Köznapló

Október 2., péntek
Az ember olvas ezt is, azt is, kézbe vesz lapokat, hall valamit a rádióban, ám ezek legtöbbje elvész, mert nem írja fel. Ezen a héten felírtam egyet s mást.
Mint az eltartási szerződést, amelyet a múlt század közepén kötött valaki Franciaországban egy kilencvenéves asszonnyal a házáért. Remek lehetőségnek látszott, de a néni sehogy sem akart meghalni. Mire elment végül 122 évesen, eltartóit rég a sírba tették. Rosszul mérték fel a helyzetet. Nem a néniét. A magukét.
Egy úti beszámoló szerzője arról írt, hogy a beduinoknak esélyük sincs életmódjukon változtatni, ma is úgy élnek szegények, mint a kalandozó magyarok. Nyilván nem tudta, hogy a beduinok nomádok, évszázadok óta sátorban élnek. Törzsi életük alapja a szigorú erkölcsön kívül a legendás bajtársiasság. Befogadják a sivatag bajbajutottait, és ellátják őket étellel-itallal akkor is, ha az ellenségeik. Mindenkor büszkék voltak szabadságukra, származásukra és törzsük hírnevére. Nem a beduinok szegények, hanem a turisták, akik autóból fényképezik őket. Fogalmuk sincs a sivatag gyönyörűségéről és arról a szabadságról, amelyet nem fognak satuba a városok utcái, házai. Nem papolnak boldogságról. Elégedettek, ami ma óriási kincs. A puskájuk ezt őrzi. Kétségtelen, hogy tréfa nélkül.
Krajcáros néven volt régen egy német színház Pesten. Neve onnan való, hogy a háromkrajcáros belépőt felvonásonként fizette a néző. Ha nem tetszett neki a darab első része, a másodikra már nem fizetett be, és szépen hazament. Remek ötlet. Alkalmazni kéne más helyen is. A festők kiállításán fizetek az első teremért, de nem tetszik, ezért a többit otthagyom. A vendéglőben fogásonként adok pénzt a menüért. Elsózták a levest? Fölállok, leteszem az érte járót, és jó napot.
További ötleteket várok.

Október 3., szombat
Jubileumra készülnek a „szocialisták”. Nemigen érti az ember, kit és mit kéne ünnepelniük. Nyolc éve övék a hatalom, s bármerre néz az ember, adósságok, tolvajlás, dögvész. Ilyesmit idegen hódítók szoktak ünnepelni.
Kormányzásuk címerállatának Zuschlagot hittük, pedig nem ő az, sokkal inkább a másik német nevű: a Hunvald. Megszavazták neki – az „ártatlanság” vélelmére hivatkozva –, hogy bár előzetesben ül, kapja csak azt a hétszázezer forintocskát. A munkabérét… És ezt rendjén valónak tartják. Magyar közállapotok húsz év után…
Eszembe juttatják a Horthy-korszak első tizennyolc évét és az eredményeket.
Talpra kellett állnia az országnak Trianon után. Befogadni a menekülők millióit. Tudomásul venni három és fél millió honfitársunk határon túlra kerülését, és a kirekesztettséget annyi mindenből – 1920-ban még az olimpián sem vehettünk részt.
De tizennyolc év után Európa erős pénze volt a pengő, Klebelsberg hatezer népiskolai tantermet, kétezer tanítólakást, ezerötszáz iskolai könyvtárat és ötszáz óvodát épített; a tanyavilágban a csendőrség garantálta a biztonságot.
Munkáslakások épültek százával; a Zeneakadémia a kontinens legjobb intézményei közé számított; sikeresen áttelepítették Szegedre, Pécsre és Sopronba a határokon túl rekedt egyetemeket, Debrecenben pedig újjat építettek.
Rendszeres kofahajók indultak friss zöldséggel és gyümölccsel megrakva a fővárosba; borexportban Magyarország volt a harmadik a világon, csupán Franciaország és Németország előzött meg minket; kialakult a magyar sport szakmai és morális bázisa, amelynek sikereivel a kommunista vezetők büszkélkedtek hosszú évtizedekig.
A liberálisok és a „szocialisták” hivatásos mocsokszórói – locsolóautók tetején látom őket, víz helyett ürüléket fröcskölnek az útra – egymással versengve szidták és szidják a Horthy-korszakot, szenvedélyesebben, mint az utódállamok politikusai.
Mire hivatkoztok a fentiek ellenében, urak?
Kína termelése a világ gazdaságának immár hét százalékát adja. Ott is van korrupció, de aki próbálkozik, annak kötelet illeszthetnek a nyakába, és pár perc múlva a szél himbálja nevének és tetteinek hűlő foglalatát.
Könnyen lehet, hogy a „szocialisták” ezt ünneplik. Hogy közülük senkit se himbál a szél, akár német neve van, akár más. Élnek – mocskolhatják a tisztességest, és dicsérhetik a gonoszt.

Október 4., vasárnap
Czeizel Endre népszerű könyvekben és cikkekben keres összefüggést a gének és a művészi tehetség között. Játék ez, a közönség vevő rá, mint ahogy az ezoterikus portékákat is vásárolja, de föltenni a kérdést, hogy inkább rossz gyerekből lesz-e zseni, tudományos szemfényvesztés.
Cáfolja ezt sok minden, főleg az, hogy sem Bach, sem Mozart, sem Liszt, sem Csontváry, sem William Blake, sem Dante, sem Edison nem volt rossz gyerek. Voltak számosan rosszak is, de ez olyan, mint állítani, hogy a fekete nőkbe több értelem szorult, a szőkék jobb anyák, a vörösek az ágyban verhetetlenek – ezek egytől egyig szamárságok.
Ha Czeizel Endre tudja, márpedig tudja, hogy az öröklés sok rejtelmére nincs magyarázat, miért néz minket gyerekeknek? Buta, jó gyerekeknek.

Október 5., hétfő
Egyik német adón filmet láttam Szamarkandról. Legkedvesebb utamat idézte fel, nagy figyelemmel néztem minden kockáját. Nevezetességein kívül mutattak egy gyűjtőt, néhány szép darabját, az iszlám művészet remeke volt mind. Előkerült egy rézkancsó is, s láttára megelevenedett utolsó szamarkandi napom.
Sok mindenben volt már addig részem.
Láttam Timur sírját, helyben készített piláfot ettem a Tien-san háromezer méter magas hágóján, hetvenéves kísérőm példáját követve fürödtem egy jéghideg hegyi patakban, a piac melletti teázóban partit nyertem egy fiatal üzbég tanár ellen, aki a játszma végén nekem adta sakk-készletét.
S persze álltam a Regisztán tér erőterében. Tetőtől talpig átjárt az érzés, hogy az a világ, amelyet azelőtt idegennek hittem, félelmetesnek, szól hozzám, és amit mond, őrizni fogom, mint egy amulettet.
Minthogy a programok befejeződtek, és volt még egy fél napom, kimentem a piacra. Jó elvegyülni az olyan tömegben, ahol két tucat náció szavai, színei, szagai keverednek.
Másodszor jártam ott, ám a fűszerhalmokon, a dinnyehegyeken, a gránátalma mesebeli színén kívül feltűnt ezúttal még valami. Két öregember, vagy amint ott mondják, két akszakál.
Fejükön a forró szeptemberben is nehéz juhszőr kucsma, kezükben egy-egy teáscsésze. A földön ültek, rézedényeket árultak.
Vásott, hitvány holmi volt mind, de látták, hogy idegen vagyok – talán orosznak hittek –, s amikor rámutatva egy kannára kérdeztem, mibe kerül, egészen pimasz árat mondtak. Egy másikért le is hajoltam, de fölösleges volt. Annak a fedele, ennek a csőre hiányzott. Csőr nélkül, mint a teve púp nélkül: torz volt és aránytalan.
Aztán eszembe jutott Aladdin, és tenyeremmel megdörzsöltem a kanna oldalát. Fényesebb lett, előtűnt rajta az arab betűs véset.
Szeretem az arab kalligráfiát. Betűi, mint a táncoló lányok, bár egy ilyen hasonlathoz kevés a fantázia. Szükséges hozzá némi érzékelés. Mondhatom úgy is, hogy egyfajta érzékiség, amely nélkül nem halljuk meg az angyalszárnyak suhogását. Olyan angyalokét, akik közénk ereszkednek egy táncra. Hastáncra is? Miért ne?
Az öregek ügyet se vetve rám egymással diskuráltak, ám egyszeriben elhallgattak, mintha sejtették volna, mire gondolok. S talán nemcsak ők, de a piac is megcsendesedett.
Furcsa pillanat volt. Valakinek a szeme sugarában éreztem magamat. Ez lenne az a vonzás, amelyről annyit írtak a Kelet rajongói?
Az egyik öreg fölnézett, és megkérdezte, érdekel-e néhány „csudácski” holmi, megnézhetem őket, ha vele megyek. Furcsálltam a kérdést. Ha vannak szebb dolgai, miért nem hozza ki őket a piacra?
Orosz kísérőm izgatott lett. Eszembe ne jusson elmenni az öreggel, súgta a fülembe. Volt már hasonló eset, többen is eltűntek az iszlám óvárosban.
De akkorra az öreg már fölállt, és intett, hogy kövessem.
Zegzugos sikátorokon haladtunk keresztül, olyan tempóban, amit nem néztem volna ki belőle. Bármerre néztem, ugyanazt láttam: sehol egy ablak, sehol egy udvar, mindenütt falak.
Az öreg hirtelen megállt egy faragott kapunál. Régi, sokat látott bejárat volt, készítője arabeszkeket vésett bele. Árnyékos udvarban találtam magam, melyet kellemessé tett a döngölt föld hűvöse. Az öreg besurrant egy ajtón, majd kijött egy másikon, és a földre tett két teljes szépségű kannát. Nem csodáltam, hogy mellém állt, és úgy nézte, mintha ő is először látná őket. Kérdeztem az árukról. Akkora összeget mondott, hogy rögtön világos lett, miért nem viszi ki őket a piacra. Az ilyen holmiknak múzeumban a helyük.
Vagy olyan gyűjtőknél, mint akit a film mutatott. Mert valószínű, hogy a két kanna egyikét láttam a kollekciójában. Nekem egyikre sem futotta. Sajnálom, és mégsem, hiszen az a kancsó ott, az üzbég gyűjtőnél van jó helyen. Otthon maradt, vagyis az övék maradt.
Tapasztaltam már, milyen érzés, ha idegenben olyasmire lel az ember, amiről tudja, soha nem kerül vissza hazájába. Tud sajogni. Nagyon.

Október 7., szerda
Mindig erősen figyeltem, nehogy rosszul írjak le egy nevet. Nem annyira azért, mert az eltévesztett név gazdájának rosszulesik – bár ott az okok közt ez is. Súlyosabbnak éreztem a másik következményt: ha én Zoltán vagyok, és valaki Zénó néven emleget, tulajdonságaim rendülnek bele. Egy Zénó más tartással visel egy zakót, mint aki Zoltán. Sosem rendeli ugyanazt az étteremben, mert más a gusztusa, ahogyan a zenében is az, nem véletlenül tartották a rómaiak: nomen est omen, az ember neve félig-meddig a sorsa, a végzete. (Henri Beyle ezért más, mint Stendhal.)
A múlt héten elírtam a kitűnő festő, Lossonczy Tamás nevét. Vehette úgy, hiszen nem Miklósnak hívják, hogy másvalaki előtt hajtottam meg a fejemet. Nem. Ő volt az. Remélem, megbocsátja az elírást. Köszönöm.