráns Irodalmi Újságban és a Magyar Műhelyben jelentek meg.
Agota Kristof életének kétségtelenül meghatározó élménye az anyanyelvhez való viszony. Idézett önéletrajzi kötetében pontosan megfogalmazza a jelenséget: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.” Az írói megnyilvánulás nyelve mégis a magyartól élesen elütő, egészen más grammatikai szabályokon nyugvó francia lesz.
– Elég sok verset írtam régen magyarul – mondja faggatózásomra. – Aztán, mikor már nem voltam, ahogy én nevezem, analfabéta, s tudtam írni-olvasni is franciául, megpróbáltam lefordítani egyik-másikat, de nem francia vers, hanem francia próza lett belőle.
Műveinek jellegzetes, redukált nyelvezete, a jelzők, a melléknévi és a határozói igenevek szinte teljes hiánya, az egyszerű mondatok részben az idegen beszéd nem teljes ismeretéből adódnak. A franciához való viszonya Az analfabéta szerint „hosszú és ádáz küzdelem, ami egész életemet végigkíséri… Ezt a nyelvet nem én választottam. Számomra a sors, a véletlen, a körülmények által ez a nyelv adatott.”
– Van egy másik oka is a váltásnak: elegem volt a verseimből. Az érzékenységből, a szép jelzőkből. Rengeteg jelzőt irtottam – meséli Az analfabéta felidézése után. – Ekkor, a kezdeti idők ezek, még magyarul gondolkodtam írás közben, magyarul fogalmaztam meg a mondatokat, s magamban lefordítva vetettem papírra a szöveget. Aztán kezdtem el franciául gondolkodni, a Trilógiát például már így írtam. Érthető tehát, ha anyanyelvem lassú gyilkosának tartom a franciát.
Otthon a második férjével és a gyermekeivel már franciául beszél. Amikor hazatér Magyarországra, eleinte keresnie kell a szavakat.
Művei pontosan meg nem határozott, nagyvonalúan körülírt térben és időben játszódnak. Az imént említett regényciklus, a Trilógia első darabjában (A nagy füzet) egyáltalán nem szerepelnek nevek, A bizonyíték címet viselő másodikban s a záró A harmadik hazugságban is csak keresztnevek, a városokat egy-egy betűvel jelöli. A magyar olvasó mégis könnyen azonosítja a jellegzetesen hazai levegőjű, a magyar történelem ismert terepén játszódó történeteket, a félmondatos, mások által meg sem érthető nemzeti utalásokat. Ez a jelentéstöbblet teszi összetéveszthetetlenül magyarrá az életművet.
Kristof nyelvi puritanizmusát Camus-éhoz hasonlítja Petőcz András. Adódnak persze más párhuzamok is. A Trilógia főhősei ikertestvérek, a második és a harmadik kisregényben Lucas-nak és Clausnak nevezi őket az író. A történet szerint Claus az ötvenes években szerencsésen átjut az aknamezővel elzárt szabad világba. A szikár előadásmód mögött meghúzódó melankólia, a cselekményelemek esetlegessége némileg lebegővé és álomszerűvé teszi a ciklust. Az ikertestvéreknek nemcsak a személyazonosságuk bizonytalan, hanem különálló létezésük is többször kérdésessé válik.
– Az esetlegesség érzését árnyalhatja egyébként a munka közben vagy után meglepő érzés: nem írok igazat – mondja Agota Kristof erre a felvetésre. – Így került be a Trilógiába is a fordulat: a két első könyv nem volt igaz. Magyarázat híján ugyanakkor a harmadik igazsága is megkérdőjeleződik, ezért is lett a címe A harmadik hazugság – fűzi hozzá az írónő, amikor a hazugságra – mint ironikusan Karinthy és Kosztolányi által is említett írói attitűdre – terelődik a szó.
Nem véletlen, hogy a rendkívül olvasmányos mű első darabját igen hamar színre vitték, hazánkban is volt már bemutatója, de játszották szerte Európában, sőt Japánban is, a hagyományos no-színház előadásmódjában. Rövidesen film készül belőle, Szász János már megírta a forgatókönyvet.
Jelenlegi munkáját tudakoló kérdésemre ennyit válaszol: „Nem írok már. Beteg vagyok és fáradt. Talán ide is utoljára jöttem.”
origo.hu
Földre dobta a magyar kokárdát és transzgender zászlót vett elő egy drag queen a Pride színpadán
