Spekulációs kosz

Lengyelország és Észtország az Európai Bíróságnál pert nyert az Európai Bizottság ellen a szén-dioxid-kibocsátási normák ügyében. Mint ismeretes, az Európai Unió úgy próbálja elérni a Kiotóban magára vállalt szén-dioxid-kibocsátás csökkentését, hogy fokozatosan mérsékli az egyes tagországok kvótáját. Jelenleg azonban e mennyiségeket a tagországok saját maguk határozzák meg, a bizottságnak csak arra van joga, hogy a nemzeti terveket véleményezze. A konfliktus abból adódott, hogy a lengyelek és az észtek több kvótát adtak ki, mint amennyit a bizottság helyesnek tartott, amit ezért elutasítottak. A bíróság viszont úgy vélte, hogy az elutasítással Brüsszel túllépte hatáskörét.
A bizottságot azonban nem a több szén-dioxid-kibocsátás, tehát a környezet többletszennyezése izgatja, hanem az, hogy a többletkibocsátás letörheti a szén-dioxid-kereskedelemben kialakult árakat, különösen, ha a lengyel és az észt példát a többi tagország is követi. A szén-dioxid-kibocsátás mérséklését ugyanis az Európai Unió nem úgy akarja elérni, hogy támogatja a környezetkímélő technológiák elterjedését, hanem úgy, hogy a szén-dioxid-kibocsátásból egy újabb spekulációs piacot hozott létre, ahol a szűkösen kibocsátott szén-dioxid emissziós engedélyekkel ugyanúgy kereskedni lehet, mint ahogy az az egyéb értékpapírokkal is történik.
Ezt a „cap and trade” (korlátozz és kereskedj) elvet még a hatvanas évek végén dolgozták ki az Egyesült Államok környezetvédelmi ügynökségének kutatói. Az elgondolás szerint az egységnyi szén-dioxidkibocsátás-csökkentés egyes üzemeknél, vagy egyes országokban kevesebbe vagy többe kerül, és ahol ez drágább, megéri a kibocsátás csökkentése helyett kvótákat vásárolni azoktól, akik olcsóbban tudják kibocsátásukat csökkenteni. Így mindenki jól jár, aki olcsóbban tudja csökkenteni kibocsátását, többletjövedelemhez jut, míg aki drágábban, annak nem kell költséges beruházásokat megvalósítania, mert olcsóbb, ha kvótákat vásárol. Ezt az elvet azután a kiotói megállapodások is tartalmazzák, kiterjesztve a kereskedelmet az egész világra. A biznisz nem indult roszszul. A Világbank statisztikája szerint 2003-ban még csak 78 millió tonna szén-dioxiddal kereskedtek, 2005-ben már 374 millió tonnával. És míg a piac 2005-ben még csak 11 milliárd dollár forgalmat bonyolított, 2007-ben már 64 milliárdot. Az Európai Unió aggodalma tehát érthető a szépen induló piac árainak letörése miatt.
Környezetvédő szervezetek sohasem értettek egyet ezzel a rendszerrel, mert lehetővé teszi, hogy a tőkeerős vállalatok vagy országok vállalásaikat belső erőfeszítések nélkül kvótavásárlással, vagy a harmadik világban történő beruházásaikkal is teljesíteni tudják. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gazdag országok folytathatják fenntarthatatlan energiahasználati szokásaikat, sőt átültethetik azokat a gazdaságilag gyengébb országokba. Ez nemcsak az éghajlatvédelem hosszú távú érdekeit sérti, de még jobban mélyítheti a kedvezőtlen függőségi viszonyt az egyes országcsoportok között.
Mivel a szén-dioxid-emisszió kétharmadát tíz ország adja, elvben könnyen meg lehetne határozni, melyek lennének azok a módszerek és technológiák, amelyekkel a szén-dioxid-kibocsátás valóban csökkenthető lenne. Úgy látszik azonban, egy újabb spekulációs piac létrehozása ennél fontosabb cél.